What do you think?
Rate this book


116 pages, Paperback
First published March 1, 2017
Igazán kis cukorfalat volt ez a könyv, és jórészt szerintem az elvárásoktól függ, hogy ki milyenre értékeli. Ha azt várjuk, hogy egy rövid történet legyen fiatalokról, akik mernek álmodni, és akik között barátságok-szerelmek alakulnak, mindezt némi érzékenyítéssel a bármilyen testi-szellemi fogyatékosságra – akkor ez a könyv maga a tökély. Nekem az a fő problémám, hogy hiába szép, megható, és rózsaszínes – egészen felejthető kötet is.
160 oldal (mínusz legalább 10, mert a hónapokat teljesen üres duplaoldalra kell ugye nyomni), ami (már megint) 5-6 szemszögből íródott. Mi ez a mánia a végtelen sok nézőpontú mesélésre? Azt mondanám, hogy valamilyen szempontból az összes narrátorunk (egy kivétellel, ahol E/3. volt a narráció, úgyhogy ott a karakter maga) valamiféleképpen a peremén van a társadalomnak. Nem akarom azt mondani, hogy fogyatékosak, mert ez nem teljesen igaz. Az igazgatóhelyettes leginkább csak furcsa, ő a saját életének is a perifériáján van, ha ezt egyáltalán lehet életnek nevezni. Said bevándorló család sarja. És bár konkrétan le van írva a könyvben, hogy ez nem fogyatékosság, de valamiképpen mégis csak hasonlóan néznek rá az emberek, valahogy mégis némi ellenérzést kelt bennem, hogy ebbe a kategóriába lett sorolva valamiképpen mégis csak. Vlad kifordult lábai, mankóval való járása és Mathilde kerekesszékes mivolta úgymond klasszikus mozgássérült kategóriába sorolhatók. És van még egy Down szindrómás karakterünk is, Dylan. Erre kitérnék kicsit bővebben. Nehéz az előzőekkel egy kategóriába sorolni (mert azért csak lehet kategorizálni a különböző fogyatékokat), mert itt olyan szindrómáról van szó, ami érinti a kognitív funkciókat, az agyi fejlődést. Nagyon kevésszer jelent meg a könyvben Dylan szemszöge, gyakorlatilag kihagyható lett volna, és ki is kellett volna hagyni. Mert elbagatellizál egy helyzetet, amit szerintem nem kellene. Egyrészt nem igazán tudjuk, mi játszódik le a Down szindrómások fejében, szóval egy kissé rózsaszínmázas, egyben érezhetően tanító jellegű E/1. narrációt adni a karakter szájába szerintem ízléstelen. Másrészt egyértelműen csak eszköznek hat, hogy még szívet szorongatóbb legyen a történet.
És nagyjából ez a jószándékú felszínesség igaz az egész könyvre. Ahhoz túl komoly témákhoz nyúl(na), hogy ezt elnézzem neki. Mert gondoljunk csak bele, mennyire más alaphelyzet mozgássérültnek lenni. De valahogy ezekről azon kívül, hogy különcnek, másnak érzik magukat, nem esett sokkal több szó. Egyáltalán nem mutatta be a kötet, hogy mivel jár. A fő üzenet persze szép és igaz, a bármilyen fogyatékkal élők is ugyanúgy emberek, ugyanúgy lehetnek bármilyenek, mint a „normális” emberek. Ettől még nyilván kicsit más körülmények, szükségletek is övezik az életüket, amikbe szintén nem ártana kicsit belegondolni.
Összességében témaindítónak jó lehet, de tényleg egy habos-babos, végtelenül amerikai álomszerű történet (pedig ugye francia).
ui.: Örök hálám a The Kooks együttes megemlítéséért, nagyon jó zenét játszanak! mint utóbb kiderült, ennek az indie rock zenekarnak ismerem egy számát (Naive), mert egy olyan filmnek volt filmzenéje, ami a Spotify albumjaimnak azóta is (letöltött) része.
ui2.: Külön vicces volt, hogy a Briliáns barátnőm meg van említve a köszönetnyilvánításban. Éppen annak olvasása közben iktattam be logisztikai okokból ezt a kis kötetet.