What do you think?
Rate this book
Afázia
A távoli jövőben járunk, amikor a Föld már lakhatatlan, a világhatalmak azonban számos háborút és katasztrófát követően sem változtak. Két birodalom uralja a Naprendszert: a pénz vezérelte Demokrácia és az önkényuralmi Háló Birodalom, a köztük található bányászkolóniák és telepek sorsa pedig jobbára attól függ, melyikhez vannak közelebb. Az ember sokat változott: bár a faj továbbra is előszeretettel harcol és hódít, a populációjának zöme elvesztette kapcsolatát a beszéddel és a nyelvvel, a kommunikáció vizuális módon történik.
Él azonban egy nép a két birodalom közt félúton, egy mesterséges bolygón, ami továbbra sem felejtette el a nyelvét, és igéje olyan erővel bír, hogy egyesek mámorító drogként, mások fegyverként tekintenek rá.
A törékeny béke hamarosan meginog, és újabb galaktikus méretű háború van kitörőben, melynek nemcsak a frontvonalában áll ez a nép, de egyesek szerint okozója is. Egy génmódosított szuperkatonát és egy veterán hírszerzőt titkos küldetéssel bíznak meg soraikból: kutassanak fel egy rég eltűnt, mitikus erejű tárgyat, melynek segítségével elkerülhetővé válik a katasztrófa… és saját népük kipusztulása. Baráth Katalin számos nagy sikerű kötet után ezúttal a sci-fiben mutatja be kiemelkedő regényírói tehetségét: az Afázia egyszerre ismerős és egzotikus, nagyívű és képzeletgazdag világa a műfaj klasszikusait idézi fel.
Él azonban egy nép a két birodalom közt félúton, egy mesterséges bolygón, ami továbbra sem felejtette el a nyelvét, és igéje olyan erővel bír, hogy egyesek mámorító drogként, mások fegyverként tekintenek rá.
A törékeny béke hamarosan meginog, és újabb galaktikus méretű háború van kitörőben, melynek nemcsak a frontvonalában áll ez a nép, de egyesek szerint okozója is. Egy génmódosított szuperkatonát és egy veterán hírszerzőt titkos küldetéssel bíznak meg soraikból: kutassanak fel egy rég eltűnt, mitikus erejű tárgyat, melynek segítségével elkerülhetővé válik a katasztrófa… és saját népük kipusztulása. Baráth Katalin számos nagy sikerű kötet után ezúttal a sci-fiben mutatja be kiemelkedő regényírói tehetségét: az Afázia egyszerre ismerős és egzotikus, nagyívű és képzeletgazdag világa a műfaj klasszikusait idézi fel.
- GenresScience FictionFiction
336 pages, Paperback
First published January 1, 2021
3 people are currently reading
32 people want to read
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 5 of 5 reviews
August 28, 2022
Szerintem ez egy remek vicc. Hogy fogjuk az összes magyarsággal kapcsolatos naiv és mókás toposzt, ahogy azok Vitéz Etelközhy-Turulfia Béla nyugalmazott agrármérnök és okleveles Szíriusz-kutató agyában leképeződtek, és csinálunk belőle egy sci-fit. Hogy a magyarok genetikusan szépek, erősek és okosak, nyelvük páratlan és semmihez sem hasonlítható, ők az unverzum sava-borsa, akiket mindenki irigyel, útjuk pedig egy speciálisan magyar "harmadik út", ami valahogy képes független maradni a nagy geopolitikai aktorok akaratától. És miközben kupac macskához hasonlatosan az önnyalogatástól aléltan hevernek, észre sem veszik: valójában nem többek ők, mint szimpla drogkereskedők. Csak amíg az afgán hadurak heroinnal csencselnek, addig a magyarok (moyerek) az Igével - vagyis hiperaddiktív nyelvükkel - kábítják szerencsétlen külvilágbéli függőket, és a belőlük kisajtolt pénzből tartják fenn privát űrbéli oázisukat. Bár sokat papolnak a "Szabadság"-ról, de ha jobban a mélyére ásunk, ez a szabadság a drogcsempész szabadsága - jog arra, hogy annak adjon el kábítószert, akinek akar.
