Iskola a határon

by Géza Ottlik

Az író új regénye egyrészt szabályos diákregény, mulattató, néha tragikumba forduló diákcsínyekkel, ártatlan vagy borsos kamasztréfákkal, ugyanakkor jóval több is ennél: egy társadalom lélektani regénye. A Horthy-korszak leendő katonatisztjeinek neveléséről, a határszéli kadétiskoláról szól a regény, ahová az úrifiúkat küldik, hogy a legérzékenyebb kamaszkorban történő kínzatások és az embertelen fegyelembe való nevelés után legtöbben maguk is nevelőikhez hasonló kínzókká, fegyelmezőkké legyenek. Azaz: egy erkölcstelen társadalom áldozataiból ennek a társadalomban a védelmezői. Ottlik hitelesen és nagy művészettel ábrázolja ezt a testi-lelki terrort, aminek védtelenül ki vannak szolgáltatva ezek a kamaszok, és azt a folyamatot, amely odáig zülleszti őket, hogy ezt a természetellenes világot természetesnek és egyedül lehetségesnek fogadják el. A kadétiskola komor, baljós épülete a húszas évek ellenforradalmi Magyarországának szimbóluma – és a regény ennek a szimbólumnak társadalmi és erkölcsi tartalmát, valóságát mutatja be, ítéletet mondva fölötte.

Genres: Hungarian Literature, Classics, Fiction, Book Club, Hungary, School, Novels

440 pages, Hardcover

First published January 1, 1959

Reviews

[None Ofyourbusiness Loves Israel · Rating 3 out of 5]

A brilliant exploration of adolescence within the confines of a Hungarian military academy. Set predominantly in interwar Hungary, the plotline follows the lives of three boys as they navigate the stringent and often absurd regulations of their institution. "We were like prisoners in a fortress, but the walls were made of our own fears." The tale delicately balances the absurdity of military life with the profound quest for identity and the subtleties of growing up.

At one point, the ravenous teens embark on a clandestine midnight feast, where, in a rare act of defiance, forbidden delicacies are smuggled in. The scene is a delightful amalgamation of tension and humor, as they scramble to conceal their contraband from the ever-watchful eyes of their superiors. Camaraderie and ingenuity flourish even in the most oppressive environments. Ottlik's ability to infuse humor into the bleakest of settings often elicited chuckles from me, even as I pondered the deeper implications of the boys' actions.

A harrowing escape attempt, where one of the boys, driven by a desperate need for freedom, scales the academy's walls under the cover of darkness, is a bleaker act of resistance told with tense and exhilarating language. Ottlik, a mathematician and bridge theorist by training, brings a unique precision to his storytelling, crafting a book that is as intellectually stimulating as it is emotionally resonant.

From what I gather, "School at the Frontier" is a seminal work, highly regarded as a pinnacle of Hungarian literature. I am delighted that my library was able to lend me a pristine first edition of this out-of-print book, which is closer to 400 dense pages, contrary to the description above. It was an excellent read, but knowing the involvement of the Hungarian army with the Nazi genocide machine, I was hoping for some honest revelations and soul-searching, especially since the mistreatment of Jews is hinted at quite overtly twice in the narrative, but isn't pursued. The focus on "the good ol' days" and the absence of such introspection in the book speaks volumes.

[ptagi · Rating 3 out of 5]

Kezdettől fogva az volt az érzésem, hogy emlék-szirmokat olvasok. Szinte különálló történeteket, amelyeket legfeljebb az köt össze, hogy azonosak a szereplők és a helyszín.
Vártam, hogy megtalálom azt a közepét, ami köré a szirmok virággá rendeződhetnek.
Hát nekem nem sikerült.
Úgyhogy csak áthaladtam a szirom-tengeren, de nem úgy, mint menyasszony, ünneplőbe öltöztetett lélekkel, hanem szürkén és hétköznapian, mint ahogy az őszi faleveleket rúgnám.

[Tamás · Rating 5 out of 5]

This book is about a small boy, who tries to maintain his integrity in a military school, where the children are forced to obey written and unwritten rules, and to take their place in the hierarchy dominated mostly by force and tactic. When I read Arno Gruen's excellent book "The Insanity of Normality", I thought at once, that Ottlik and Gruen write about the same thing, only the first is an artist, the second is a scientist.
Every time I re-read this book, I find something new in it, and it was never boring. It is one of my favourites.
It is also about friendship, about coping with unfair things, about language and understanding each other, about affirming one's individuality.

[Aron Kerpel-Fronius · Rating 5 out of 5]

Kényelmesen megúszom, hogy erről a könyvről hosszú kritikát kelljen írnom, mégpedig (Ottlik és Wittgenstein által) az elbeszélés nehézségeire hivatkozva.

