,,Másokról sohasem beszéltünk. A véleményünket családi körben vitattuk meg. Arra kértek, ne alkossak mindenről véleményt. Vegyem számításba, hogy az én szemszögem csak egyetlen csepp a nézőpontok tengerében, s mielőtt az őszinteség álruhájába rejtett ítélkező mondataimat kiejteném a számon, vizsgáljam meg, nekem azok hogyan esnének. Ha ezt teszem, rájövök majd, hogy nem mindig visz előre a túlzott igazmondás. Hiszen az én igazságom csak az enyém, és az én egyetlen cseppnyi nézőpontom alapján jutottam arra."
Az utolsó reggel Párizsban egy lenyűgöző karriertörténet és fordulatos életút bevezetése volt. A megjelenése óta eltelt pár évben olvasók tízezrei követték izgatottan Dárnay Dávid történetét, akik azóta is várják a fejleményeket. A Volt egyszer egy varrodám bizonyos értelemben Náray Tamás eddigi legkimagaslóbb sikerű nagyregényének folytatása, amely ugyanakkor azok számára is hiánytalanul élvezetes olvasmány, akik nem ismerik az előzménytörténetet. A ,,valóságos regény" ez esetben is merítkezik a neves divattervező saját emlékeiből - ettől megkapóan közeli és olykor szemérmetlenül szókimondó -, ugyanakkor a szerző bátran él a fantázia szabadságának lehetőségével, hogy olvasói minél önfeledtebben merülhessenek el ennek az ízig-vérig XXI. századi mesének a kelmékben és kellemetlenségekben, izgalmakban és indulatokban, érzelmi magaslatokban és erkölcsi lejtmenetekben bővelkedő miliőjében. A kérdés továbbra is az: ,,Meddig érdemes kompromisszumok nélkül harcolni önmagunkért?" És hogyha egy ponton túl már lehetetlen, akkor hogyan menekülhetünk a hitünket és a tartásunkat megőrizve ebből a lehetetlenségből?
A sztori magával ragadó, izgalmas, fordulatos. Sajnos nagyon is jól ábrázolja és megragadja a nagy magyar politikai valóságot, ráirányítja a figyelmet arra, hogy ma Magyarországon kénytelen az ember radar alatt repülni (értsd: nem túl magasra törni), ha azt akarja, békén hagyják és ne kívánják meg azt, amit kemény munkával felépített. Az írónak több szócsöve van: ott van maga az alteregó, Dárnay Dávid, ott a lírai én, ott van János, a kertész, András, az újságíró unokaöccs, és sokszor maguk a munkatársak. Ők mondják el véleményüket a rendszerről, a helyzetről, a munkaerkölcsről, a melegüldözésről, a menekült-témáról, a jó ízlésről, az emberi erkölcstelenségről, lelki nyomorról - gyakorlatilag az életről. Engem néha zavart, hogy ezek a részek nagyon felszabadták az elbeszélést, és néha úgy éreztem magam, mintha egy fejlődésregényt olvasnék. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy Náray fontos, megkerülhetetlen témákról mondja el a véleményét, melyekről valahol muszáj beszélni és erre a könyv kiváló lehetőséget adott. Mindezen okok miatt mindenkinek szívből ajánlom a művet, kár lenne kihagyni. (És bár önmagábn is olvasható, az előzményregényeket érdemes szintén elolvasni.)
" A művészeket a művészetükért kell tisztelni, és csak hallgatni, megnézni. Elámulni, rácsodálkozni, töltődni. Azután elgondolkodni. Majd szótlanul továbbmenni. Hiszen a találkozás élménye ettől a pillanattól már csak a tiéd."
Pontosan így viszonyultam mindig Náray Tamáshoz, akinek a művészetét átlagemberként csak a távolból tudtam csodálni, akinek nagyra tartottam és tartom az intelligenciáját, szeretem a humorát, sok gondolatával tudok azonosulni. És pontosan ezért volt a könyv első fele csalódás. Folyamatosan azt éreztem, hogy a nagy, végtelenül elitista művész leereszkedik az átlag olvasóhoz, aki számára pénztáros Bözsike szintjén helyezkedik el. Nem csupán a művészetéhez, a világához nem érhet fel soha, de nem is értheti a gondolatait sem, ebből következően saját benyomásai sem lehetnek, de ha vannak sem számítanak. Lassan is haladtam az első felével - igaz, közbejött egy betegség is -, egy ponton azt gondoltam abba is hagyom az olvasást.
A második felétől viszont valami átfordult bennem, a cselekmény is jobban lekötött és már a karaktereket sem éreztem annyira távolinak. A főhős, Dárnay Dávid egyre szimpatikusabbá kezdett válni, kezdtem őt valahogy jobban érteni, mondhatni szurkolni neki, hogy élete munkája megörizhesse a kemény munkával kivívott helyét.
Az abszolút kedvenc karakterem végig Péter volt, aki kősziklaként állt végig Dávid mögött az üzletben és a magánéletben is. Nagyon szerethető, karizmatikus figura, aki mindig józan és Dávid érdekeit szem előtt tartó döntéseket hoz, de a hűvös józanság mögött hatalmas lelke van. Jó lenne, ha mindenki mögött állhatna egy ilyen társ az élet minden területén.
A cselekmény lassan halad előre, sokat ugrálunk térben és időben, de ez nagyon ritkán volt zavaró. Ami inkább zavart, az a 800+ oldalas terjedelem, amit egy-két ponton kicsit soknak éreztem - ellentétben az előzmény kötettel, Az utolsó reggel Párizsbannal, ahol a hasonló "méretet" meg sem éreztem -. Bizonyos oldalakon át tartó eszmefuttatások lassúvá tették a cselekményt, viszont az utolsó harmadában az orosz /ukrán események kifejezetten izgalmassá tették.
Volt némi keserű szájízem azért, amit az elején kifejtettem, de az egészet nézve egy szerethető, Náray Tamás kedvelői számára tartalmas olvasmány lehet, bár talán többen fognak hasonlóan érezni mint én.
Szerintem kicsit hosszúra sikeresedett. Túl sok mindent akart belesűríteni a szerző. Az asztrológiás résznek sem előzménye, sem folytatása nincs, kicsit mintha lógott volna a levegőben. Az sem derült ki, hogy a "márkalopás"-ból lett-e ügy, kiderült-e, hogy ki varrta a hamisított ruhá(ka)t. Azok a részek tetszettek, amelyek a divatház életéről szóltak. Tetszett, ahogy a divattanácsadást beleszőtte a történetbe. Az még érdekelt volna, hogy hagyták el az országot és hogy kezdtek új életet Spanyolországban. Remélem, erről is születik majd egy kötet. Sok minden eszembe jutott, mikor a hungarikummá válásról esett szó, például az, hogy ez hány emberrel történhetett már meg, és hányan tudtak ilyen jól kijönni a dologból...