Andrej Romanovics Csikatilo a világ egyik legismertebb és legkegyetlenebb sorozatgyilkosa 1936-ban született egy ukrán falucskában. Oly sok ukrán paraszti családhoz hasonlóan a Csikatilo-familia is elszenvedője volt a holodomornak. Sőt, Csikatilo anyja szerint a család legidősebb fiúgyermeke, Sztyepan az éhínség idején kannibalizmus áldozata lett. Egyébként Sztyepan létezésére nincs semmi bizonyíték, arra viszont igen, hogy az édesanya gyakran rémisztgette ezzel a sztorival a gyerekeit, ami mély nyomott hagyott Andrej nevű fiában.
Andrej Csikatilo sokáig egyszerű életet élt, nagyon az élettörténetére egyébként nem akarok kitérni, talán annyit érdemes kiemelni, hogy az iskolában viszonylag sok bántalmazás érte, a társai kirekesztették és sokat gúnyolódtak rajta, mindezt azzal próbálta ellensúlyozni, hogy rengeteg tanult. Érettségi után megpróbált felvételt nyerni a Moszkvai Állami Egyetemre, de nem vették fel. Szerinte azért, mert apját árulónak bélyegezték, miután visszatért a hadifogságból, így kvázi a rendszer ellenségének számított, de más helyen úgy olvastam, hogy valójában Csikatilo nem érte el a kellő pontszámot. Ezeket csak azért emelem ki, mert Csikatilo, oly sok sorozatgyilkoshoz hasonlóan, a körülmények áldozatának tartotta magát, akinek folyamatosan mindenféle igazságtalanságot kell elszenvednie.
Végül a Rosztovi Állami Egyetem levelezős szakán végzett orosz nyelv és irodalom szakon, ami lehetővé tette, hogy tanárként vállaljon munkát. Itt kezdődtek igazán a gondok, ugyanis Csikatilo elég sokszor molesztált gyerekeket és leskelődött a lánymosdókban, ennek ellenére, számomra teljesen megdöbbentő módon minden ilyen botrány után simán taníthatott tovább, maximum az adott iskolából küldték el. Végül 1981-ben (pont az első gyilkosság évében), miután egyre több panasz érkezett ellene, kénytelen volt befejezni a tanári pályafutását, ezután anyagbeszerzőként kezdett dolgozni. Munkája miatt sokat utazott buszon és vonaton, – egy-két kivételtől eltekintve – ezeken a járatokon és a különböző állomásokon, valamint pályaudvarokon vadászott áldozataira. Mindig igyekezett egy törékeny, idős ember benyomását kelteni, nagyon könnyen és hamar ki tudta szúrni, hogy ki az a fiatal fiú vagy lány, akit valami banális ürüggyel el tud csalni a tömegből, mindig valami fás, erdős részre, távol a kíváncsi tekintetektől. Nem véletlen írtam az értékelés elején, hogy Csikatilo az egyik legkegyetlenebb sorozatgyilkos volt, a bestiálisnál nem létezik találóbb szó arra, amit áldozatokkal művelt, gyakran evett is belőlük, bár ezt utólag igyekezett tagadni.
Csikatilo összesen 56 embert ölt és kínzott meg és a szomorú helyzet az, hogy ebből 55 biztosan megmenekülhetett volna, ugyanis a rosztovi rémet már rögtön az első gyilkosság után letartoztatták, mint lehetséges elkövetőt, azonban a rendőrség mégis elengedte egy olyan apróság miatt, amit nagyon egyszerű lett volna ellenőrizni. Helyette egy – ebben a bűncselekményben – teljesen ártatlan embert vádoltak meg, akit egyébként halálra is ítéltek. Csikatilo pedig háborítatlanul folytathatta, amit éppen csak elkezdett.
Ha nincs Issza Kosztojev nyomozó, akit egyébként 1985-ben rendeltek Rosztovba a nyomozás felügyeletére, Csikatilo valószínűleg haláláig folytatta volna a gyilkosságokat. Még Kosztojevnek is 5 év kellett ahhoz, hogy elfogja a rosztovi rémet. Semmilyen szempontból sem volt könnyű dolga, főleg a helyi rendőri erőkkel gyűlt meg a baja, akikre az inkompetens jelző talán enyhe kifejezés.
A könyv találóan párhuzamba állította a Csikatilot és Kosztojevet, főleg, ami a gyerekkori traumákat illeti, ugyanis Kosztojevnek sem volt egyszerű élete. A negyvenes évek végén Sztálin egyszerűen kitelepítette az ingus népet Kazahsztánba és az ingusok földjét az oszétoknak adta. Kosztojevnek is része volt éhezésben, szegénységben és megaláztatásban, két testvére is elhunyt a száműzetés során, az anyját egy munkafelügyelő a szeme láttára korbácsolta meg. Belőle is lehetett volna kegyetlen sorozatgyilkos, de ő a benne rejlő haragot motivációnak használta és nem hagyta, hogy a gyűlölet irányítsa az életét és a tetteit.
Kosztojev egyébként mesterien csalta be Csikatilot abba a kelepcébe, miszerint esélye van arra, hogy beszámíthatatlannak nyilvánítsák, így elkerülheti a halálbüntetést, ezért Csikatilo részletes beismerő vallomást tett. Csak később jött rá arra, hogy csőbehúzták, de akkor már mindegy volt. Csikatilo igyekezett a lehető legtöbbször kisiklatni a tárgyalást, egy alkalommal pl. lehúzta a nadrágját, valószínűleg így próbálta elmebeteg benyomását kelteni. A tárgyalás amúgy is inkább hasonlított cirkuszi előadásra, mint tárgyalásra. Végül Csikatilot halálra ítélték, de sajnos csak 53 személy meggyilkolását lehetett rábizonyítani. Csikatilot 1994-ben végezték ki.
Összességében Richard Lourie könyvét érdemes elolvasni azoknak, akiket érdekel ez a téma, mert jól összefoglalja az eseményeket. Nem mondom, lehetne az ügyet tekintve részletesebb is. Sajnos a mindössze 236 oldalas terjedelem ellenére vannak a könyvben olyan részletek, amik szerintem nem tartoznak ide és teljesen felesleges volt írni róluk. Ellenben írhatott volna többet az áldozatokról (és itt nem a vérben tocsogós részek érdekelnének, hanem maguk az áldozatok), mert nagyon kevés szó esik róluk, a legtöbb még csak név szerint sincs megemlítve, ami szomorú. Tudom, hogy sokan voltak, de legalább annyival megtisztelhette volna őket a szerző, hogy a könyv végén ír róluk legalább egy listát minimális információval, mert ez az ő történetük is, nemcsak a gyilkosé és a nyomozóé.