What do you think?
Rate this book
Igen
Az én három fő tevékenységem ebben az életemben: Élek. Olvasok. Írok. Ez valamiféle fontossági sorrend is. Sok tapasztalatot, gondolatot, megfigyelést gyűjtöttem össze, amióta az aranyérmes tevékenységet folytatom. Ezeket próbálom közreadni most. Ugyanakkor tudhatni rólam, hogy soha nem veszem magam túl komolyan. Igyekszem kevesebbet sírni, mint írni. Valamint lehetőleg soha nem félni, inkább élni.
Élni arany.
Olvasni ezüst.
Írni ötvözet.
Élni arany.
Olvasni ezüst.
Írni ötvözet.
206 pages, Hardcover
Published January 1, 2021
3 people are currently reading
10 people want to read
About the author
Miklós Vámos
59 books42 followersMiklós Vámos originally Tibor Vámos, (born 29 January 1950 in Budapest) is a Hungarian writer, novelist, screenwriter, translator and talkshow host, who has published 33 books.
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 4 of 4 reviews
June 15, 2024
Az úgy volt, hogy szóltak a könyvtárból, megjött egy előjegyzett könyvem. Beugrottam hát, de csak két percem volt, tényleg csak kettő. És mivel két könyvet vittem vissza, hát a kozmikus egyensúly fenntartása érdekében muszáj voltam az előjegyzett mellé még egy kötetet kiválasztani. Ez pedig pont ott volt az orrom előtt, viszonylag friss magyar megjelenés (az ilyenekre különösen odafigyelek, azok legnagyobb örömére), Vámost elég rég olvastam, szóval felkaptam, és spuri.
És miközben mindezt gépeltem, azon morfondíroztam: most tényleg mentegetőzöm? Tényleg el kell magyarázni, miért választ az ember Vámost olvasnivalóul? Nyilván nem. És mégis de.
Az ellentmondás feloldása érdekében először is leszögezném: én nagyon szerettem Vámost. Az Apák könyvé-t a magyar irodalom Nagy Könyvei közé sorolom, és aki megírt egy Nagy Könyvet, az már onnantól nem is kell írjon semmit, Nagy Író marad. (Néha annak ellenére marad Nagy Író, hogy mégis, hogy sajnos ír továbbra is.) Szerettem a többi írását is, tetszett a kedélyes, baráti hangütésük. Szimpatikus volt nekem Vámos mint író és mint ember. És most is szimpatikus – ezért nehéz megfogalmaznom, mi is a bajom vele.
Úgy vélem ugyanis, hogy Vámos pályafutása valamelyik pontján a könnyű utat választotta: elkezdett azoknak írni, akik már eleve szeretik. Ebben partnerre talált a kiadókban, akik ugye mérsékelten szigorúak azokkal a szerzőikkel, akik megbízhatóan szállítanak minimum egy címet per esztendő, és ezek a címek önsúlyuknál fogva eljutnak egy stabil olvasótáborhoz. És bizony ez az olvasótábor is partner, hisz ő elképzelt magának egyfajta Vámos-könyvet, és igényli, hogy mindig ennek a Vámos-könyvnek az újabb és újabb klónját vásárolhassa meg a Könyvhéten (mert akkor akciós, és lehet dedikáltatni is). Mindez pedig oda vezetett, hogy a szerző már nem egy (bárhogyan definiált) „magasabb irodalomeszménynek” kezdett el írni*, hanem az általa elképzelt megbocsátó és szerető olvasói közösségnek, akik örömmel rábólintottak a helyzetre – ezzel pedig vissza is igazolták a döntést. Ezt a hármas szimbiózist nevezem én „lektűrösödésnek”, és bizony mondom, nem egy íróra leselkedik ez a veszély**. A „lektűrösödés” pedig gyakran – Vámos esetében helyenként egyértelműen – abban ragadható meg, hogy az irodalom az elképzelt olvasóval folytatott súlytalan kokettálássá válik. A „nem-rajongó” pedig, ha beleolvas ezekbe, alkalmasint feszengeni kezd: mintha egy nem neki szóló és számára érdektelen beszélgetésbe hallgatna bele, ahol a felek nem információt akarnak közölni, hanem a kommunikáción keresztül biztosítják egymást kölcsönös megbecsülésükről.
