What do you think?
Rate this book
Víziváros
"Budapest az igaz és mélységes szerelmek városa. Higgye el, Uram, aki ismeri ezt a várost, csak könnyezve tud beszélni róla" - írja Szerb Antal, ez a könyv pedig épp egy ilyen szerelemről szól, de még inkább azokról a történetekről, amelyeket a szerelemről mesélünk egymásnak és saját magunknak.
Egy fékezhetetlen intellektusú, gördeszkás bölcsész és egy rejtélyes, véletlenül idevetődött francia lány a 2010-es évek vibráló, zsúfolt Budapestjén váratlanul egymásba szeret - de hogy közös történetük tündérmese vagy bűnregény lesz-e végül, azt már nem ők döntik el, hanem a város és a folyó szeszélyes istenei.
Dunajcsik Mátyás első regénye egyszerre urbanisztikai love story, rendhagyó családtörténet és szédítő utazás a mai, egykor volt és sohasem létezett Budapesten, amelynek épp annyi arca van, mint a rajta keresztül hömpölygő, történelmi és mitikus hordalékokat görgető Dunának.
"Még a hidak is csak annyi terhet képesek egyszerre elviselni, mint a történet, ami létrehozta őket."
Egy fékezhetetlen intellektusú, gördeszkás bölcsész és egy rejtélyes, véletlenül idevetődött francia lány a 2010-es évek vibráló, zsúfolt Budapestjén váratlanul egymásba szeret - de hogy közös történetük tündérmese vagy bűnregény lesz-e végül, azt már nem ők döntik el, hanem a város és a folyó szeszélyes istenei.
Dunajcsik Mátyás első regénye egyszerre urbanisztikai love story, rendhagyó családtörténet és szédítő utazás a mai, egykor volt és sohasem létezett Budapesten, amelynek épp annyi arca van, mint a rajta keresztül hömpölygő, történelmi és mitikus hordalékokat görgető Dunának.
"Még a hidak is csak annyi terhet képesek egyszerre elviselni, mint a történet, ami létrehozta őket."
249 pages, Paperback
Published August 1, 2021
5 people are currently reading
25 people want to read
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 9 of 9 reviews
October 13, 2021
„...olyan regényt kellene írni, ami hasonlít a városokhoz. Lehet járkálni-mászkálni benne; utcái, terei, hidai vannak; ahol lehet ődöngeni, bámészkodni; rohanni elkésve találkára, vagy elbújni vele valahol; menekülni, örülni, sírni; eltévedni emitt, hazatalálni amott. Szóval olyan regényt, amiben lakni lehet.”
Ez itt a mottó. Ottlik Budájából. Mégpedig olyan mottó, ami nagyon is ígéretnek hangzik, írói célnak, olyasvalaminek, aminek a szöveg a későbbiekben meg kíván felelni. És végtére is: megfelel. Dunajcsik könyve sokkal inkább egy Budapesttel részben azonosítható, ám elemeiben fiktív város bebarangolása, mint klasszikus értelemben vett regény. És Dunajcsiknak meg is van hozzá a nyelve, hogy ezt a barangolást élvezetessé tegye. Van benne valami archaikus íz*, mintha a XX. század hajnalán járnánk, talán azért, mert ezek a mondatok kedvvel időznek el önmagukon, nem sietnek sehova, méláznak az eléjük táruló látványokon és az azokat kísérő hangulatokon, egyszerűen élvezik, ha elmesélhetnek valamit. Várostörténeti anekdotái és mítoszkezdeményei, tudományos-fantasztikus irodalmat idéző tripjei - vagyis az, amikor saját alternatív Budapestjét építi fel szavakból - szinte mindig élményszerűek.
De mondhatjuk úgy is: Dunajcsik könyve mindenben élményszerű, aminek nincs köze a regénységhez.
Ám aminek regénnyé kéne tenni a szöveget, nos, az harmatos.
Hiába lehet élvezni például az elbeszélő nyelvét, valahogy nem érzem, hogy karaktere lenne. Fogalmam sincs, hogy kéne viszonyulnom hozzá: nem kedvelem, nem is ellenszenves. A Christine-nel bonyolódó szerelmi szál nem győzött meg, persze hogy is győzne meg, ha a felek úgy vannak megírva, mintha az író csak muszájból tette volna oda őket, mert szereplők nélkül ugye mégse szokás regényt írni. A történettel nagyjából ugyanez a helyzet: Dunajcsik nem igazán tudja, akar-e cselekményt vagy nem, inkább csak sodortatja magát saját szereplőivel, hogy aztán a végén úgy döntsön, mégis beleszuszakol a könyvbe valami sztoriszerűséget. Ami – ha korábban érkezik – talán némi izgalommal borsozta volna a kötetet, de így csak meddő igyekezet, hogy legalább a végére fazont adjon az egésznek.