Egyébként remek volt. Nem, nem olvastam gimnáziumban.

[Rado · Rating 5 out of 5]

Nem tudom, hogy létezhet-e csodálatosabb magyar regény. Fantasztikus. Szavakba önti a szavakba önthetetlent. Remekmű.

[lilo · Rating 4 out of 5]

the dangers of being submissive and breedable

[Patrycja · Rating 2 out of 5]

2.25
It was boring and redundant but it wasn't very bad ;P

[Laura Faludi · Rating 4 out of 5]

I'm a little conflicted about this one to be honest. I am not sure what I expected, but maybe not entirely what I got, which is not necessarily a bad thing, but nevertheless confusing. This book is such a classic of Hungarian literature, that it becomes really difficult to review it without considering its status in the canon. After reading I can understand why, but also don't. There are a lot of loose threads, no structure and no real arc to the story. I appreciate memories bleeding into each other to symbolize time standing still, the indistinguishable monotony of years that shaped the life of the boys. However it is difficult to anchor yourself into anything resembling a plot or a solid viewpoint. The book supposedly combines the narration of BB with that of Medve, but the latter almost completely fails to become a distinct voice in the story, save for a few occasional glimpses into his state of mind. Medve is dead in the present day, but we don't know why. There is the suggestion of the potential effects of the casual cruelty and indignities of their past as well as his attraction to his own sex, but it's mostly conjecture. BB emphasizes the influence the school had on their lives, but never elaborates. Details of Szeredy's love life in the present day are also unexplained and somewhat superfluous. At the same time the book is a well-observed tableau of a time, of a political will to break young minds and mould them into something more desirable (disciplined and docile, but also cruel) for the nation. Despite it being particular it is also somewhat ageless, which I can imagine makes it readable and understandable outside Hungary. The language is so casually beautiful at the most unexpected places, that I had to pause many times to savour it. All and all I am glad to have read it. Would I enthusiastically recommend it to others? Not so sure...

[Margit · Rating 4 out of 5]

Úgy élt az emlékemben ez a regény, mint ami egy életre meghatározta, hogy hogyan szeretnék beburkolózni egy történetbe, mint ami melengette a szívemet kamaszként a fiúk között kialakult szeretetkapcsolatok szépségével.
Most kb. minden fejezetet szívbemarkolónak és gyötrőnek láttam, a külső és belső hatalmi rendszer elnyomó mechanizmusainak a leírásának. És bár döbbenetes ereje volt így is, nem is értem, hogyan köthettem hozzá a simogató melegség érzését.

[ʚɞ emma ʚɞ · Rating 4 out of 5]

kínzás végig olvasni. nagyon hosszú és szürke. egy valóság, amiben az embernek nincs kedve ennyi időt tölteni

