Meghívás kivégzésre

by Vladimir Nabokov

Cincinnatus C.-t halálra ítélik, és bezárják egy erődítményben lévő börtönbe, mert ő egy "átlátszatlan" (igazi) ember, míg a többiek "átlátszó lények". Amíg kivégzésére várakozik, látogatókat fogad (az ügyvédjét, a feleségét, az anyját, Emmocskát, a börtönigazgató 12 éves lányát, a börtön könyvtárosát), leveleket ír, elmélkedik, illetve e fura nabokovi világbeli szokások megkövetelte módon összebarátkozik fogvatartóival (börtönőrével és a börtönigazgatóval), illetve majdani hóhérjával, a köpcös, joviális möszjő Pierre-rel. Cincinnatust valójában átverik: a szomszéd cellabeli rabként mutatják be neki a hóhért - ez megkönnyíti a barátkozást. Szürreális történések: egyes szereplők egy-egy beszélgetés közben átváltoznak valaki mássá, Cincinnatus a levegőben sétál, máskor megszökik, de az út utolsó szakasza visszaviszi őt a cellájába.
Kivégzése után, amikor minden szétesik, szétfolyik körülötte, C. elindul, hogy megkeresse a hozzá hasonló "igazi" embereket.

209 pages, Paperback

First published January 1, 1959

About the author

Vladimir Nabokov (Russian: Владимир Набоков) was a writer defined by a life of forced movement and extraordinary linguistic transformation. Born into a wealthy, liberal aristocratic family in St. Petersburg, Russia, he grew up trilingual, speaking Russian, English, and French in a household that nurtured his intellectual curiosities, including a lifelong passion for butterflies. This seemingly idyllic, privileged existence was abruptly shattered by the Bolshevik Revolution, which forced the family into permanent exile in 1919. This early, profound experience of displacement and the loss of a homeland became a central, enduring theme in his subsequent work, fueling his exploration of memory, nostalgia, and the irretrievable past.
The first phase of his literary life began in Europe, primarily in Berlin, where he established himself as a leading voice among the Russian émigré community under the pseudonym "Vladimir Sirin". During this prolific period, he penned nine novels in his native tongue, showcasing a precocious talent for intricate plotting and character study. Works like The Defense explored obsession through the extended metaphor of chess, while Invitation to a Beheading served as a potent, surreal critique of totalitarian absurdity. In 1925, he married Véra Slonim, an intellectual force in her own right, who would become his indispensable partner, editor, translator, and lifelong anchor.
The escalating shadow of Nazism necessitated another, urgent relocation in 1940, this time to the United States. It was here that Nabokov undertook an extraordinary linguistic metamorphosis, making the challenging yet resolute shift from Russian to English as his primary language of expression. He became a U.S. citizen in 1945, solidifying his new life in North America. To support his family, he took on academic positions, first founding the Russian department at Wellesley College, and later serving as a highly regarded professor of Russian and European literature at Cornell University from 1948 to 1959.
During this academic tenure, he also dedicated significant time to his other great passion: lepidoptery. He worked as an unpaid curator of butterflies at Harvard University's Museum of Comparative Zoology. His scientific work was far from amateurish; he developed novel taxonomic methods and a groundbreaking, highly debated theory on the migration patterns and phylogeny of the Polyommatus blue butterflies, a hypothesis that modern DNA analysis confirmed decades later.
Nabokov achieved widespread international fame and financial independence with the publication of Lolita in 1955, a novel that was initially met with controversy and censorship battles due to its provocative subject matter concerning a middle-aged literature professor and his obsession with a twelve-year-old girl. The novel's critical and commercial success finally allowed him to leave teaching and academia behind. In 1959, he and Véra moved permanently to the quiet luxury of the Montreux Palace Hotel in Switzerland, where he focused solely on writing, translating his earlier Russian works into meticulous English, and studying local butterflies.
His later English novels, such as Pale Fire (1962), a complex, postmodern narrative structured around a 999-line poem and its delusional commentator, cemented his reputation as a master stylist and a technical genius. His literary style is characterized by intricate wordplay, a profound use of allusion, structural complexity, and an insistence on the artist's total, almost tyrannical, control over their created world. Nabokov often expressed disdain for what he termed "topical trash" and the simplistic interpretations of Freudian psychoanalysis, preferring instead to focus on the power of individual consciousness, the mechanics of memory, and the intricate, often deceptive, interplay between art and perceived "reality". His unique body of work, straddling multiple cultures and languages, continues to

Reviews

[Férfi könyvvel a kezében · Rating 5 out of 5]

Brilliáns!