Sok szempontból szimpatikus és szeretni való könyv ez, számos oldalát nagy élvezettel olvastam. Sajnos azok az elemek, amelyek a szöveg gerincét kellett volna adják (a szereplők, a történet, stb.), azok, amelyek igazán nagyszerű és fineszes regénnyé tehették volna a Vízivárost, elszomorítóan esetlegesek maradtak. Mintha magát Dunajcsikot is zavarták volna – mit kell itt szöszölni az ilyen marhaságokkal, gondolhatta, amikor én a fiktív Budapestet akarom világra hozni? Hát, lehet, tényleg nem kellett volna ezekkel foglalkozni. Inkább vállalni, hogy a szöveg, lesz, ami lesz, cselekménytelen marad, egyetlen szereplővel: a várossal.
* Ad valami régimódi fílinget a szövegnek az is, hogy az elbeszélő és Christine párbeszédei franciául íródtak meg – és maradtak lefordítatlanul. Se egy láb-, se egy végjegyzet, komolyan, mintha Tolsztoj korában élnénk, ahol a művelt olvasó úgyis tud franciául. De én nem tudok. [Gondolkodtam amúgy rajta, mit akart elérni Dunajcsik ezzel a trükkel. Hogy érezzem műveletlennek magam? Vagy arra apellált, hogy a szerelem szavainak szükségszerű banalitása sokkal izgatóbb, ha franciául hangzik el? Esetleg arra akart utalni, hogy az elbeszélő és Christine kapcsolatából mint olvasók ki vagyunk rekesztve?]
Ez itt a mottó. Ottlik Budájából. Mégpedig olyan mottó, ami nagyon is ígéretnek hangzik, írói célnak, olyasvalaminek, aminek a szöveg a későbbiekben meg kíván felelni. És végtére is: megfelel. Dunajcsik könyve sokkal inkább egy Budapesttel részben azonosítható, ám elemeiben fiktív város bebarangolása, mint klasszikus értelemben vett regény. És Dunajcsiknak meg is van hozzá a nyelve, hogy ezt a barangolást élvezetessé tegye. Van benne valami archaikus íz*, mintha a XX. század hajnalán járnánk, talán azért, mert ezek a mondatok kedvvel időznek el önmagukon, nem sietnek sehova, méláznak az eléjük táruló látványokon és az azokat kísérő hangulatokon, egyszerűen élvezik, ha elmesélhetnek valamit. Várostörténeti anekdotái és mítoszkezdeményei, tudományos-fantasztikus irodalmat idéző tripjei - vagyis az, amikor saját alternatív Budapestjét építi fel szavakból - szinte mindig élményszerűek.
De mondhatjuk úgy is: Dunajcsik könyve mindenben élményszerű, aminek nincs köze a regénységhez.
Ám aminek regénnyé kéne tenni a szöveget, nos, az harmatos.
Hiába lehet élvezni például az elbeszélő nyelvét, valahogy nem érzem, hogy karaktere lenne. Fogalmam sincs, hogy kéne viszonyulnom hozzá: nem kedvelem, nem is ellenszenves. A Christine-nel bonyolódó szerelmi szál nem győzött meg, persze hogy is győzne meg, ha a felek úgy vannak megírva, mintha az író csak muszájból tette volna oda őket, mert szereplők nélkül ugye mégse szokás regényt írni. A történettel nagyjából ugyanez a helyzet: Dunajcsik nem igazán tudja, akar-e cselekményt vagy nem, inkább csak sodortatja magát saját szereplőivel, hogy aztán a végén úgy döntsön, mégis beleszuszakol a könyvbe valami sztoriszerűséget. Ami – ha korábban érkezik – talán némi izgalommal borsozta volna a kötetet, de így csak meddő igyekezet, hogy legalább a végére fazont adjon az egésznek.
