Lovak a folyóban

by Imre Bartók

A Lovak a folyóban elbeszélője megírta fő művét, de a várva várt siker elmaradt, és még a házassága is zátonyra futott. Egy különös lakókkal teli ház szuterénjába húzódva próbál leszámolni ambícióival, és rendet tenni mind zavarosabbnak tűnő életében.
Bartók Imre új regénye a személyes összeomlás fájdalmas és szarkasztikus krónikája. Vajon mi köze egymáshoz Empedoklésznek és Gollamnak? Mi volt Goethe és Albert Speer kedvenc társasjátéka? Ki löki az utasokat a Gellért-hegy oldalában futó metró alá? Mit tett a lovaival Radamanthüsz király, és miért ilyen szomorú az emberi szív?

"Író vagyok - mondom magamat is meglepve, és kis híján elhányom magam."

396 pages, Paperback

First published January 1, 2021

Reviews

[Kuszma · Rating 5 out of 5]

Ahány Bartók-könyvvel találkoztam, annyiféle érzés dominált bennem olvasás közben. Volt, amelyik bitang módon idegesített. Volt, amelyik izgatott. A Jerikó épül-t meg valami nagy, de szervetlen bámulattal szemléltem, mint egy csodásan megkonstruált, de jobbára emészthetetlen gasztronómiai műremeket. Ez a regény viszont vitathatatlanul lenyűgözött. Szinte a szó szakad belém, annyira hibátlannak tartom. És arra is rájöttem, pontosan mi is volt a Jerikó épül. Nem, legkevésbé sem önéletrajz, hanem: függelék ehhez a kötethez.

Már az első fejezetnél éreztem, hogy ez valami nagyon ritka találkozás lesz. Mert az első fejezet, kérem szépen, kvázi tökéletes. Tulajdonképpen sűrítve megjelenik benne mindaz, ami majd a regény a későbbiekben lesz: a villódzó szürrealitás, a nyomasztó, zárt terek mesteri használata, a különös vendégszereplők és az abszurd párbeszédek. Persze egy ilyen első fejezet még csak egy ígéret, biztató prológ egy mély barátsághoz, aztán ki tudja, lehet, a későbbiekben csalódunk, szívünket összetörik hűtlenül, satöbbi. De nem itt.

Ez a könyv, hogy nagyon átabotában fogalmazzak, egy mentális leépülés története. Elbeszélőnk egyfajta kortárs Gollamként belezizzenni látszik abba, hogy hiába keresi a Gyűrűt, nem leli. Talán mert maga sem tudja, voltaképpen mi is az, amit keres. No most a mentális leépüléssel operáló történetekre legtöbbször a „futóhomok” metaforáját alkalmazhatjuk: az olvasó megy, megy, süllyed benne előbb bokáig, aztán combközépig, majd tovább, érzi, haladása nem horizontális, hanem vertikális. Nem megy, csak merül. De néha van, aki felül tud emelkedni ezen. Nem futóhomokot kínál az olvasónak, hanem labirintust. Ami a különbség a kettő között, az a cselekmény. Ez ad dinamikát az utóbbinak. Mert a futóhomokban nincsen cselekmény, nincs történet, ott csak a vágy van, hogy szabaduljunk. A labirintus viszont csábító: bolyongani hív, egyre mélyebbre csalogat, rejtélyt kínál, a megoldás potenciális öröme pedig elfogadhatóvá teszi az eltévedés kockázatát – még akkor is, ha a megoldás, tudjuk, csak illúzió. Bartók pedig tökéletesen kezeli a maga labirintusát: krimiszerű, sodró kulisszát teremt, amiben az elbeszélő elmeállapota mintha a maga képére gyúrná a képlékeny valóságot, egyre álomszerűbb, egyre riasztóbb világot hozva létre – mindezt olyan finom fokozatossággal, amit tényleg csak az anyagukat totálisan uralni képes írók tudnak végrehajtani.

Az meg csak a hab a tortán, hogy szerintem ennél jobban nem lehetett volna lezárni az egészet.

Nem nagyon tudom elképzelni, hogy ennél jobb magyar kortárs regényt fogok olvasni idén. Vagy akár jövőre. Tovább nem merészkednék a bókok világában. Legfeljebb gondolatban.

[abcug · Rating 4 out of 5]