Persze egy remek vicc még nem okvetlenül lesz remek sci-fi. Hogy Baráthé az, annak tudható be, hogy komolyan veszi. Fogja ezt az ezoterikus katyvaszt, és egy komplett ideológiát gyúr belőle, ami végtére is működik, hisz segedelmével távoli leszármazottaink képesek dacolni a két monstre űrhatalommal, a Demokratákkal és a posztkommunista Háló Birodalommal*, és kettejük szorításában megőrizni saját autonómiájukat. Persze hogy meddig, az kérdés, mert mint a világtörténelemben mindig, most is mindenki a magyarok titkait akarja megszerezni, mintha az a titok, ami nem a magyarok birtokában van, nem is lenne méltó a megismerésre. De a magyarok - mint az köztudott - tökösek, ráadásul tökösségüket káprázatos tudósaik (a világhírű magyar agy!**) génsebészi buherákkal extrém szupertökösséggé változtatták. Csak sajna a magyarok nem csak tökösek, hanem van bennük némi hajlam az összeesküvésekre is, következésképpen saját fennmaradásuk érdekében olyan bonyolult machinációkba tudnak bonyolódni, ami helyenként nehezen különböztethető meg egy komplex kollektív öngyilkossági kísérlettől.
Szellemes világépítés, kellően izgalmas konfliktus és erős szereplőgárda - nem gondolom, hogy ennél több kell egy jó sci-fihez. Mondjuk az is igaz, hogy nem igazán vagyok kiművelve kortárs tudományos-fantasztikus irodalomból, de ezzel együtt ez nekem tetszett. Mondjuk hogy is ne tetszene egy olyan zsáner, amiben a szereplők Pilinszkyt szavalva sütik ki ellenségeik agyát? Hisz végtére is ez minden honi irodalombarát lucskos vágyálma.
* A két geopolitikai óriás nem mellesleg megtestesíti az összes hazai előítéletet, amivel a Nyugatot és a Keletet illetni szoktuk: a Demokraták mértéktelenül kapzsik, kéjvágyók és álszentek, a Háló Birodalom pedig maga a tökélyre vitt orwelli rémálom, kísérlet az abszolút közös tudat létrehozására.
** Az, hogy a világhíres magyar agy jelentős hányada a numerus clausus miatt nem tudta hazája javára kamatoztatni képességeit, jobbára nem kerül megemlítésre.
Persze egy remek vicc még nem okvetlenül lesz remek sci-fi. Hogy Baráthé az, annak tudható be, hogy komolyan veszi. Fogja ezt az ezoterikus katyvaszt, és egy komplett ideológiát gyúr belőle, ami végtére is működik, hisz segedelmével távoli leszármazottaink képesek dacolni a két monstre űrhatalommal, a Demokratákkal és a posztkommunista Háló Birodalommal*, és kettejük szorításában megőrizni saját autonómiájukat. Persze hogy meddig, az kérdés, mert mint a világtörténelemben mindig, most is mindenki a magyarok titkait akarja megszerezni, mintha az a titok, ami nem a magyarok birtokában van, nem is lenne méltó a megismerésre. De a magyarok - mint az köztudott - tökösek, ráadásul tökösségüket káprázatos tudósaik (a világhírű magyar agy!**) génsebészi buherákkal extrém szupertökösséggé változtatták. Csak sajna a magyarok nem csak tökösek, hanem van bennük némi hajlam az összeesküvésekre is, következésképpen saját fennmaradásuk érdekében olyan bonyolult machinációkba tudnak bonyolódni, ami helyenként nehezen különböztethető meg egy komplex kollektív öngyilkossági kísérlettől.
Szellemes világépítés, kellően izgalmas konfliktus és erős szereplőgárda - nem gondolom, hogy ennél több kell egy jó sci-fihez. Mondjuk az is igaz, hogy nem igazán vagyok kiművelve kortárs tudományos-fantasztikus irodalomból, de ezzel együtt ez nekem tetszett. Mondjuk hogy is ne tetszene egy olyan zsáner, amiben a szereplők Pilinszkyt szavalva sütik ki ellenségeik agyát? Hisz végtére is ez minden honi irodalombarát lucskos vágyálma.