Sok szempontból szimpatikus és szeretni való könyv ez, számos oldalát nagy élvezettel olvastam. Sajnos azok az elemek, amelyek a szöveg gerincét kellett volna adják (a szereplők, a történet, stb.), azok, amelyek igazán nagyszerű és fineszes regénnyé tehették volna a Vízivárost, elszomorítóan esetlegesek maradtak. Mintha magát Dunajcsikot is zavarták volna – mit kell itt szöszölni az ilyen marhaságokkal, gondolhatta, amikor én a fiktív Budapestet akarom világra hozni? Hát, lehet, tényleg nem kellett volna ezekkel foglalkozni. Inkább vállalni, hogy a szöveg, lesz, ami lesz, cselekménytelen marad, egyetlen szereplővel: a várossal.
* Ad valami régimódi fílinget a szövegnek az is, hogy az elbeszélő és Christine párbeszédei franciául íródtak meg – és maradtak lefordítatlanul. Se egy láb-, se egy végjegyzet, komolyan, mintha Tolsztoj korában élnénk, ahol a művelt olvasó úgyis tud franciául. De én nem tudok. [Gondolkodtam amúgy rajta, mit akart elérni Dunajcsik ezzel a trükkel. Hogy érezzem műveletlennek magam? Vagy arra apellált, hogy a szerelem szavainak szükségszerű banalitása sokkal izgatóbb, ha franciául hangzik el? Esetleg arra akart utalni, hogy az elbeszélő és Christine kapcsolatából mint olvasók ki vagyunk rekesztve?]
September 26, 2021
Kettős érzésem van. Helyenként borzasztóan jó és izgalmas ez a próza. Nem a történet. Az valahogy semmilyen. Az építészettörténeti, kultúrtörténeti fejtegetések egyike-másika parádésan van megírva. Nem különben a Christinének szóló levelek — Darvasi, Márton, Láng legjobb mágikus historikus jeleneteinek szintjét itt-ott szerintem elérik. A cselekmény maga azonban semmilyen. Annak örültem, hogy ezt a deszkázós szálat hamar elengedte a könyv, hanem az itt most spoilerezési okokból meg nem nevezett másik szálat hamar ki lehetett találni, és nem ült nekem igazában. A könyv végének szaggatott elbeszélése viszont nagyon betalált. Egy kicsit többet vártam, érdekesebb cselekményt — de azért egyáltalán nem érdektelen könyv ez.
October 24, 2021
Architektúra és apokalipszis
Dunajcsik Mátyás regénye az elhanyagolható képzavarok ellenére igazi ünnepe az emberi habitátum időnkívüliségének. Budapest építészete önálló szereplővé lép elő, ám ilyenként azért nem válik tolakodóvá, mert a gördeszkás narrátor, akinek szemén keresztül látjuk a szinte misztikus erővel bíró architektúrát, teljesen befogadja a látványt és mindazt, ami a látvány mögül előkívánkozik.
A cselekménynek alig nevezhető kerettörténet – egy látszólag elmaradó találka – szikársága és szinte elenyésző szerepe DeLillo Cosmopolisát vagy, hogy aktuális példával éljek, a Booker-jelölt Anuk Arudpragasam A Passage North című regényét juttatja eszembe, amelyekben a jelen idejű cselekmény fölött minduntalan erőt vesz a múltba révedés és elmélkedés. Míg azoknál a személyes múlt buzog fel megállíthatatlanul a narrátor által megtett rövid út ábrázolásából, itt a város, Budapest, múltja árasztja el szinte bizánci pazarsággal a narrátor tudatát. Egyetlen kifogásom, hogy a Christine-nek szóló dőltbetűs részek sem tematikájukban, sem kivitelezésükben nem különböztek a narráció többi részétől, így nem érzékeltem az elkülönítés szerepét.
E gazdag vizuális élmény valamelyest sérült a zsáneresen összecsapottnak ható eseménysor felgombolyításában. Ám a szerző olyan huncut módon köti meg a kettős cselekményszálat – Budapestét és a narrátor szerelmének, Christine-nek a történetét –, hogy nem igazán tudom ezt felróni neki. A regényben érintett pápaválasztás eredményeként előálló II. Péter óhatatlanul eszembe juttatta az apokaliptikus spekulációt, miszerint a véget jelzi majd, ha a Vatikán valamely numero unója az első pápának tartott Péter nevét merészelné felvenni. Az apokalipszis be is következik – lokálisan. A Duna új medret talál magának, tájrendezési támpontjától megfosztva a magyar fővárost. Ám az urbanisztikai apokalipszis nem sokáig uralkodik: a városrendezés kényszere legyűrhetetlen életerőként alakítja a város foghíjassá lett topográfiáját élhető környezetté.