Az előző két Bartók regény rendkívüli módon megfogott az elején, aztán mégis csalódás lett a vége — a Láttam a ködnek országát még így is élményként maradt meg bennem, a Jerikó épül azonban nem. Most visszanéztem az értékelésem, és látom, beleírtam, hogy nem fogom újraolvasni azt a könyvet. Az új regényt olvasva komolyan felmerült bennem, hogy mégis fogom. Nem elsősorban azért, mert a Lovak a folyóban elbeszélője is írt egy Jerikó című regényt, amelynek sikertelensége és visszhangtalansága szinte felemészti, hanem mert annak a könyvnek az olvasásakor szinte egyáltalán nem figyeltem arra a maró öniróniára, a szatírára való hajlamra, egyáltalán a szürrealitásra, ami az előző és a rákövetkező Bartók regénynek is sajátja — márpedig akkor csak benne kell lennie abban a regényben is… De persze most nem az én szándékaimról akarok igazában írni.
A Lovak a folyóban nagyon másképp működik nekem, mint a korábbi Bartók-olvasások. Ez sehogysem fogott meg az elején, inkább olyan semmilyennek tűnt. Viszont ahogy halad előre a szöveg, ehhez képest egyre karakteresebbé válik, míg azon a ponton, ahol korábban a szürrealitás egy pillanat alatt szétrobbantotta nekem a következetes építkezést, és cserben hagyott, mintha onnantól nem lenne kitalálva semmi, itt most épp hogy ott kapcsol turbófokozatba ez a próza. Talán nem történt más, csak a felütés retorikája változott: kevésbé feszes, kevésbé jellegzetes, nem kezd olyan magasan — de talán ezzel találta meg a zárlatot kellőképpen előkészítő hangütést. Rengeteg szimbólumnak látszó motívum hömpölyög a regényben, borgesi módon rafinált társasjáték-szimbolika bomlik itt ki, az irodalmi élet maróan önironikus szelete is felvillan, mintha saját sértettségén nevetne keserűen ez az elbeszélő, mindez David Lynch-képeivel fűszerezve a végéhez közelítve egyre gyakrabban. Talán az eddigieknél jobban összeállnak a szálak a zárlatban. Nekem a Láttam a ködnek országát első 2/3-a még mindig sokkal emlékezetesebb olvasmányom, mint ez a könyv, de összességében a Lovak a folyóban mégiscsak kerekebbre írt, következetesebb, befejezettebb regény.

[fióka · Rating 3 out of 5]

Határozottan voltak benne érdekes részek, de összességében rendkívül vontatott, olyannyira, hogy Géricault előrángatásánál a történet íve szépen kisimult és onnan felfelé menekülést már a nem várt, de azért tökéletesen kiszámítható vég sem jelentett. Egyes elemek pl. kifejezetten idegesítőek voltak, ilyen az autofelláció vagy az egész Selig-gyűlölet (noha többek között erre is támaszkodik a könyv). Hogy én nem találtam olvasmányosnak BI többi kötetéhez képest, az valószínűleg annak tudható be, hogy nincs viszonyítási alapom. Valójában írni sincsen róla kedvem, így magam helyett ajánlom mindenki szíves figyelmébe @gályanapló remek értékelését: https://moly.hu/ertekelesek/4890600
PS: Vajon kicsoda Selig?

[Réka · Rating 4 out of 5]

Megkérdezték tőlem, hogy miről szól a könyv, amit éppen olvasok.
Kicsit bajban voltam a válasszal, mert ugye...
egy íróról szól, önéletrajzi könyv, egyértelmű... mondjuk az is lehet, hogy egy mentális bereccsenés története....várjunk... nem, gyilkosos-nyomozós... szatíra!... és jól beolvas íróknak, kritikusoknak, irodalmi influenszereknek meg mindenkinek is, beleérve önmagát... van benne romantikus szál is... ja, nem, mégsem.... kicsit sok lesz már az önsajnálat...azért szerencse, hogy legalább a Gyűrűk Urát vágom, mondjuk a mitológiánál vannak gondok... értem már, összemosódik a valóság a társasjátékkal... vagy mégsem? most akkor ez nem a valóság?.... jó, nem értem...te, ezek nem is léteznek vagy nem tudom... jön a horror.... megy a horror... és happy end a vége... vagy... mégsem...
Szóval leginkább egy szürreális trip volt.
(azt meg kell hagyni, hogy néha rettenetesen idegesített a stílus, de azért letehetetlen)

[Szeee · Rating 5 out of 5]

Csak pislogok egyelőre. Az, hogy ezt így ki tudta írni magából az író, bravúr. Remélem segített neki.

[Anna · Rating 5 out of 5]

"Nem csupán arról van szó, hogy a nyelv megbízhatatlan, hiszen ennek egy idő után mindenki számára magától értetődőnek kell lennie, rejtőzik azonban emögött egy másik felismerés, mégpedig az, hogy amire nyelvként gondolunk, valójában még nem is jött létre, hogy amikor a gondolat ködlepte ormairól alászállunk, hogy megvessük lábunkat a nyelv talaján, akkor becsapjuk magunkat, hiszen nem talaj ez, hanem futóhomok, köd, látomás. Azonkívül a beszéd és a levegővétel kizárja egymást, így hát az, aki beszél, előbb-utóbb megfullad, választanunk kell, vagy csendben megpróbálunk túlélni, vagy kimondjuk, amit gondolunk, aminek viszont a szó legszorosabb értelmében véve végzetes következményei lesznek, hosszadalmas fulladás a gombaföldön."

[Vivien Tóth · Rating 5 out of 5]

Bravó!

[Lassányi Tamás Péter · Rating 1 out of 5]

Ellentétben a Jerikóval, ezt legalább végig tudtam olvasni :D Az egészen bíztató indulás után elbeszélőnk szenvedései és világa iránt fokozatosan immunissá váltam, nem maradt más a felszínen és a mélyben, csak az önszopkodás. (Az autofelláció, mint olyan, lényeges része a műnek.)

[Zsolt Csaba Csiki · Rating 4 out of 5]

Eléggé "mindfuck". Ahogy a szerző is mondja, lehetett volna egy banális történet, de nem az. Mindent is bele lehet magyarázni, a történet úgy fut át az érzelmek teljes színskáláján, hogy az olvasó nem is érzékeli az átmenetet.

[Bence Labancz · Rating 2 out of 5]

Nagyon nem azt kaptam mint előzetesen bkurb vagy a kritikák sugalltak.

[Bodzavirag · Rating 3 out of 5]

3.5