"Megőrültél, mondd, te nő?! Hogy engedheted, te, aki okos, szép, erős vagy? Ez a férfi kiszívja a véredet, az agyadat, a lelkedet, tudod-e még, ki vagy egyáltalán, és ki voltál? Menekülj!" Mondják ezt folyton a kívülről beszélők, akik látnak. De a nő belül van, és belülről minden más. És marad. Remél. Küzd. Hisz. Szeret. Függ. Védekezik. Bánt. És a férfi? Remél. Küzd. Hisz. Szeret. Függ. Birtokolni akar. De ki a vádlott, és ki a vádló? Ki a bántott, és ki a bántó? Ki hazudik és ki nem?
A regény alapjául szolgáló nagy sikerű sorozatot több százezer olvasó követte a nyomtatott Nők Lapja hasábjain kilenc hónapon át, 2020 áprilisától az év végéig. A könyv e sorozat duplájára bővített változata, melynek megjelenése a magazinban is beharangozásra került.
Nyilvánvaló, hogy a bántalmazó családi kapcsolat olyan téma, amiről még sokat fogunk beszélni, mert sokat kell róla beszélni. Mert még mindig nem evidencia az sem, hogy „van” - egyes elkövetők számára éppúgy nem, mint az áldozatoknak. A többség képtelen érzékelni, mi az és mi nem, számukra nagyjából a baltával hadonászásnál kezdődik, a többit, a verbális agressziót, a megalázást, a lelki terrort valami absztrakt hisztinek tekintik, amit csak a balliberális médiatúlsúly talált ki, hogy a Szent Családi Egységet erodálja. Szóval hajrá, írók, csináljátok csak. Dolgozzatok azon, hogy ez az egész a közbeszéd része legyen, pezsegjen élénk vita a Péter-féle nárcisztikus pszichopatákról és társaikról. Csak épp gondoljátok át, hogy amit el akartok mondani, annak valóban a regény formája áll-e a legjobban.
Dobray könyvéve ugyanis nekem az a legnagyobb bajom, hogy szerintem eltévedt. Igazából nem szépirodalom akart lenni (vagy ha akart is: nem az lett), hanem inkább valamiféle segítő olvasmány. A kettő között (szerintem) alapvető különbség van. Az első esetén az író bízik az olvasóban, önmagával többé-kevésbé azonos szinten lévőnek tekinti, olyan személynek, aki érti az áthallásokat és metaforákat, képes kitölteni a szöveg üres tereit a saját gondolataival – ilyen értelemben az igazán jó regény mindig író és olvasó közös produktuma. A segítő olvasmány írója viszont kissé mindig lefelé beszél az olvasóhoz. Feltételezi, hogy nem tud valamit, ezért tanítani kell, evidenciákat rág a szájába, hadd okosodjon. Amíg az irodalom meghagyja az illúziót az olvasónak, hogy ő dönti el, milyen ösvényt jár be, addig Dobray kikövezett nekem egy utat, és ha törik, ha szakad, azon akar végigtoszogtatni. De ez nem regényírás, ez libatömés.
Talán ebből a szerepfelfogásból eredeztethető az is, hogy az Üvegfal egyszerűen túl van beszélve. Mintha a szerző rettegne, hogy elkerüli valami fontos dolog a figyelmemet, ezért mindenről szót akar ejteni. Önti a belső monológokat, tépelődéseket, kétségeket, minden tett mellé kvázi mélylélektani előtanulmányt applikál. Ez a módszer pedig összeütközésbe kerül másik fő heppemmel, azzal, hogy az irodalom végső soron a húzás művészete. Dobray viszont nem húz, inkább habosít, talán mert abban a tévképzetben él, hogy az írónak feladata MINDENT leírni a szereplőiről – pedig nem. Az írónak csak annyit kell leírnia, amennyit muszáj, és az olvasónak kell gondolnia mindenfélét.
Van amúgy egy passzus rögtön az elején, ami mintha a szerző bizonytalanságáról árulkodna: „Hogyan hangozna, ha ez valóban »csak« egy regény volna. Jó vagy rossz szöveg lenne? Ócska vagy hiteles? A hiteltelen, rossz szövegeket gyűlölte. Félt tőlük.” Mintha a szerző önvédelemre rendezkedne be, mintha el akarná kerülni, hogy a szöveget mint irodalmi művet ítéljük meg – tekintsük inkább dokumentumnak, és az áldozat iránti tiszteletből hunyjunk szemet a hibái fölött. Szerintem viszont ha valaki regényt ír, akkor kutya kötelessége jól megírni azt. Az pedig, hogy egy téma fontos, nem menti fel az írót e kötelesség alól. Épp ellenkezőleg: ha a téma fontos, az író teperjen kettőzött erővel, hogy felnőjön hozzá.
Kifogástalan mesélői stílusban megírt regény. Letehetetlenül száguld az olvasóval. Azért 4 csillag nekem, mert helyenként túlzónak éreztem a borzasztót - kivált a múltból. Hogy ennyi minden nem történhet meg két emberrel, hogy a történetet úgy is megértenénk, ha ezekkel a szereplőkkel gyerek- és fiatalkorukban csak fele ennyi rossz dolog történik. Nagyon sajnáltam azokat a gyerekeket és emiatt nagyon vártam, hogy a sorok elfogyjanak. Tudom, hogy készül a folytatás, de számomra a történet így is kerek volt: egy reménytelenül borzasztó házasság tíz éve. Hiszen az életben végkifejlet nem mindig lezárt. És a házasságokból sem feltétlen lépnek ki az emberek hasonló helyzetben. Főleg akkor nem, ha segítségük és támaszuk sincs. Így aztán a végtelenbe néző éjszaka képe akár pont is lehetne. De azért örülök, hogy nem lesz.
Csodálatos az, ahogy az írónő "továbbadja" a főszereplők érzéseit illetve gondolatait. Hihetetlenül gyorsan bele tudja az ember ezekbe a történésekbe képzelni magát. A könyv zseniàlis, alapos, az tetszik a legjobban, hogy külön olvashatjuk és "hallhatjuk" Léna és Péter gondolatàt. Mennyire màsképp jàtszódnak le bennük az élet történései...
Napokig minden adandó szabad percben a könyv után nyúltam: egyszerre hívott és taszított. Végig gombóccal a torkomban faltam a sorokat. Elborzadtam, szusszantam egyet, és vártam a folytatást. A vége kissé suta lett, de aztán megértettem, hogy miért (lesz folytatása!). Pedig olyan jó lett volna a végére érni ennek a rémtörténetnek itt, most. De ez nem kívánságműsor, ahogy az (ilyen) élet sem… 😔
"Mióta várta Léna, hogy minden más legyen! És mióta hitte el a remény legapróbb morzsáiba belekapaszkodva, hogy ha újra, egymilliomodszor is elmagyarázza Péternek az emberi együttélés és kölcsönös tisztelet legegyszerűbb alapvetéseit, akkor majd egyszer, végre, azt mondja, értem, miről beszélsz."