az érettségire való készülés közben viszont megtanultam értékelni.
igen, hasznos, értékes, valódi remekmű, de igen, kb olvashatatlan ha az ember 19 éves és azt érzi hogy rövid az élet.
azért kap 4 csillagot a könyv, mert trauma bondingolt az elolvasás élménye, és a tejsav vagy gyanta ami összeköt minket, nem engedi hogy csak 2 csillagot kapjon
pár idézet:
"De ez hiányzott. Sosem képzeltem volna, hogy erre is szüksége van az embernek. Hányszor néztem valaha, az ősidőkben, a gyakorlótér széléről vágyakozva Merényiéket, amint rúgták a labdát. Most én is velük rúgtam boldogan. Teljesült a vágyam, de ezzel el is pusztult, s vele együtt más is romlani kezdett. Arra vágytam most, hogy ne csak rúgjam a labdát, hanem kívülről is nézzem vágyakozva."
"A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél - mindenesetre igazibb tulajdonunknak."
"És a gallérja kapcsára is nyugodtan ügyelhetett volna. És egyáltalán. Önző volt, nem szedte össze magát. Pedig csak egy picikét kellett volna erőt vennie a hülye természetén, egyéni nemtetszésein, a kedvünkért. Biztos, hogy le fogják váltani. Közömbös, nem elég erélyes. Pedig valaha - valaha, újonc korunk első hetében, milyen nagy pofája volt - mennyit ugrált, amikor nem lehetett, s amikor végül elverték érte. Most meg eltunyáskodja ezt, ami szinte az ölébe hullt. Sokat morogtam rá életemben."
"Medve hirtelen rám nézett. A hangom csengése nem tetszett neki. Magyarázni kezdte hát, hogy menjek a fenébe, mit akarok tőle, a világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendezgetni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig, s hogy őt nem érdeklik a mi posványos csürheproblémáink, de nekem ettől nem kell megsértődnöm: szóval amit örökké magyarázni szokott, s azonkívül azt is mondta, hogy neki tízezer lelke van."
"Szegény barátaim, nekem tízezer lelkem van, melyiket vádoljátok nektek nem tetsző dolgokkal? Önző vagyok, szökevény, részvétlen, szeretet nélküli? Lehet, hogy ez is mind én vagyok. Nem nagyon rajongok önmagamért sem, az igaz. Mégis, ti a féltve őrzött szerelmeitek alján csak a részvétlenség fájdalmasan szilárd talajára építhettek, az én közönyös magányom pedig, a személytelenség végső kérgein belül, a szerelemnél erősebb egymásba olvadás sűrű, cseppfolyós, semleges lávarétegéből táplálkozik. Úgy szeretem felebarátaimat, mint önmagamat. Ugyanazzal a fajta szeretettel. Nem jobban. Tehetetlenül, közönyösen, megmásíthatatlanul. Hát nem veszitek észre, hogy nektek is tízezer lelketek van? Az idő visszafordíthatatlan koordinátája mentén virtuális lehetőségeinkből mindig csak egy tud megvalósulni. A fogható valóság felszínén élünk, elszakadva. Az érzékelésen túli, időn kívüli, nagyobb valóság terében azonban folytonosan összefüggünk egymással valahol. Indáink metszik a világot, aztán továbbnyúlnak, ki, egy ismeretlen dimenzióba, mint elszakíthatatlan köldökzsinór s ott vagyunk egybekapcsolva, egyetlen egészként, abban a teljesebb kontinuumban."
"Másképp hogyan érthetnénk meg végül még a néma gyerek szavát is? Hogyan volna lehetséges az a csoda, hogy a mi siralmas eszközeinkkel, szóval, tettel, rúgásokból, tréfákból, otromba, elnagyolt jelekből mégis megértjük egymást? Hogy közölni tudunk többet, mint a mondanivalónk? Hogy felfogjuk azt is, ami nincs benne, s ami bele sem férhet kifejezőeszközeinkbe?"
"Másképp hiábavaló volna minden igyekezetünk. Így pedig, gyarló látszatokból, a létezés felületében reménytelenül nyújtózkodva egymás felé, és halott formák segítségével, élő valóságot tudunk létrehozni, ha a felületre merőleges irányú, ismeretlen dimenzió felé ható erőkre szakadatlanul ügyelünk. Mert konvergens, egy metszőpontból kiinduló sugárnyaláb tagjainak is tekinthetjük magunkat, hiszen annál jobban közeledünk egymáshoz, minél beljebb haladunk önmagunkban, magányunk közös centruma felé - noha a szűkebb vagy tágabb gömbfelületeken, melyekből diszkrét pályákat, elszigetelt ponthalmazokat ütünk ki, esetleg egyáltalán nem érintkezhetünk."
"Medve is elhallgatott. Aztán gondolt egyet, felém fordult, és elkezdte mondani elölről, rendesen a Miatyánkot, talán hogy ezzel szereljen le, vagy békítsen ki, vagy értesse meg magát. "Add meg a mi mindennapi kenyerünket ma... mindenkinek, a Bébének, Szeredynek, Zsoldosnak, és akkor már nekem is, mert akkor mégis fontos, én is ott akarok lenni, megszoktam a vén hülye pofájukat..."
Szeredy felnézett egy pillanatra, aztán megint lehajtotta a fejét, játszott tovább. Medvének voltak ilyen érzelmi rohamai. Bár nem mondom, hogy gyakran életében. Biztosan cigarettát akar tőlem, gondoltam. De nem bántam. Semmit sem bántam már. Langyos volt az éjszaka, s a hajó langyos deszkái közé becsapott a folyó csípősebb levegője, nyakunkba mart finom hűvösségével, bujkált a fedélzeten. Felültem a korlátra. Medve csakugyan felélénkült hirtelen, és pimaszul, jókedvűen rimánkodni kezdett egy cigarettáért."
"Uramisten, gondolta Medve, hogy megszoktam őket. Mint a patyolat, gondolta nagyjából. Memphis, Nílus, Tutankhamen. Keresztrejtvények, kórház. Uramisten, gondolta, tulajdonképpen micsoda lappangó, rejtett, megbízható boldogság ez, velük lenni. Igazán kinyalhatják a fenekemet, de ha ez a vén marha most beleesne a korlátról a vízbe, utána ugranék, mint a mindennapi kenyeremért. Nem is a szép szeméért. De hát össze vagyunk kötözve, s még csak nem is úgy, mint a hegymászók vagy a szeretők, nem azzal a részünkkel, amelyiknek neve, honossága, lakcíme van, s tesz-vesz, szerepel, ugrál a világban, hanem igazában nagyobbik részünkkel vagyunk összekötözve, amelyik nézi mindezt. Tejsav vagy gyanta, valami kitermelődött izomlázból, sebekből, sárból, hóból, életünk gyalázatából és csodáiból; valami kenyérízű, ami nélkül most már nehéz volna meglenni. Pedig nem erről volt szó eredetileg. Nemcsak kenyérről."
ezek gondolatok, amiket mondtam volna érettségin, ha ezt húzom

