Az önpusztítás Paganinije, Thorkild Aske újra színre lép. Ezúttal egy látszólag sikeres, de valójában hozzá hasonlóan nyűtt lelkű krimiírónő mellé szegődik, látszólag azért, hogy segítse őt a következő könyvvel kapcsolatos rendőri kérdések megszakértésében. Ám tudott dolog, hogy ha Norvégiában eldobunk egy csirkecsontot, az óhatatlanul egy sorozatgyilkost talál tarkón, így hát ők is belebotlanak valamibe, szóval halál, kínok, szörnyű titkok, etc, ahogy az már ebben a műfajban megszokott. Ja, és hát ott vannak a nyomozó ügyeletes privát szenvedései is, a gyógyszerfüggőség, a szuicid gondolatok, az érzelmi viharzások*, hátha a szakmányban elkövetett emberölés nem elég, hogy az olvasó figyelmét fenntartsa.
Én meg rájöttem, miért olyan népszerűek a skandináv krimik. Nem, nem a vér miatt. Hanem mert (a kivételektől eltekintve) jól vannak megírva. Az angolszász detektívregények esetében néha van olyan érzésem, hogy mélységesen tudatában vannak saját lektűr voltuknak. Itt van például ez a szegény Conan Doyle, aki úgy szeretett volna valami „normális” könyvet írni, de nem, mert egy óvatlan pillanatban megszülte Sherlock Holmest, aki onnantól kezdve ellopta a show-t a meg sem született regények elől. Ezekben az országokban a krimiirodalom (amit mindazonáltal felületesen ismerek, így hát muszáj hozzátennem, mégpedig hangsúlyosan hozzátennem, hogy: SZERINTEM) kreatívírás-tanfolyamokon nevelkedett titánok játszótere, akik kőkemény üzleti megfontolások és kiadói elvárások hálójában írják műveiket, határidőre, előre leadott szkriptek alapján. Nyilván ettől függetlenül lehetnek jók, sőt, akár káprázatosan jók is, de van bennük valami termékszerű.
Persze a skandináv krimik egy jó része is termékként készül, pláne mióta rájöttek a könyvtermesztők, hogy ez egy olyan exportcikk, amiből kacsalábon forgó luxusapartmant lehet a fjord szélére installálni. De azért a gyökerek még kitapinthatóak: hogy ezek a történetek vigasztalan depresszív éjszakákon születtek, arra a letisztult minimalizmusra épülve, ami a skandináv szépirodalom sajátja. És hát a krimi meg a minimalizmus úgy illik egymáshoz, mint egy puzzle két egymás melletti darabja. Ahogy a krimi és a depresszív éjszakák hangulata is. Hogy az emberi nem sárkányfog-vetemény, és hogy nincs remény, nincs remény, legfeljebb apró győzelmek, vagy még inkább: véresen kiharcolt döntetlenek vannak.
Nem mondom, ami magát a nyomozást illeti, van, hogy döcög a szekér. Túlgondoltnak tűnő jelenetek is akadnak, ami pedig a végkifejletet illeti, háááát, gyakran összecsapottak, kaotikusak, rosszul rendezettek, mintha a szerző a lényeget már úgyis elmondta volna, és a finálén csak mihamarabb túl akarna lenni. De mégis jó olvasni. Mert működő jellemrajzok vannak benne, atmoszféra, feszültség, kémia a szereplők között, egyszóval: ami a krimi szintjén hiányzik, az megvan benne mint irodalomban. És én nem cserélnék le egy kiválóan megkonstruált nyomozót egy kiválóan megkonstruált nyomozati szálra.
Várom a harmadik részt.
* Az első könyv egyik központi nyűgjének számító székrekedés most nem kerül beható tárgyalásra, úgy látszik, Aske bélrendszere normalizálódott valamennyire. Aminek elmondhatatlanul örülök.