(Közbevetés: bár mindez negatívan hangzik, de nem annak szánom. Elfogadom, hogy az efféle kapcsolat író és olvasó között fontos, kell, hogy legyenek ilyen „baráti és kedélyes” irodalmi figurák, mert egyes olvasóknak szüksége van arra, hogy odagyűlhessenek köréjük és megmelegedjenek szavaik kandallójánál, szépen mondva. Csak az én irodalmi elvárásaim másfélék, ezért hűvös távolságtartással, néha némi unalommal figyelem az efféle köröket.)
Ez a kötet – amúgy – alapvetően olyan írásokat tartalmaz, amelyekben Vámos a prózaművészetről elmélkedik. Némi egyszerűsítéssel tekinthetjük úgy is, mint egyfajta regényírói gyorstalpalót, kezdő irodalmároknak. (Ami hasznos lehet, ha valaki Vámos-regényeket akar írni, minden más esetben... khm...) No most ebben a megközelítésben én szívesen belekötnék pár vámosi megállapításba. Például az egyik írói főbűn szerinte az, amikor társadalomkritikának álcáznak egy krimit – szerintem viszont a krimik nem elhanyagolható része nem társadalomkritikának álcázza magát, hanem egyszerűen az, amellett, hogy krimi. (A jobbak, nyilván.) Persze ha Vámos bővebben kifejtené a véleményét, még az is kiderülhetne, hogy alapvetően egyetértünk, de nem tesz ilyet, inkább csak mosolygós buddhista boncként frappánsan kinyilatkoztat, azt a hatást keltve bennem, hogy nem ismeri, ellenben lenézi a zsánerirodalmat. A párbeszédekkel kapcsolatos ellenszenvével is vitatkoznék, de mennyire, hogy vitatkoznék. Értelmezésében a dialógus másodrendű irodalmi eszköz, amit – ha lehet – kerülni kell, szerintem viszont az irodalom magasiskolája. Mert a párbeszéd mesteri író kezében alkalmas arra, hogy lendületesen, pontosan és hitelesen több dolgot mondjon el a szereplőkről, mint ezer erőltetett belső monológ. És mivel Vámos a későbbiekben nagyon szépeket szól egy mesteri párbeszédíró, Hemingway dialógusairól, valószínűleg az a helyzet, hogy Vámos nem a párbeszédet úgy általában ítéli el, hanem suba alatt beismeri, ő maga nem képes azt megfelelően alkalmazni. Ennyit arról, mennyire lehet ezeket a tanácsokat általános javaslatként kezelni.
Szóval ha segítő könyvként olvasom az Igent, akkor bizony nem jól jön ki a recenzióból. Mindketten jobban járunk tehát, ha annak tekintem inkább, ami: egyszerű csevegésnek író és olvasó között. És ebben a kontextusban valóban megvannak az erényei. Elsősorban az, hogy Vámos rutinos adomázó, aminek köszönhetően cseppet sem nehézkes olvasni a kötetet. Ezt hajlamos vagyok alapból piros ponttal honorálni. Jó, hát a kedélyesség néha kínos jelenetekbe torkollik. Viszketés fog el például néhány rossz szóvicctől („...nem Író, hanem író (vö.: tejtermék)”, vagy az „iroda-LOM” nyelvi lelemény, amit Vámos nagyon szeret), és hát azok a gyerekesen álszerény önfényezések is meghümmögtetnek (például amikor bekezdéseken át sorolja, milyen híres zenészekkel játszott egy zenekarban, aztán siet hozzátenni, hogy áááá, említésre sem érdemes, csak „bolondéria” volt az egész). De ha ezeken túlteszi magát az ember, azt veszi észre, hogy megérti, miért is jó Vámos-fannak lenni, és ott lenni a Vámos-buborékban. Mert tényleg simogató úgy érezni, mintha egy író direkt neked beszélne. Mintha te meg az író, az egy brancs lenne. Szinte kedvem támadt, hogy magam is Vámos-fan legyek.