könyv fő témája: hierarchia
ennek szerepe emberi viszonyokban, társadalomban
az iskola: intézményesített hierarchia
határ: felnőtt-gyerek, magyar-osztrák, 1-2vh
gyerekek közti hatalom viszony
Merényiék klikkje: lánc tetején diákok között, uralom taktika bizonytalanság, megosztás
napi szinten kell bizonyítani hűséget, behódolni
nincs kapcsolat épülés idővel, nincs baráti viszony, csak egybeeső (vagy ellenkező) érdekek

reagálás: alkalmazkodás ('gyors tanulók' pl Bébé, Czakó), Medve ellenállás (szembe megy rendszerrel, mert nem tud behódolni)
Öttevényi ügy:
"Zárójelbe teszem, mert Medve kéziratában, ahol arról ír, hogyan szűnt meg Öttevényi, ez a mondat ceruzával ki van húzva: "Kétségtelen, hogy igaza volt, de miként a mattfenyegetés ellen sem lehet úgy védekezni, hogy felborítjuk a sakktáblát, az igazság nehézágyúit sem lehet bevonszolni olyan törékeny szerkezetekbe, amilyenek az emberi társadalmak."
tanult élet filozófia katona iskolában túléléshez: ember alkalmazkodik, meghúzódik, belül keresi szabadságot
de utólag kihuzza: rájön, hogy igenis lázadhat ember az igazságtalanság ellen olyan módokon amik felborítják a sakktáblát (lehet hogy 56 utalás, amikor meghalt Medve is, valószínüleg 'ellenforradalmár'ként)
3 idősík: 57-8 Lukács fürdőben, 44: Nagyvárad, 23-26: Katona iskola
első jelenet: Lukácsban, Szeredy dillema Magdával való kapcsolat, Bébé véleményét kérdezi
mélyebb kértés, ezért tér ki válasz elől Bébé
döntés: Magda: vadállatas gyöngédség - legalsó réteg képviselése vs iskolai értéke: mértéktartás, óvatosság - mély, de nem legalsó
eddigig 35 évet ezen a síkon töltötték, iskolában tanult létfiloófia közöny, belső szabadság (Szeredy életmotto)
de mi van, ha az élet nem csak ebből áll? akkor újra kell értékelniük az életüket.
válaszok keresésére újranézik Medve kéziratait: visszammennek időben iskolába választ keresve (már Medve is csinálta, enyhe editing)
3 fejezet:
1. non es volentis, első három nap
2. sár és hó, első 3 hónap
3. sem azé aki fut, a 3 év
gyorsuló ütem, első napok sorsdöntő szerep, hierarchia berendezkedés, kialakulás, pozíció elfoglalás
bántalmazás, erőszak része hierarchiának
aki a hierarchiával megy szembe: legnagyobb bűntetés
diákok összetartozás (nem lehet árulkodni, kimondani dolgokat), de barátságok megtorlása
gépzetbe háttér nélküli egyének kellenek

tehát a hierarchia megbontásához a kulcs a kapcsolatok, a barátság
főszereplők barátsága közös tapsztalatokon alapul:tejsav, gyanta
a szenvedés és közös túlélést semmi nem tudja felbontani
de megpecsételte életüket 3 év, azóta is az ottani tapasztaltok alapján élnek
próbálják időtávlat által adott perspektívából értelmezi, értékelni közöny, belső szabadság hozzáállásukat (ami legtöbb embernek létmód mert kényelmesebb, de legtöbb probléma forrása is)
Ottlik valószínüleg saját tapasztalatait próbálja feldolgozni, hogy megválaszolhassa magában a kérdéseket, amit feltesz a könyv