* A két geopolitikai óriás nem mellesleg megtestesíti az összes hazai előítéletet, amivel a Nyugatot és a Keletet illetni szoktuk: a Demokraták mértéktelenül kapzsik, kéjvágyók és álszentek, a Háló Birodalom pedig maga a tökélyre vitt orwelli rémálom, kísérlet az abszolút közös tudat létrehozására.
** Az, hogy a világhíres magyar agy jelentős hányada a numerus clausus miatt nem tudta hazája javára kamatoztatni képességeit, jobbára nem kerül megemlítésre.
November 9, 2021
Nehéz helyre tennem a fejemben, hogyan lett egy tényleg nagyon eredeti ötletből, illetve egy ilyen biztos tollú, jó humorú író szövegéből egy ilyen - hogy is fogalmazzak - semmilyen regény. Kicsit az az érzésem, hogy van itt egy remek világépítés, meg van egy nagyon ügyesen használt zsánerkelléktár, de nincs igazi történet, amit bele lehetett volna tölteni.
Novellaként valószínűleg nálam is működött volna, úgy akár az egyik idei kedvencem is lehetett volna. Regényre duzzasztva azonban épp az ellenkező hatást érte el...
Novellaként valószínűleg nálam is működött volna, úgy akár az egyik idei kedvencem is lehetett volna. Regényre duzzasztva azonban épp az ellenkező hatást érte el...
February 8, 2023
Baráth Katalin 2021-ben megjelent űroperájának szereplői egy mesterséges bolygó lakói, akik két világ- (jobban mondva Naprendszer-) hatalom közé szorultak, és legnagyobb kincsük a mindenki más számára tanulhatatlan nyelvük. Életükben a hagyomány őszinte tisztelete legalább olyan fontos szerepet játszik, mint a visszásságok egész sora, a génmanipulációtól a történelemhamisításig. Baráth Katalin történészhez illően összetettnek ábrázolja a jövő Naprendszerét: beleférnek egymással ellentétes erők, érdekek, gondolkodásmódok; belefér számtalan ügyes ötlet. Kicsit több is a kelleténél, ami azt illeti.
A kritika 2022 júliusában jelent meg az Alföldben. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a folyóirat online archívumában megtaláljátok (122. oldal):
http://alfoldonline.hu/wp-content/upl...
A kritika 2022 júliusában jelent meg az Alföldben. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a folyóirat online archívumában megtaláljátok (122. oldal):
http://alfoldonline.hu/wp-content/upl...
August 15, 2021
Bölcsészek felemelkedése és uralma. Az Ige a minden. Sőt, a minden is. Ahogy ha megszólalnak a moyerek, te leszel a sín alá ugró József Attila, vagy maga a sín, ha túltoltad a "szert". Lubickoltam a nyelvi megoldásokban, legyen az használati tárgy, épületrész, állomás, haj, vagy személyek elnevezése. Csak egy példa: egészségügyi MI akit Emmelwei-nek hívnak. Mossuk kezeinket!
Én már akkor tudtam, hogy ez a könyv kell nekem és megveszem, hogy megláttam az alábbi szópárt az egyik ajánlóban: moyer mérnök. Kész, ennyitől elvesztem, nincs rá racionális magyarázatom. Még úgy is, hogy amikor jöttek szembe a tudományos megoldások, ott párszor azét felszisszentem.
Elveszett Nemzedék: rettentő erőforrás pazarló megoldás már kamasz kor küszöbén járókat genetikailag hekkelni. Az ilyet inkább érdemesebb zigótán, embrión kikísérletezni. és ha a nők enyire értékesek szaporodásügyileg, nem biztos hogy pont őket érdemes fókusszá megtenni. Viszont legalább kiderült, a nők az űrben (mármint Pandonhyán kívül) akkor érhetnek el szabadon valamit és lehetnek különleges szinte tündér státuszú hasznos lények, ha ivartalanok, ha vágynélküliek, ha csak a létesítményre koncentrálnak és inkább félik mint kedvelik őket.
A moyer férfiakat se irigyeljük. Magtalan mind, amit egyesek promiszkuitással igyekeznek ellensúlyozni.
