Pontos történetek útközben

by Miklós Mészöly

Nem ​sokat tudunk meg hősnőjéről a történet során. Nem más ő – nem több, és nem kevesebb –, mint a kamera teleobjektívje, mely a cinéma verité pontosságával közvetíti a látványt s mindazt, ami a látványban megtestesül. Történetek alkotják tehát ezt a könyvet, történetek, melyeket az elbeszélő él és lát meg, utazásai közben, a határon innen és túl, vasúton és várótermekben falvakban és kisvárosokban, hivatalos vendégként, vagy családi látogatást téve gyerekkora tájain. Sorsok, arcok és szituációk rajzolódnak ki a dialógusokból, s a rendkívül atmoszferikus leírásokból, feltűnnek és megszakadnak a vonatok zakatolásában, a véletlen törvényei szerint. A figyelem látszólag egyenletes, a szem szinte gépi ritmusban halad át hóesésen, kapubejáratokon, málló falrészleteken, csöndes tragédiákon és közömbös emberi mozdulatokon. Mégis teljes biztonsággal munkál a szándékosan lefedett, rejtett írói sűrítő készség, a szenvtelenség álrétegét erős szuggesztivitás töri át – a vízió világosságával rajzolódik ki minden emberi viszonylat, élethelyzet, a sorsok jelen ideje mögött a múlt – s a tiszta tapasztalás szintjéről kimondhatatlanul is felsugárzik az általános érvényű, a koncentrált gondolat. Figyelemmel és szeretettel tartozunk egymásnak: ember voltunk felelősségre kötelez.

378 pages, Hardcover

First published January 1, 1970

Reviews

[Juci · Rating 4 out of 5]

Piszkosul izgalmas szöveg, több okból is. Mi ez az elbeszélői pozíció? Mészöly neve a borítón, a dedikáció így szól: „Hálával A.-nak, hogy megőrizte ezeket a történeteket”, de a narrátor Polcz Alaine irodalmi alteregójaként azonosítható,* legalábbis ami az életrajzi momentumokat illeti (erdélyi rokonság, Libus becenév), ugyanakkor teljesen egyértelműen mészölyi a tekintet. Az olvasás közben permanens zenei aláfestést nyújtó „Hogy? Hogy lehet ilyen pontossággal elmondani, amit valaki más látott?” kérdésre részben választ ad maga P. A. egy interjúban: „…már úgy néztem akkor körül Erdélyben, hogy tudtam, magnóra fogom mondani. Akarva-akaratlanul is úgy néztem a világot, ahogy te szoktad. Tehát már irányított fényképezés volt. A világot én nem úgy látom, mint te, és bizony ezek az írások egészen jellegzetesen a te gondolkodás- és látásmódodat tükrözik – a legeslegapróbb részletektől az átfogóbbakig.” (http://real.mtak.hu/88310/7/59_PDFsam...) Ami csak további kérdéseket szül: létezik egyáltalán, hogy az egyik ember ennyire ismeri a másik pillantását? (Feldereng Hildi alakja, akit ugye nem vett be a gyomrom Az atléta halálában: https://moly.hu/ertekelesek/3350461 - innen nézve valahogy azt is jobban értem. Huh.) Hol vannak ezek a magnószalagok (azóta már megtudtam: a PIM-ben, a Mészöly-hagyatékban megvannak gépelt változatban), és ki fogja összevetni őket a regény szövegével? Mert azt a tanulmányt szanaszét olvasnám. (Looking at you, Szolláth Dávid. Egyébként ez kurva jó, addig is: http://epa.oszk.hu/03400/03480/00012/....)
Az is mennyire izgalmas, hogy mindez ötven éve volt, és olyan, mint egy egész más világ. Dokumentarista aprólékossággal van ábrázolva minden: az enteriőrök, bennük a testek és tárgyak elhelyezkedése (különösen is a szekrények és retikülök tele minden szirszarral), a magányos vonatozások, a távközlés ma már számunkra felfoghatatlan korlátossága, a fehérneműk, az állandó sétálás (ez tényleg ilyen kötelező program volt, ha vendégségbe/rokonlátogatásra ment az ember, vagy csak az anyaggyűjtés kényszere diktálta?), a halálra való készülés és a halállal való bánás módjai, a közállapotok. Az értelmezés, nagyobb összefüggésbe helyezés, netán költőivé tétel kényszere nélkül (többnyire, azt az egy uborkát leszámítva a vége felé, ami valószínűleg pont ezért jó, mert talán ez az egy költői kép van az egész regényben: egy uborka mint a veszteség szimbóluma).
És persze izgalmas, hogy mitől regény ez. Há' nem megy sehonnan sehova! Nincs összefüggő története. Nincs története, slussz, még csak történetei se szükségképpen; az egyes részei sem feltétlenül adnak ki történetet, csak eltelnek a napok. Még szerencse, hogy ez itt nem a 19. század.
Nagy bánatom, hogy az utolsó fejezetben az addig távolság- és mértéktartása által iszonyat hatásos szöveg – ó, blaszfémia – olykor hatásvadász lesz (továbbra sem a narrátor, aki marad ugyanaz az előkelő idegen, mint addig; a rokon asszonyságok viszont rátolják a melodrámát rendesen). Nem tudom, hogy az alapanyag volt ennyire más, mint a regény többi részénél, vagy túl direkt módon nyúlt hozzá Mészöly, vagy nem nyúlt hozzá eléggé; csak azt tudom, hogy sok. A templomtorony még nem, az az egész könyv legerősebb jelenete volt nekem, viszont ami utána jött, a szebeni látogatásnál elkezdtem érezni, hogy hatni akar rám, és emiatt utólag gyanakvó lettem a templomtoronnyal is, és ez nagy kár. (Vagy csak észrevétlenül ki akart tolni magából a regény. De sikerült?)

* Már ugye a figyelmes olvasó számára, aki olvas pl. fülszöveget. Nekem kellett vagy 30-40 oldal, hogy leessen, az E/1 mögött nem Mészöly van. A Libus megszólítás mondjuk már gyanús kellett volna legyen, de hallottam már hülyébb családi beceneveket is (Pipi bácsi). Amikor a szoknyájába belekapaszkodott valaki a piacon, na akkor esett le. Mehettem is vissza az elejére újraolvasni, újra elképzelni az egészet.