könyv zárás:
"A Haris köz esős járdájáról volt szó, gondolta Medve. Veronikáról, az ég alkonyati lilaságáról, hosszú, unalmas délutánokról, a tavasz tavalyról már ismerős vad lágyságáról, a trieszti öbölről. Az anyja szép arcának hetyke pillanatairól. Most megint kedves volt, délelőtt, gondolta Medve. Persze, jön a nyári hosszú szabadság, s a szíve mélyén ő is unja leveleinek korholó, elégedetlen hangját. "Édes fiam, megint csak pár üres, lélektelen sort írtál, kár a bélyegért, ha nem tudsz közvetlen, meleg, természetes szavakkal beszámolni magadról. Bizony nagyon elszomorítottál a történelem és a német osztályzataiddal, én biztosra vettem, hogy a kedvemért megszerzed a tiszta jelest. Nem veszed komolyan a tanulást..." A minősítése is rossz volt. "Tehetséges, nem elég szorgalmas, jó modorú, komoly, zárkózott, de néha gyerekesen élénk, önfejű..." - Ne légy önfejű - buzdította az anyja -, hát ezt kell hallanom rólad? "Vallásos, de kissé falánk" - Orbán Elemér minősítésében ez állt. Én még aránylag jobban jártam, gondolta Medve. De sajnos nem volt elég önfejű ahhoz, hogy ne okozzon neki fájdalmat anyja elégedetlensége. Mégis nehéz lett volna komolyan vennie nemcsak a tanulást, hanem mindnyájukat. Az is bántotta, hogy Marcell főhadnagynak csalódást szerzett. Sajnálja, nem akarta; de nem teheti sem az anyja kedvéért, sem Marcell kedvéért, hogy komolyan vegye, egy pillanatig is elfogadja az ő világukat, mert ez fizikai képtelenség volna. Nem férünk bele, gondolta. Már azzal sem, ami Bébével, Szeredyvel, a többiekkel összeköt, hát még egymagamban, az eredeti teljességgel! De hát titokban az anyja is unta saját nehezteléseit, kívánalmait, a lelke mélyén okosabb volt önmagánál, s tudnia kellett, hogy eredetileg másról van szó.

Másról, gondolta Medve, de persze igazán nem Szeredy tömpe orráról, se Zsoldos szájharmonikájáról, se semmi efféléről. A lópikula se képzelte ezt. Oldalba kapott bennünket, gondolta, mint egyszer a hóesés. Olyan oldalról ért, ahonnét nem is vártunk semmit. Szerencsére nem kell törődni vele, mert elpusztíthatatlan dolog. Sőt, éppen mert megvan, kezdhet az ember mással törődni. A kenyér nem elég. Kovászos uborkát árultak, gondolta, a Vámház sarkánál a kofák, a rakparton, ahol a gyümölcspiac kezdődött. Hosszú nyelű, lukacsos fakanállal meregették a hordóból. Egyszer pedig együtt utaztak Ceglédig Kehrling Béla teniszbajnokkal. S egyszer este egy negyven-ötven éves, csontos arcú, ismeretlen férfi cigarettázott a fiumei gyors folyosóján; de ő aztán leszállt az anyjával Siófokon. Színes asztalkendő, nyári reggeli a verandán, gondolta. Vagy folyosóra kiszűrődő szinkópált zongoraszó. Vagy akár a tanszerládája zöld fedele. A főallé. Még a porta is, a kapus hosszúkás, sivár szobácskája. És a fogda rosszul világított deszkafala, rácsai, hámló vakolata, mint egy vidéki állomás harmadosztályú várótermében éjszaka, a csatlakozást várva. És persze egy nagyon régi karácsony éjszakája. Az egész, gondolta, ami most már egybeillik és összefér, mert valamilyen; noha semmi sem fontos, és igazán mindenki tehet egy szívességet. Jó volna egy cigaretta, gondolta.

De a kenyeret mindig nagyon szerette. Egész életében mindent, nemcsak a húst, hanem a levest is, túrós csuszát, csokoládét, szilvát, mindent kenyérrel evett. Máskülönben nem érzi igazán az ízüket, magyarázta egyszer.

- Adj egy cigarettát, Bébé!

A korláton ültem, ahogy félig suttogva felém fordult. Mohón, szemérmetlen, jókedvű szemtelenséggel kezdett könyörögni. Éppen be akartam dobni a vízbe az üres skatulyát.

- Nem adok - mondtam.

Nem tudom miért, de valahogyan tétovázott a kezem, úgy fogtam az üres memphises dobozkát, mintha még volna benne, s nem úgy, mint értéktelen holmit. Ez tévesztette meg Medvét.

Leugrottam mégis a korlátról, mert Szeredy felnézett rám egy pillanatra, s láttam, hogy idegesíti. Nem szólt. Biztosan ő is azt hiszi, hogy van még cigaretta a dobozban, gondoltam, s félti a víztől. De nem szól, mert az én dolgom: enyém a cigaretta, s ha bele akarok esni a Dunába, hát egyen meg a fene cigarettástól, essek, majd kihalásznak valahogy Medvével.