Szeretném hinni, hogy ez a végkifejlet pontosan a vég fogalmát kérdőjelezi meg úgy, hogy az ember életkörnyezetének létfontosságú elemeként és életvitelének szervezőelveként határozza meg a megművelést, más szóval a kultúrát. Vagy ahogy Krasznahorkai fogalmazott egy interjúban: „a mi helyünk a civilizáción belül van, megölni megöl az is, de ott legalább együtt várjuk, egymás mellé kuporogva, hogy jöjjön, aminek jönnie kell”. Lehet, túlzó ilyen mélységet keresni a Vízivárosban, mindenesetre nagyon élveztem olvasni.
Dunajcsik Mátyás regénye az elhanyagolható képzavarok ellenére igazi ünnepe az emberi habitátum időnkívüliségének. Budapest építészete önálló szereplővé lép elő, ám ilyenként azért nem válik tolakodóvá, mert a gördeszkás narrátor, akinek szemén keresztül látjuk a szinte misztikus erővel bíró architektúrát, teljesen befogadja a látványt és mindazt, ami a látvány mögül előkívánkozik.
A cselekménynek alig nevezhető kerettörténet – egy látszólag elmaradó találka – szikársága és szinte elenyésző szerepe DeLillo Cosmopolisát vagy, hogy aktuális példával éljek, a Booker-jelölt Anuk Arudpragasam A Passage North című regényét juttatja eszembe, amelyekben a jelen idejű cselekmény fölött minduntalan erőt vesz a múltba révedés és elmélkedés. Míg azoknál a személyes múlt buzog fel megállíthatatlanul a narrátor által megtett rövid út ábrázolásából, itt a város, Budapest, múltja árasztja el szinte bizánci pazarsággal a narrátor tudatát. Egyetlen kifogásom, hogy a Christine-nek szóló dőltbetűs részek sem tematikájukban, sem kivitelezésükben nem különböztek a narráció többi részétől, így nem érzékeltem az elkülönítés szerepét.
E gazdag vizuális élmény valamelyest sérült a zsáneresen összecsapottnak ható eseménysor felgombolyításában. Ám a szerző olyan huncut módon köti meg a kettős cselekményszálat – Budapestét és a narrátor szerelmének, Christine-nek a történetét –, hogy nem igazán tudom ezt felróni neki. A regényben érintett pápaválasztás eredményeként előálló II. Péter óhatatlanul eszembe juttatta az apokaliptikus spekulációt, miszerint a véget jelzi majd, ha a Vatikán valamely numero unója az első pápának tartott Péter nevét merészelné felvenni. Az apokalipszis be is következik – lokálisan. A Duna új medret talál magának, tájrendezési támpontjától megfosztva a magyar fővárost. Ám az urbanisztikai apokalipszis nem sokáig uralkodik: a városrendezés kényszere legyűrhetetlen életerőként alakítja a város foghíjassá lett topográfiáját élhető környezetté.
Szeretném hinni, hogy ez a végkifejlet pontosan a vég fogalmát kérdőjelezi meg úgy, hogy az ember életkörnyezetének létfontosságú elemeként és életvitelének szervezőelveként határozza meg a megművelést, más szóval a kultúrát. Vagy ahogy Krasznahorkai fogalmazott egy interjúban: „a mi helyünk a civilizáción belül van, megölni megöl az is, de ott legalább együtt várjuk, egymás mellé kuporogva, hogy jöjjön, aminek jönnie kell”. Lehet, túlzó ilyen mélységet keresni a Vízivárosban, mindenesetre nagyon élveztem olvasni.
May 23, 2022
Gondolatban én is sétáltam Budapest utcáin (merthogy deszkázni nem szoktam) a narrátorunkkal, meghatódtam a Marina&Ulay videón és elmerengtem, mi lenne, ha portugálok lennénk. A sztori tényleg mellékesnek tűnt a sok várostörténeti/építészeti érdekesség mellett, de tudtam sodródni vele és örültem a szülői szálnak (egyébként A Szemüveges Szirénben is halott az anya, i don't know what to do with this information). Egy ponton volt olyan érzésem, hogy azért lett megírva, hogy el lehessen dicsekedni Az eltűnt idő nyomábanról való tudással, de hát ennyi igazán járhat egy bölcsésznek.