Pandonhyán se jobb az élt, űrben függő falanszter az egész. Pszichoszexuálisan elég sok a gond a kötődés kiiktatásával, helyette be kell érni az Ige imádásával. Termékeny moyer nőkre kétes higiéniájú bedrogozott idegenek mászatnak, amikor a sokkal tisztább és könnyebb a mesterséges megtermékenyítés vagy emberi inszemináció.
Itt mindenki traumatizált túlélő, krízisben megalkotott és élő személy. Milyen nemzedék és nép hajt ki ilyen romokon...? Érdemes-e egy ilyen közösség fennmaradásáért küzdeni? Burkoltan a Lingvista törekvésével értenék egyet?
Részben függő véget kapunk, ahol arcom rándul Sió jogos önös érdekeinek feladásakor a restarter miatt, és ott a kérdőjel, lesz.e folytatás.
Én már akkor tudtam, hogy ez a könyv kell nekem és megveszem, hogy megláttam az alábbi szópárt az egyik ajánlóban: moyer mérnök. Kész, ennyitől elvesztem, nincs rá racionális magyarázatom. Még úgy is, hogy amikor jöttek szembe a tudományos megoldások, ott párszor azét felszisszentem.
Elveszett Nemzedék: rettentő erőforrás pazarló megoldás már kamasz kor küszöbén járókat genetikailag hekkelni. Az ilyet inkább érdemesebb zigótán, embrión kikísérletezni. és ha a nők enyire értékesek szaporodásügyileg, nem biztos hogy pont őket érdemes fókusszá megtenni. Viszont legalább kiderült, a nők az űrben (mármint Pandonhyán kívül) akkor érhetnek el szabadon valamit és lehetnek különleges szinte tündér státuszú hasznos lények, ha ivartalanok, ha vágynélküliek, ha csak a létesítményre koncentrálnak és inkább félik mint kedvelik őket.
A moyer férfiakat se irigyeljük. Magtalan mind, amit egyesek promiszkuitással igyekeznek ellensúlyozni.
Pandonhyán se jobb az élt, űrben függő falanszter az egész. Pszichoszexuálisan elég sok a gond a kötődés kiiktatásával, helyette be kell érni az Ige imádásával. Termékeny moyer nőkre kétes higiéniájú bedrogozott idegenek mászatnak, amikor a sokkal tisztább és könnyebb a mesterséges megtermékenyítés vagy emberi inszemináció.
Itt mindenki traumatizált túlélő, krízisben megalkotott és élő személy. Milyen nemzedék és nép hajt ki ilyen romokon...? Érdemes-e egy ilyen közösség fennmaradásáért küzdeni? Burkoltan a Lingvista törekvésével értenék egyet?
Részben függő véget kapunk, ahol arcom rándul Sió jogos önös érdekeinek feladásakor a restarter miatt, és ott a kérdőjel, lesz.e folytatás.
March 19, 2023
Úgy döntöttem, ezt az értékelést magyarul írom meg, mivel a könyv, tudtommal, úgyis csak magyarul elérhető - jelenleg.
Az a nagy harci helyzet, hogy nagyon izgatott voltam ezzel a könyvvel kapcsolatban, még tavaly vettem meg a Könyvfesztiválon és azóta tartogattam a "megfelelő" pillanatra. A címe és a borítója azonnal megragadták a figyelmemet, nagyon tetszett mindkettő, és nem olvastam magyar író tollából még a science fiction műfajában. Lehetséges, hogy ha nem rakom ennyire magasra a lécet már az elején, úgy, hogy az írónőt sem ismerem, akkor nem okoz ekkora csalódást a könyv, de itt vagyunk.
Ahogy írtam, a borító és a cím is abszolút azok közé tartozik, amik pozitívak számomra a könyv kapcsán. Az alapötlet is szenzációs: az emberiség az űrbe menekült, miután az atomháborúknak köszönhetően lakhatatlanná vált a Föld, és a Naprendszerben két nagy szereplő került ki dominánsan: a Demokrácia és a Háló Birodalom. A két óriás között pedig kitartóan tartotta magát Pandonhya, a moyerek űrbázisa és otthona. Hogy egy kis űrbázis, nagyjából 7-8 ezer lakóval hogyan állhatja a sarat két nagyhatalommal szemben? Az Ige segítségével.