De nem volt már a skatulyában. Az utolsó Memphisre gyújtottam rá az imént. Júliától kaptam délelőtt. Titokban dugta a zsebembe, hogy az ura ne lássa. Ő volt az egyetlen, aki soha nem kérdezett tőlem semmit az intézetről, s mindvégig az volt a gyanúm, hogy mindent tud; ami persze képtelenség. Búcsúznom kellett tőlük elég hamar. Felemelte rám szép fiatal, kreol arcát. Nézett a szemembe. Kicsit kancsalítva. Fájt a szeretete, fájt a reménytelenség, fájt, hogy túléltünk mind a ketten valami jóvátehetetlent; mégis, alig fájt. Vagyis inkább egészen csendesen fájt, egészen messze, de olyan erővel és olyan mélyen, ahol azt az egy-két biztos dolgot tudtam: s ahogy szelíd galvánáramával átjárta a nehezen szerzett, titkos, elvehetetlen nyugalmamat, egy pillanatra világossá vált a talaj alaprétegződése, amin éltem: a kimondhatatlan érzés, hogy mégis minden csodálatosan jól van, ahogy van. Júlia arcán a megkezdett mosoly forrósodott. De aztán ennyiben maradtunk: a mosolygás soha-félbe-nem-hagyott kezdőpillanatánál.

Zsebre vágtam az üres memphises dobozkát, mintha még volna benne. "Nem adok!" Ebéd után még majdnem tele volt, amikor Medvét megkínáltam, s nem gondolta, hogy azóta szétosztogattam. Tovább könyörgött. Borzasztó erővel tudott megkívánni ezt-azt. "No adj egyet, édes jó Bébé, ne rondáskodj!" Végül nem álltam tovább, és megmutattam neki az üres skatulyát. Odaadtam az égő cigarettámat; mohón, nagyot szívott belőle; aztán Szeredy következett.

Lassan, méltóságos nyugalommal úszott velünk a hajó a csillagos nyári éjszakában. A bordái, palánkjai, kajütjei, valamennyi fa, vas, réz és kóc alkatrésze, egész teste finoman, szakadatlanul, tetten nem érhetően remegett. Mintha nem is a hajó remegését éreznénk, hanem belül, saját testünk sejtfalainak, vagy csupán a gondolatainknak, vagy csupán a vágyainknak, emlékeinknek lüktetését, vibrálását, eleven, örök lobogását a nyugalom biztos hajósúlyába zárva. Medvével a korlátnak támaszkodtunk. Szeredy magába merülve pöcögtette krómtölcséres, furcsa hegedűjét, egészen halkan. Ha sorra került, beleszippantott közös Memphisünkbe, melynek a parazsa nagyra nőtt, ahogy adogattuk körbe, s megvilágította az arcát egy másodpercre, talán az ujját is égette, mert már inkább csutka volt, mint cigaretta, de takarékosan végigszívtuk."

[gofri · Rating 4 out of 5]

Másodszor olvastam most a könyvet, mert akartam neki adni még egy esélyt, hátha a precíz formán, gondolatiságon, komplexitáson kívül megfog benne még valami; reméltem, hogy személyessé tudom tenni valahogy az olvasmányélményt. De nem.
Elismerem és értékelem a regény összes kvalitását, azaz pl. a nézőpontok váltakozását/összemosását, az emlékezet történet(újra)kreáló szerepét, az elbeszélés problematikusságát, a felnőtté válás lelki és fizikai vonatkozásait, a jelképességét, stb., és azt is értem, miért vált kultikussá a posztmodern szerzők számára. Értem a tiszteletet. De mégis olyan volt nekem, mint egy szép, érinthetetlen szobor valami vitrin mögött.
Nagyon repetitív, sok a mellékszál, persze nem funkciótlanul, hanem mert ezek is a történet(ek) elmondhatatlanságát támasztják alá, emellett lassú, töprengő és szikár is. Nem tudom pontosan megfogalmazni, mi a problémám, mert pl. Kertész szövegei (akit sok tekintetben hasonlítottak már Ottlikhoz) nagyon mélyen tudnak hatni rám. Talán nem tudtam összeegyeztetni a gyerek és a felnőtt nézőpontot, ami -- persze tudom -- az egyik leglényegesebb aspektusa a regénynek. Talán a katonai közeg, az abszolút férfi nézőpont áll távol tőlem. Egyszerűen nem érdekelt mi TÖRTÉNIK ebben a regényben.
A recenziókat olvasva azt látom, hogy sokan afféle ifjúsági vagy nevelődési regényként olvassák, nálam ez sem működött...
A fentiek ellenére mégsem tudok semmi rosszat mondani, szerintem tökéletes. Csak nekem hideg.

[Ágoston · Rating 5 out of 5]

Az én értelmezésemben ez a regény -többek között- a beilleszkedésről, a kitaszítottságról szól, s arról, hogy a kettő hogyan fér meg egymás mellett. A főszereplők, akik egymás közötti különös viszonyukban egyszerre kirekesztettek mindannyian, korábbi életüket idegennek érzik maguktól, s cinkos összenézéssel nyugtázzák, hogy csak ők, együtt ismerik az élet valóságosabb oldalát.
Érdekes tanulmány ez a dacról és meghunyászkodásról, törődésről és közönyről. Élmény olvasni.