De nem leszek.
* Bonyolítja a dolgot, hogy a „lektűrösödött” íróban is időnként felhorgad a vágy, hogy valami nagyot és időtállót, valami „kísérletit” alkosson. Ki tudja, talán zavarja, hogy bár 88%-on áll a molyon, a szakma meg a zsűrik meg se említik az új kötetet. Vámos esetében ennek a vágynak köszönhető a Hattyúk dala c. kötet, ami viszont orbitális bukta lett*** - nem is csodálkozhatunk azon, hogy Vámos inkább visszatért jól bevált írói mintáihoz. (Megjegyz.: a Hattyúk dala szerintem nem azért lett bukta, mert kísérleti, hanem azért, mert egyszerűen nem volt jó, de ez ebből a szempontból mellékkörülmény****.)
** Itt szögezném le, mert nem titok: a „lektűrösödéssel” kapcsolatos hipotéziseimet a Háy Jánosról szóló beszélgetésekben csiszolgattam és csiszolgatom.
*** A molyon 55%, ami a többi Vámos-műhöz képest katasztrofális statisztika. Legjobb szöveges értékelése 4 csillagra taksálta, úgyhogy most az árválkodik kiemeltként a adatlapon – mert ugye a molyon az, ami nem fényezi a könyvet, nem lehet kiemelt értékelés. Ihaj-csuhaj, objektivitás.
**** Illetve talán nem mellékkörülmény. Talán pont azért nem sikerült jól, mert ha egy író egyszer belenavigálta magát a lektűrösödésbe, akkor utána nagyon nehéz újra megtalálni a saját autonóm hangját. Akármibe kezd, a megszokott megúszós megoldások kaparják az ajtót, be akarnak jönni.
És miközben mindezt gépeltem, azon morfondíroztam: most tényleg mentegetőzöm? Tényleg el kell magyarázni, miért választ az ember Vámost olvasnivalóul? Nyilván nem. És mégis de.
Az ellentmondás feloldása érdekében először is leszögezném: én nagyon szerettem Vámost. Az Apák könyvé-t a magyar irodalom Nagy Könyvei közé sorolom, és aki megírt egy Nagy Könyvet, az már onnantól nem is kell írjon semmit, Nagy Író marad. (Néha annak ellenére marad Nagy Író, hogy mégis, hogy sajnos ír továbbra is.) Szerettem a többi írását is, tetszett a kedélyes, baráti hangütésük. Szimpatikus volt nekem Vámos mint író és mint ember. És most is szimpatikus – ezért nehéz megfogalmaznom, mi is a bajom vele.