Iszonyatosan fantáziadús a könyv világa, a rengeteg sci-fi elemmel, a politikai ellentétekkel, a Naprendszerben lévő településekkel, az elképesztő mennyiségű szójátékkal és elnevezéssel.
Mi az oka, hogy mégis csak két csillagot tudok adni a könyvnek?
A csalódottságom egyik oka, hogy bármennyire is fantáziadúsnak találok sok mindent a könyvben, és egyértelmű, hogy az író nagyon művelt és irodalmilag rendkívül szavatosan fogalmaz, mégis úgy érzem, hogy az egész könyv kicsit "sokat beszél, de semmit sem mond" szindromától szenved. Egyfelől irdatlan mennyiségű saját ötlet van benne az írótól, ami mind szép és jó, de ezek csak úgy ránk vannak öntve, mindenféle magyarázat nélkül. Rengeteg olyan hadihajó elnevezés, moyer társadalmi pozíció, múltból előrángatott esemény került elő, amik csak így oda voltak lökve, zéró magyarázattal. És nem mondom, hogy egy könyvnek mindig mindent az olvasó szájába kell rágni, főleg, ha egy sci-firől van szó, de amikor az olvasónak zéró elképzelése van arról, amit épp olvas, az nem sejtelmes, hanem kellemetlen. A szereplők többsége is annyira jellegtelen, a személyiségüktől kezdve a nevükön át (pedig borzasztó kreatívnak tűnt az elején, hogy magyarországi földrajzi neveket kaptak többségében, még sem működött a dolog), hogy nehéz nyomonkövetni, kivel mi történik, mi a szerepe a cselekményben (nyilván kivétel a kb. négy visszatérő szereplő).
Voltak események, amiken még most is gondolkozom, mi volt a jelentőségük, miközben olyan dolgokkal töltöttünk 20-30 oldalakat, amik semmit nem adtak a történethez, de az élményhez sem, mert rendszerint olyan dolgokról történt monológizálás és filozófálás, amikről nem tudtunk eleget, hogy beleéljük magunkat. Nekem legalábbis nem sikerült.
Nem tudom azt mondani, hogy trehányul megírt könyv az Afázia, mert nem az, látszik, hogy sok energia és idő van benne, de úgy érzem, hogy az egész könyv átesett a ló másik oldalára. Túl rövid volt ahhoz, hogy ennyi cselekményt kényelmesen felöleljen (aminek nem is lett egy konkrét végkifejlete, nem tudom, hogy azért, mert folytatást tervez az író, vagy mert úgy gondolta, ez egy remek "döntse el az olvasó" momentum lehet), miközben annyira egyedi világot épített ki hozzá az író, hogy annak a bemutatása is foghíjas. Ráadásul az is nagyon zavar, hogy a cím, ugyan megjelenik a műben, de azon kívül, hogy nagyon halványan sejtet valamit, szorosan nem kapcsolódik az eseményekhez. Emiatt ezzel kapcsolatosan is az az érzésem, hogy nagyon hangzatos, nagyon figyelemfelkeltő, de ebben ki is merül a dolog.
És akkor a legvége...