Aztán persze lehet, hogy félreértek mindent. Pár év múlva feltétlenül visszatérek hozzá. Majd meglátjuk, akkor mit mond.
"Majd lesz valahogy."

[Elizabet Lőrincz · Rating 5 out of 5]

Gondolkoztam rajta, hogy irok egy bovebb ertekelest, de rajottem, hogy nem tudnam vele kifejezni magam, ugyhogy csak szavakkal fejeznem ki azt a sok erzest amit ereztem, mikozben olvastam.
Remeny, Kegyetlenseg, Duh, Igazsagtalansag, Megbekeles, Igazsagszolgaltatas, Orom, Mb.

[Sam Schulman · Rating 2 out of 5]

Not even I could really pull this off - an exploration of how several small Hungarian boys come to find a place for themselves at a military school.

[Sarolta Tripolszky · Rating 5 out of 5]

Masterpiece of Hungarian literature. Coming of age roman.

[Bocșe Robert · Rating 5 out of 5]

Mellbevágóan jó könyv, az a fajta ami aztán még sokáig kíséri az embert.

[emi🌟 · Rating 5 out of 5]

bébé desperatly trying to be an alpha male for 400 pages

[Sara Pittner · Rating 5 out of 5]

Witty and smart, with a plot twist, but sentimental and insightful about an important historical period; the Hungarian soul written in a book. Just fantastic

[Dorottya · Rating 3 out of 5]

Ez az a regény, aminek az üzenete, koncepciója, alaptörténete nagyon tetszett. Elég intenzíven, erőtelejsen ábrázolja azt, hogy bizonyos helyzetekben hogy kaphat többletjogokat, kvázi-amnesztiát egy nagyobb közösségben, intézményben egy kisebb csoport a vezetőségtől ilyen-olyan okokból, és ezt hogyan használják ki - főleg, ha olyan befolyásolható korban vannak, és egy olyan tekintélyen, autoritáson alapuló intézményben, mint egy iskola; hogy korcsosulnak el tizenegy-két éves gyerekek, hogy torzul el a hatalomtól az értékítéletük, erkölcsrendszerük. Az is nagyon árnyaltan ábrázolásra került, hogy azok a "szerencsétlenebbek", akik friss húsként találkoznak ezzel a mini erőszakszervezettel, hogyan reagálnak rá, mennyiféle reakció érkezik tőlük - hogy van, aki azonnal törleszkedni és/vagy asszimilálódni kezd; van, aki akkor kezd megpróbálni beilleszkedni, amikor látja, hogy máskülönben kiközösítik, nem tartják a közösség megbecsült tagjának, nem kap jó visszajelzéseket; van, aki meg egyszerűen amíg lehet, ellenáll, és nem akarja hagyni az igazságtalanságot.

Viszont a megvalósítás nem igazán volt az én világom, Úgy éreztem, hogy azokat a kis történeteket, amikből összeállt igazából a kép, hogy hogyan terrorizálták a felsőbb évesek a főszereplőinket. nagyon epizódszerűen mesélte el a szerző. Nem igazán találtam folyékonynak, szépen gördülőnek a narrációt, és kicsit formulaszerűnek éreztem ezeket a kis cselekménydarabkákat (gyakorlatilag mindegyiket fel lehetett húzni arra a sémára, hogy a hatalmon levő srácok elkezdenek szemétkedni a gyengébbekkel, azok vagy próbálnak ellenkezni, vagy nem, az iskolai apparátus legyint rájuk, és a gyengébbek megszívják - csak nagy néha volt egy-egy elem, ami kicsit továbbmutatott ezen... de én jobbára ezeket fragmentált történetmorzsáknak láttam, amiknek jobban ki lehetett volna fejteni az összefüggéseit, és kevésbé darabosan összefűzni őket).
Érdekesnek találtam azt az írói eszközt, hogy a szerző váltakoztatta Medve Gábor kéziratát és Bébé visszaemlékezését, de örültem volna, ha ezzel kicsit többet kezd a szerző. Nagyon izgalmasnak találtam az elején azokat a részeket, amikben azon lamentálkodott Bébé, hogy ő mennyire másképp látott bizonyos dolgokat, történéseket, mint Medve - de ez a végére kicsit elhalt, és egyre nehezebb is volt követni, hogy mikor kinek a narrációját olvassuk. A végére szerintem Bébé narrációja hatalmasodott el, amit értek, hiszen mégis ő a fő narrátorunk, és nyilván ég attól a vágytól, hogy ő mondhassa el, mi történt, de én izgalmasabbnak láttam volna, ha a végén is kapunk abból valamit, hogy Medve hogyan élte meg azokat az időket.
Volt egy mellékszál is a regényben... ugyanis maga az elbeszélés úgy kezdődik, hogy Bébé és Szeredy Dani, egyik iskolatársa, akik még a suli után is tartották valamennyire a kapcsolatot, hogy 30-35 évvel az iskolai éveik után megint összefutnak, összejönnek valahol, és beszélgetnek múltról, jelenről, jövőről. Itt érkezik meg az a cselekményszál, hogy Danival mi történt az elmúlt években, milyen politikai csatározásokba, kémtörténetekbe folyt bele, és végül hogy költözött össze volt szobalányával, Magdával. Én örültem volna, ha ez a rész nagyobb teret nyer a regényben, jobban ki van dolgozva, mert nekem így csak lógott a levegőben.