Összességében rendben van ez a könyv, a borító pedig külön csoda és majdhogynem egy külön csillag.
Összességében rendben van ez a könyv, a borító pedig külön csoda és majdhogynem egy külön csillag.
December 15, 2021
Rég élveztem ennyire regényt, amiben 250 oldal alatt szinte semmi nem történt.
A képzelt és valós városleírások simogatták a Budapest-hiányomat, a néha egész oldalasra nyúló barokk körmondatok csak ritkán zavartak, a lefordítatlan francia párbeszédek csak eleinte idegesítettek, a bébi történet lezárásnak nem nevezhető elharapása csak egy pici hiányérzetet hagyott bennem. De mindezekért kárpótolt a hangulat, amit csak úgy faltam. A könyv összes gyerekbetegsége ellenére 5 csillagot adok neki, mert biztosan el fogom olvasni még egyszer.
A képzelt és valós városleírások simogatták a Budapest-hiányomat, a néha egész oldalasra nyúló barokk körmondatok csak ritkán zavartak, a lefordítatlan francia párbeszédek csak eleinte idegesítettek, a bébi történet lezárásnak nem nevezhető elharapása csak egy pici hiányérzetet hagyott bennem. De mindezekért kárpótolt a hangulat, amit csak úgy faltam. A könyv összes gyerekbetegsége ellenére 5 csillagot adok neki, mert biztosan el fogom olvasni még egyszer.
March 9, 2023
A nice contemporary Hungarian postmodern novel.
It is about an anusual, no, about two unusual families.
The text is postmodern, an homage to Proust, to the French culture, to Budapest and to human culture as such.
I hope it will be translated into English soon.
I also hope Dunajcsik will write something with similar deepness and relevance in Hungarian.
It is about an anusual, no, about two unusual families.
The text is postmodern, an homage to Proust, to the French culture, to Budapest and to human culture as such.
I hope it will be translated into English soon.
I also hope Dunajcsik will write something with similar deepness and relevance in Hungarian.
October 30, 2023
Először a hangulata fogott meg, mert olyan helyszíneken játszódott, amiket jómagam is ismerek. Tetszett, ahogy megismerkedtek meg a francia vonal is. Érdekesek voltak a várostörténeti részek, de a dőlt betűvel szedett fantazmagóriák nem igazán voltak ínyemre. Kíváncsi voltam, mi sül ki a könyvből, de Christine története kicsit hajmeresztőre sikeredett szerintem.
Read
August 5, 2023Dit boek was leuk!
December 25, 2025
Rég olvastam komoly kiadótól ennyire amatőr és kusza könyvet. Kár érte, mert az ötlet akár jó is lehetne, a borító meg egyenesen gyönyörű. De a regény maga egy szándékosan okozott karambol.
Dögunalmas építészeti leírások, oldalakon keresztül. Ami kevesebb tintát lát, mint a románc (ami egy bizarr döntés).
Erőltetett és az utolsó oldalakra begyömöszölt csavarok.
És mindezt átitatja valami minősíthetetlen fröcsögő előítéletesség. Minden és mindenki ellen. De főleg nők ellen persze. Mert Dunajcsik hiába maga nyíltan és vállaltan meleg, azért valahogy ő is csak a nőket veti meg a legjobban.
Ritkán gondolom, hogy egy hagyományos kiadói folyamaton, és szerkesztésen átesett könyvnél jobbat tudnék írni, de ennek a könyvnek az esetében biztos vagyok. Sőt! Ennél, manapság, már a mesterséges intelligencia is jobbat tud generálni percek alatt.
Dögunalmas építészeti leírások, oldalakon keresztül. Ami kevesebb tintát lát, mint a románc (ami egy bizarr döntés).
Erőltetett és az utolsó oldalakra begyömöszölt csavarok.
És mindezt átitatja valami minősíthetetlen fröcsögő előítéletesség. Minden és mindenki ellen. De főleg nők ellen persze. Mert Dunajcsik hiába maga nyíltan és vállaltan meleg, azért valahogy ő is csak a nőket veti meg a legjobban.
Ritkán gondolom, hogy egy hagyományos kiadói folyamaton, és szerkesztésen átesett könyvnél jobbat tudnék írni, de ennek a könyvnek az esetében biztos vagyok. Sőt! Ennél, manapság, már a mesterséges intelligencia is jobbat tud generálni percek alatt.
Displaying 1 - 9 of 9 reviews