Ez nyilvánvalóan olyan dolog, ami vagy működik valakinél, vagy nem, és én az utóbbi kategóriába esek (és ezen a ponton komoly spoiler következik), de úristen engem mennyire zavart ez a magyar önnyálazás. Tudom, gyakorlatilag ez az egész könyv lényege, hogy a magyar nyelv fennmaradt, és a magyar nyelvnek, a szavaknak, az irodalmi ereklyéknek olyan hatása van a nem-magyarokra, mintha egy nagyon erős drog lenne. És ez a kicsi nemzet, ami erkölcsileg mindenki fölé emelkedik az egész Naprendszerben (hisz manapság úgyis csak komplett országoknál tartja magát mindennél jobbra a magyar), az egyetlen nemzet, ami nem zülött el, ami ragaszkodott az írott és beszélt szóhoz a "rothadó képek" helyett. Az a része, hogy egy specifikus nyelv mások szervezetére olyan hatással van, mint egy kemény drog, baromi kreatív. Az, hogy bárki más, aki ezt a nyelvet nem érti, nem beszéli, nincs köze hozzá, emberileg selejt, már kicsit erős. Az meg, hogy erkölcsi piedesztálra emeljük a magyarokat, miközben gyakorlatilag azzal tartják magukat életben, hogy 1) másokat szenvedélybeteggé tesznek 2) az állítólag szent igékkel fenntartják ezt a szenvedélybetegséget 3) és gyakorlatilag drogkereskedelmet folytatnak, miközben mindenki mást lenéznek és genetikai hulladéknak tartanak... Hát well :"D
Lehetséges, hogy kicsit túlreagálom, de annyira kényelmetlenül érintett a könyv jelentős része, és igazából nem számít, ha mindenki más szerint ez csak az én fejemben van így, mert én akkor sem tudtam élvezni. Pedig nagyon igyekeztem, és tényleg le a kalapom az író szókincse és műveltsége előtt. Csak nem meggyőződésem, hogy ezeket a sci-fi műfajában kellene kamatoztatnia.
Igazából valószínűleg jobban élvezhető a könyv, ha személyes élmények miatt nem ráz ki a hideg a nemzeti magyar önkielégítéstől, de így ez nekem egy erős 2 csillag.
(Maros és Szintaxis segítettek keresztül ezen a kalandon, nekik külön köszönet érte.)
Az a nagy harci helyzet, hogy nagyon izgatott voltam ezzel a könyvvel kapcsolatban, még tavaly vettem meg a Könyvfesztiválon és azóta tartogattam a "megfelelő" pillanatra. A címe és a borítója azonnal megragadták a figyelmemet, nagyon tetszett mindkettő, és nem olvastam magyar író tollából még a science fiction műfajában. Lehetséges, hogy ha nem rakom ennyire magasra a lécet már az elején, úgy, hogy az írónőt sem ismerem, akkor nem okoz ekkora csalódást a könyv, de itt vagyunk.
Ahogy írtam, a borító és a cím is abszolút azok közé tartozik, amik pozitívak számomra a könyv kapcsán. Az alapötlet is szenzációs: az emberiség az űrbe menekült, miután az atomháborúknak köszönhetően lakhatatlanná vált a Föld, és a Naprendszerben két nagy szereplő került ki dominánsan: a Demokrácia és a Háló Birodalom. A két óriás között pedig kitartóan tartotta magát Pandonhya, a moyerek űrbázisa és otthona. Hogy egy kis űrbázis, nagyjából 7-8 ezer lakóval hogyan állhatja a sarat két nagyhatalommal szemben? Az Ige segítségével.
Iszonyatosan fantáziadús a könyv világa, a rengeteg sci-fi elemmel, a politikai ellentétekkel, a Naprendszerben lévő településekkel, az elképesztő mennyiségű szójátékkal és elnevezéssel.
Mi az oka, hogy mégis csak két csillagot tudok adni a könyvnek?
A csalódottságom egyik oka, hogy bármennyire is fantáziadúsnak találok sok mindent a könyvben, és egyértelmű, hogy az író nagyon művelt és irodalmilag rendkívül szavatosan fogalmaz, mégis úgy érzem, hogy az egész könyv kicsit "sokat beszél, de semmit sem mond" szindromától szenved. Egyfelől irdatlan mennyiségű saját ötlet van benne az írótól, ami mind szép és jó, de ezek csak úgy ránk vannak öntve, mindenféle magyarázat nélkül. Rengeteg olyan hadihajó elnevezés, moyer társadalmi pozíció, múltból előrángatott esemény került elő, amik csak így oda voltak lökve, zéró magyarázattal. És nem mondom, hogy egy könyvnek mindig mindent az olvasó szájába kell rágni, főleg, ha egy sci-firől van szó, de amikor az olvasónak zéró elképzelése van arról, amit épp olvas, az nem sejtelmes, hanem kellemetlen. A szereplők többsége is annyira jellegtelen, a személyiségüktől kezdve a nevükön át (pedig borzasztó kreatívnak tűnt az elején, hogy magyarországi földrajzi neveket kaptak többségében, még sem működött a dolog), hogy nehéz nyomonkövetni, kivel mi történik, mi a szerepe a cselekményben (nyilván kivétel a kb. négy visszatérő szereplő).