[Adam Metz · Rating 4 out of 5]

“A bevonuláskor halálos rettegésben voltam, hogy sikerül-e újra egymás mellé kerülnünk a tanteremben. Sikerült. Ez mindig így van: semmi nem megy úgy ahogy kellene, száz, ezer, tízezer vágyunk, reménykedésünk dúgba dôl: de az az egy, legfeljebb két legfontosabb dolog, ami nélkül nem lehetne élete az embernek, az végül mégis sikerül. Csak úgy mellékesen, természetesen. Hálára sem tart igényt a sors. Késôbb már nem is izgultam az ilyesmiért; tudtam, hogy ami alapfeltétel, azért fölösleges aggodalmaskodni, ott nincs ellenem a világi hatalom”


Hálás vagyok, hogy csak úgy mellékesen, természetesen szembe jött velem Ottlik Géza könyve.

[Thomas Sulmon · Rating 5 out of 5]

I absolutely loved this book! It’s a unique take on the coming-of-age genre, completely free of romantic tropes. Instead, it delves deeply into how characters are shaped and how children cope with one of their most formidable adversaries: boredom. The emptiness of the military order is laid bare, and it’s impossible not to feel for these bright young minds trapped in such a stifling environment—especially Medve, whose emotional struggles are particularly poignant. A thought-provoking and moving read!

[Emese · Rating 4 out of 5]

Read this back in highschool but didn't remember too much and reading it as an adult was so much different.
Recently revisited the setting where we used to go on holiday when I was little. Liked the story overall, it had a different impression on me than before - even though I don't remember what I thought of it then! - and it was good to read in Hungarian for a change which I rarely do nowadays...
The story felt kind of unfinished, but found out there is more, so will read.

[Calamdavgyan · Rating 5 out of 5]

My favouritest book of all the ones I ever read

I cannot really put into words why, but I keep coming back to this novel. As the narrator says, it is about relationship which goes/is beyond love or friendship. A beautiful account of the beauty and cruelty of life and relationships told through the everyday life of a military school in Hungary. If you ever want to read just one Hungarian book, I recommend you choose this one. Thank you, Mr. Ottlik.

[Anna · Rating 3 out of 5]

Well, it didn't become my favourite book but I definitely enjoyed it. The characters and the unique situation flew me through the pages, the narrative style also kept me waiting for the newer and newer turns in the story. I waited 20-30 pages for things become revealed, and it was worth it! However, I didn't understand certain elements, for example why Medve went to this school or how the friends became close to each other.

[Mira Gémes · Rating 4 out of 5]

"a világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendezgetni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig"

"a tehetetlen összetartozásnak időtlen időkre szóló köteléket bogozott össze bennünket; valami, ami kitermelődött, tejsav vagy gyanta, a sebekből, izomlázból, fájdalomból, törekvésekből, és lehetővé tette, hogy éljünk; valami aki talán kevesebb a barátságnál, és több a szerelemnél."

[leo · Rating 5 out of 5]

egyik, ha nem a leggyönyörűbb könyv amit valaha olvastam. mar az eleje, az elbeszélés korlatainak a "a nyelvem hatarai a világom határait jelentik" szeru reszletezese megragadott. hat meg aztan a metaforak, allegoriak az ido mulasanak szubjektivitasarol, a gyerekkor es a felnottkor es termeszetesen a szerelmet is felülmúló baratsagrol, kapcsolatokrol???? allam leesik

[Annipanni · Rating 3 out of 5]

"...itt nem volt összeesküvés. De ha lett volna, akkor sem volt ki ellen, mi ellen. Legfeljebb a világ belső szerkezete és emberi mivoltunk végső természete ellen. Mintha a halak így szólnának a tenger mélyén: Ne hagyjuk ezt, hogy a világ cseppfolyós, és hogy mi halak vagyunk benne, hanem fogjunk össze, és legyünk emlős állatok, szilárd talajon."

[Orsi · Rating 5 out of 5]

this was so good wooootottt

[S. Kolozsvári · Rating 5 out of 5]

This is my favorite book.

[AnnaInWonderland · Rating 4 out of 5]

Actual rating: 4.5 out of 5 stars.