Keresztury Tibor új regénye letaglózó önéletrajzi visszatekintés. A testi-lelki megpróbáltatásokon és a különböző kórtermeken keresztül jutunk el a születés pillanatáig és a gyerekkor moccanatlan, valamint az ifjúkor mozgalmas időszakán át a keserű jelenig. A fejezetekben az elbeszélő kíméletlen őszinteséggel vall függőségeiről, betegségeiről, gyógyulásairól és mostani állapotáról. Közben – mint szellemek vagy kísértetek – meglátogatják őt a valós személyekből, rokonokból összegyúrt, egykoron megalkotott figurái, majd a végén maga indul el Szindbádként, hogy találkozzon velük. A Kereszturyra jellemző erős atmoszférateremtés és önirónia, valamint a groteszk véres valósága itt erősebb, mint valaha. Ahogy írja: „Én a halállal elvileg tegező viszonyban vagyok: hogy mást ne mondjak, a szülészetről a pathológiára vittek haza az ideihez képest felhőtlenül boldog hatvankettes békeévben a szüleim, ki sem kellett lépniük a debreceni klinika kapuján.”
Nincs szégyenletesebb annál, mint mikor a test árul el. Az izmaid, a neuronjaid, a hús meg a csont. Kereszturynál („hősünknél”, mondjuk így) multiszisztémás atrófiát (MSA-t) diagnosztizálnak, ami maga a lassú leépülés, reménykeltő szakaszokkal tarkítva. Olyan betegség ez, ami megjáratja a poklot az emberrel, a pszichiátriák hideg folyosóit, meg a fizikai fájdalom kálváriáját. Ilyenkor a dolgok bénítóan leegyszerűsödnek, egy jól elhelyezett kispárna (amitől nem elviselhetetlen a kín a hátban, csak amolyan rendes, élhető borzalom) a világ minden kincsével felér, a test pillanatnyi megnyugvása maga a Paradicsom, hurikkal meg minden. A fájdalomban töltött éjszakák hossza végtelen, egy óra, amit sikerül alva töltenünk, a fájdalom kezéből kicsikart ajándék. A gondolat pedig, hogy aludni lehet akár örökké is, és akkor a fájdalom alábbhagy, egyre vonzóbb.
A betegség ilyen világot teremt. Amikor pedig az író ezt a világot ábrázolná (mert mi mást tehetne, ha egyszer író), akkor saját legmélyebb félelmeivel, szégyeneivel kell szembenéznie. Ez egy végtelenül komoly kihívás, és azt hiszem, Keresztury nem véletlenül használja ezt a fanyar humort, ami fűszere a szövegnek. Olyan ez a fanyarság, mintha a testet akarná gúnyolni, leckéztetni vele: látod, te fájhatsz, de én csak mulatok rajtad. Még ha fájsz, akkor is.
(A kötet valójában két világosan elkülöníthető elemből áll: a betegségfejezetekből, illetve az avasi gyermekkor történeteiből, amelyek szinte idegen testként ékelődnek a szövegbe. Talán menekülőutak: az író rajtuk keresztül akart kimenekülni a jelen szenvedéséből. Azzal együtt, hogy ez az avasi gyermekkor is a fekete nyomor jegyét viseli magán. De legalább olyan nyomorét, ahol az ember képes volt örülni a saját testének. Hogy úgy funkcionál, ahogy annak funkcionálnia kell.)
Az egyetlen gondolat, ami konzisztensen végigkísérte a Keresztury életének személyesen indukált vagy véletlen generálta buktatóit, az a szabadság volt. Mennyire szabad lehet az, aki az ismert végkifejlet tudatában megírta ezt és így. Vagy: mennyire lehet szabad az, aki az ismert végkifejlet tudatában megírta ezt és így? Teljesen, talán.