[Hannah · Rating 5 out of 5]

Húha, hihetetlen mennyiségű gondolatom és érzésem van ezzel a könyvvel kapcsolatban. De először egy figyelmeztetéssel kezdeném: spoilerezek. Fontosnak érzem, hogy itt megjegyezzem: én olvastam már két Kafka könyvet és kifejezetten nem tetszett egyik se, sőt. Értem a koncepciót mögötte, értem, hogy mi a cél, de egyszerűen nem tudtak megfogni, a végük meg egyenesen kiborított. Azt hittem, hogy az ilyen szürreális és álom-szerű írások és könyvek szimplán nem nekem valóak. Aztán elolvastam ezt a könyvet. Általánosságban eléggé elfoglalt egy ember vagyok, de valahogy mégis sikerült ezt pár nap alatt kiolvasni. Ezt a véleményt is hajnali majdnem-négykor írom, egyszerűen nem tudtam letenni és nem tudtam kiverni a fejemből.

Nabokov írása ebben a regényben szerintem egyenesen zseniális. Annyira észrevétlenül vált az álom és a valóság, a főszereplő monológja és a narrátor között, hogy számos mondatba telt mindig ezt tudatosan észrevennem. És minél többször megtörtént ez a tangó, először elveszek egy álomszerű és szabad világban, mintha Cincinnatus kisétált volna a cellájából, csak hogy utána a mondatok struktúrájával jelezze nekem Nabokov, hogy valójában meg se mozdult, annál erősebb lett bennem a bezártság érzése. Ez az érzés, hogy valahogy visszatértem a zárt és fullasztó cellába, mindig korábban érkezett, mint ennek a tényleges leírása. Ez a hirtelen váltakozás a szabadság és a bezártság, a másság és a elidegenedettség között gyönyörűen éreztette velem a reménytelenségét Cincinattus helyzetének. Annak ellenére, hogy szavakkal ezt csak nagyon a végén írta le, ez az érzés végig meg volt bennem.

Eközben szerintem kifejezetten perverz érzés volt ennyire tudatlanul átérezni valamit. Helyzeteket meg lehet érteni és karakterek gondolatait át lehet érezni, de még soha nem éreztem magam ennyire bezárva egy karakterrel. Mintha ott lettem volna végig mellette. Eleinte osztoztunk a zavarodottságunkban. Cincinnatus szavaiban is olvasható volt, nem tudta, hogy mi történik. Hogy mikor lesz a kivégzés, egyáltalán MIÉRT lesz a kivégzés. Minél többet olvastam, annál jobban értettem (vagyis inkább éreztem) a lényeget, pont, ahogy Cincinnatus lassan, de biztosan teljesebb és értelmesebb mondatokkal ki tudta fejezni magát. De ez a kifejezés csak írásban történt meg. Minél többett értett a helyzetéből, annál kevesebbet beszélt verbálisan, és ezt én is teljesen át tudtam érezni. Eleinte még zavart, amiket nem tudtam, de a végére már csak hagytam, hogy a szavak magukkal vigyenek és sodorjanak érzések és mondanivalók irányába, úgy, ahogy Cincinnatus is megértette, hogy reménytelen a helyzete és csak elfogadni tudja.

Emellett, a szabadság, amit napról napra élek, olvasás alatt fikciónak tűnt. Minden gondolat és jelenet ugyanoda tért vissza: a cellába. És ez a tánc szabályosan, minden fejezetben, ugyanannyira megjelent (kivéve teljesen a végén). És ez a repetitív struktúra Cincinnatus mindennapjait jelképezte és éreztette. Mindig, amikor azt hittem, hogy sikerült kitörnöm ebből az ördögi körből, azonnal vissza lettem rántva, méghozzá tudatalatt. És mégis a reménye ennek a szabadságnak mindig jelen volt. A kopogásokban, a kislányban, a hóhérban és még Cincinnatus nevében is. Cincinnatus C. Ott van az esély arra, hogy nem Cincinnatus Cincinnatus a neve. És a végére valahogy mégis biztossá válik az olvasóban, hogy ez az esély csak fikció volt, sose létezett. A végén mégis minden megszabva és kitervezve volt, csak hogy átverjen. Engem, és Cincinnatust is. Egészen az utolsó fejezetig. Amikor viszont ahogy neki, nekem is sikerül egyedül megtennem a lépéseket, elfogadnom az értelmetlenségét a történéseknek és ezáltal valódi szabadságot találni és elérni. Mert az élet és a világ nem mindig logikus.

Ez sajnos még közel se minden, amit erről a rövidke könyvről tudnék mondani és még így is számos dolgot nem értek vagy szimplán nem tudok szavakba önteni. De röviden összefoglalva: ez zseniális volt és garantáltan kedvenc diskurzustémámmá válik. Még egy jó ideig ezen a 220 oldalon fogok rágódni.

[Lázadó Irodalom · Rating 4 out of 5]

Nem lett kedvenc, viszont végig volt benne valami megfoghatatlan, ami a lapokhoz szegezett.

[t1mi777 · Rating 4 out of 5]

Néhol kicsit összezavaró volt, illetve hiányzott belőle valami. Viszont valami mégis megfogott benne.