Voltak események, amiken még most is gondolkozom, mi volt a jelentőségük, miközben olyan dolgokkal töltöttünk 20-30 oldalakat, amik semmit nem adtak a történethez, de az élményhez sem, mert rendszerint olyan dolgokról történt monológizálás és filozófálás, amikről nem tudtunk eleget, hogy beleéljük magunkat. Nekem legalábbis nem sikerült.
Nem tudom azt mondani, hogy trehányul megírt könyv az Afázia, mert nem az, látszik, hogy sok energia és idő van benne, de úgy érzem, hogy az egész könyv átesett a ló másik oldalára. Túl rövid volt ahhoz, hogy ennyi cselekményt kényelmesen felöleljen (aminek nem is lett egy konkrét végkifejlete, nem tudom, hogy azért, mert folytatást tervez az író, vagy mert úgy gondolta, ez egy remek "döntse el az olvasó" momentum lehet), miközben annyira egyedi világot épített ki hozzá az író, hogy annak a bemutatása is foghíjas. Ráadásul az is nagyon zavar, hogy a cím, ugyan megjelenik a műben, de azon kívül, hogy nagyon halványan sejtet valamit, szorosan nem kapcsolódik az eseményekhez. Emiatt ezzel kapcsolatosan is az az érzésem, hogy nagyon hangzatos, nagyon figyelemfelkeltő, de ebben ki is merül a dolog.
És akkor a legvége...
Ez nyilvánvalóan olyan dolog, ami vagy működik valakinél, vagy nem, és én az utóbbi kategóriába esek (és ezen a ponton komoly spoiler következik), de úristen engem mennyire zavart ez a magyar önnyálazás. Tudom, gyakorlatilag ez az egész könyv lényege, hogy a magyar nyelv fennmaradt, és a magyar nyelvnek, a szavaknak, az irodalmi ereklyéknek olyan hatása van a nem-magyarokra, mintha egy nagyon erős drog lenne. És ez a kicsi nemzet, ami erkölcsileg mindenki fölé emelkedik az egész Naprendszerben (hisz manapság úgyis csak komplett országoknál tartja magát mindennél jobbra a magyar), az egyetlen nemzet, ami nem zülött el, ami ragaszkodott az írott és beszélt szóhoz a "rothadó képek" helyett. Az a része, hogy egy specifikus nyelv mások szervezetére olyan hatással van, mint egy kemény drog, baromi kreatív. Az, hogy bárki más, aki ezt a nyelvet nem érti, nem beszéli, nincs köze hozzá, emberileg selejt, már kicsit erős. Az meg, hogy erkölcsi piedesztálra emeljük a magyarokat, miközben gyakorlatilag azzal tartják magukat életben, hogy 1) másokat szenvedélybeteggé tesznek 2) az állítólag szent igékkel fenntartják ezt a szenvedélybetegséget 3) és gyakorlatilag drogkereskedelmet folytatnak, miközben mindenki mást lenéznek és genetikai hulladéknak tartanak... Hát well :"D
Lehetséges, hogy kicsit túlreagálom, de annyira kényelmetlenül érintett a könyv jelentős része, és igazából nem számít, ha mindenki más szerint ez csak az én fejemben van így, mert én akkor sem tudtam élvezni. Pedig nagyon igyekeztem, és tényleg le a kalapom az író szókincse és műveltsége előtt. Csak nem meggyőződésem, hogy ezeket a sci-fi műfajában kellene kamatoztatnia.
Igazából valószínűleg jobban élvezhető a könyv, ha személyes élmények miatt nem ráz ki a hideg a nemzeti magyar önkielégítéstől, de így ez nekem egy erős 2 csillag.
(Maros és Szintaxis segítettek keresztül ezen a kalandon, nekik külön köszönet érte.)
Displaying 1 - 5 of 5 reviews