Zsuzsa és Márta egy buliban találkozik először, aztán a sors úgy hozza, hogy a Tabánnál is egymásba botlanak. Megbeszélik, hogy másnap megisznak valamit, és számot cserélnek. A két fiatal centinként araszolgat egymás felé egyre közelebb. Aztán egy szempillantás alatt közös albérlet, lassú reggelek, hosszú éjszakák, duplarandik - te az enyém, én a tied. Vagy mégsem? Hiszen az életben semmi sem tart örökké. Zelei Bori első regényében emlékképek és gesztusok miniatűr rendszerén keresztül mutatja be a párkapcsolatok törékenységét, a közeledés ősi rituáléját, az őszinteség és az elengedés nehézségeit, valamint a testvéri szeretet kontinenseken átívelő erejét. A szerző 1980-ban született Budapesten, ahol jelenleg is él. Első novelláskötete Kevert címmel jelent meg, és a kamaszkor küzdelmeiről szól. Színműírással is foglalkozik, a Gardrób és A hullám című drámák szerzője.
Szimpatikus könyv, amiben szimpatikus emberek találkoznak más szimpatikus emberekkel, kapcsolatot teremtenek, megismerik egymást, konfrontálódnak, satöbbi. Ahogy az életben. Jó, hogy ilyesmiről is írnak. Akartam is szeretni. Ami nem engedte, az a nyelv. Zelei – megkockáztatom – tudatosan választ olyan hangot, amit korrelál a fiatalok mindennapi élő nyelvével. Ha tudatos, biztos célja is van ezzel: így teremtené meg a szereplők hitelességét. Ez egy kockázat, mert – valljuk meg – a „mindennapi élő nyelv” bizony nem különösebben veretes. Ha az ember kihallgatja, miről cseverészik két átlag fiatal a villamoson (nem mintha szokásom volna hallgatózni), alkalmasint azt tapasztalja, hogy ez egyszerű small talk, számukra talán jelentőséggel bír, de a külső szemlélő számára jobbára érdektelen, a benne felbukkanó problémák pedig marginálisak – tulajdonképpen csak a 2.0-ás verziója annak, amikor két csimpánz a társasági kapcsolatok ápolása céljából jól megkurkássza egymást. No most a kötetet olvasva nekem gyakran volt olyan érzésem, hogy ez is csak small talk. Lényegtelen sztorikon elidőző, tulajdonképpeni központi konfliktusát pedig túl körülményesen körbetáncoló, langyos csevegés. Végig vártam, hogy belesimulok végül a szövegbe, vagy legalább az a központi konfliktus olyan erővel csak képen, hogy kiszakadok a jelenemből – de nem. Csak toporogtunk. Türelmes olvasónak ismerem magam, de ez a könyv türelmetlenné tett. És ez végül erősebbnek bizonyult a szimpátiánál.
(Újraolvastam, amit írtam. És szükségét érzem egy tisztázó utóhangnak. Természetesen nem azt állítottam fentebb, hogy a „mai fiatalok” ilyenek vagy olyanok. Hanem úgy általában az emberi kommunikáció panelek egymásutánisága, jellemzően inkább közösségi funkcióval, mint mélységgel bíró jelenség. Ami nem is baj. Hisz ha az emberi kommunikáció mindig olyan szikrázóan fényességes lenne, mint legkedvesebb íróink szövegei, kinek lenne szüksége irodalomra, nemdebár?)
Tök jó és fontos könyv - lenne ifjúsági regényként (az) vagy leszbikus regényként (nem az). De nagyon széttartóak a cselekményszálak, egy csomó el sincs varrva és sajnos van benne egy csomó sztereotipikus motívum/elem (pl. "sötét" titok, ami a végén derül ki, de igazából jelentéktelen, hirtelen bedobott szereplő, akitől többre számítunk, a szülők figurája, stb.) És hát miért a cím? Nagyon figyeltem, mert érdekelt - ne nekem nem derült ki. Számomra kicsit erőltetett a retrózás is (a nevekkel, a zenékkel) meg a "direkt" bölcsészkedés (a könyvekkel), szerintem ez nem életszerű, holott láthatóan valami életszerűség volt a cél. Néhány rész, leírás viszont nagyon szép, jól megírt, érzelemes és lírai, sikerül eltalálni a lelki nyomort és az útkeresést - mondjuk ilyenekből lehetett volna több.
*3,5 Ehh, vegyes. Voltak jó pillanatai, és annyira jó magyar queer emberekről olvasni, de reszelte az agyamat a narrátor stílusa. Ajánlom azoknak, akik szeretik A teljesség felé c. számot
Az olyan fajta sztori ami nagyon megy nekem-- meleg haverok, a baratsag, a szerelem. A kapcsolat ami annyira jo--amig eljon az a nap, amikor meg sem. Jo idot toltottunk egyutt.