Úgy vélem ugyanis, hogy Vámos pályafutása valamelyik pontján a könnyű utat választotta: elkezdett azoknak írni, akik már eleve szeretik. Ebben partnerre talált a kiadókban, akik ugye mérsékelten szigorúak azokkal a szerzőikkel, akik megbízhatóan szállítanak minimum egy címet per esztendő, és ezek a címek önsúlyuknál fogva eljutnak egy stabil olvasótáborhoz. És bizony ez az olvasótábor is partner, hisz ő elképzelt magának egyfajta Vámos-könyvet, és igényli, hogy mindig ennek a Vámos-könyvnek az újabb és újabb klónját vásárolhassa meg a Könyvhéten (mert akkor akciós, és lehet dedikáltatni is). Mindez pedig oda vezetett, hogy a szerző már nem egy (bárhogyan definiált) „magasabb irodalomeszménynek” kezdett el írni*, hanem az általa elképzelt megbocsátó és szerető olvasói közösségnek, akik örömmel rábólintottak a helyzetre – ezzel pedig vissza is igazolták a döntést. Ezt a hármas szimbiózist nevezem én „lektűrösödésnek”, és bizony mondom, nem egy íróra leselkedik ez a veszély**. A „lektűrösödés” pedig gyakran – Vámos esetében helyenként egyértelműen – abban ragadható meg, hogy az irodalom az elképzelt olvasóval folytatott súlytalan kokettálássá válik. A „nem-rajongó” pedig, ha beleolvas ezekbe, alkalmasint feszengeni kezd: mintha egy nem neki szóló és számára érdektelen beszélgetésbe hallgatna bele, ahol a felek nem információt akarnak közölni, hanem a kommunikáción keresztül biztosítják egymást kölcsönös megbecsülésükről.
(Közbevetés: bár mindez negatívan hangzik, de nem annak szánom. Elfogadom, hogy az efféle kapcsolat író és olvasó között fontos, kell, hogy legyenek ilyen „baráti és kedélyes” irodalmi figurák, mert egyes olvasóknak szüksége van arra, hogy odagyűlhessenek köréjük és megmelegedjenek szavaik kandallójánál, szépen mondva. Csak az én irodalmi elvárásaim másfélék, ezért hűvös távolságtartással, néha némi unalommal figyelem az efféle köröket.)
Ez a kötet – amúgy – alapvetően olyan írásokat tartalmaz, amelyekben Vámos a prózaművészetről elmélkedik. Némi egyszerűsítéssel tekinthetjük úgy is, mint egyfajta regényírói gyorstalpalót, kezdő irodalmároknak. (Ami hasznos lehet, ha valaki Vámos-regényeket akar írni, minden más esetben... khm...) No most ebben a megközelítésben én szívesen belekötnék pár vámosi megállapításba. Például az egyik írói főbűn szerinte az, amikor társadalomkritikának álcáznak egy krimit – szerintem viszont a krimik nem elhanyagolható része nem társadalomkritikának álcázza magát, hanem egyszerűen az, amellett, hogy krimi. (A jobbak, nyilván.) Persze ha Vámos bővebben kifejtené a véleményét, még az is kiderülhetne, hogy alapvetően egyetértünk, de nem tesz ilyet, inkább csak mosolygós buddhista boncként frappánsan kinyilatkoztat, azt a hatást keltve bennem, hogy nem ismeri, ellenben lenézi a zsánerirodalmat. A párbeszédekkel kapcsolatos ellenszenvével is vitatkoznék, de mennyire, hogy vitatkoznék. Értelmezésében a dialógus másodrendű irodalmi eszköz, amit – ha lehet – kerülni kell, szerintem viszont az irodalom magasiskolája. Mert a párbeszéd mesteri író kezében alkalmas arra, hogy lendületesen, pontosan és hitelesen több dolgot mondjon el a szereplőkről, mint ezer erőltetett belső monológ. És mivel Vámos a későbbiekben nagyon szépeket szól egy mesteri párbeszédíró, Hemingway dialógusairól, valószínűleg az a helyzet, hogy Vámos nem a párbeszédet úgy általában ítéli el, hanem suba alatt beismeri, ő maga nem képes azt megfelelően alkalmazni. Ennyit arról, mennyire lehet ezeket a tanácsokat általános javaslatként kezelni.
Szóval ha segítő könyvként olvasom az Igent, akkor bizony nem jól jön ki a recenzióból. Mindketten jobban járunk tehát, ha annak tekintem inkább, ami: egyszerű csevegésnek író és olvasó között. És ebben a kontextusban valóban megvannak az erényei. Elsősorban az, hogy Vámos rutinos adomázó, aminek köszönhetően cseppet sem nehézkes olvasni a kötetet. Ezt hajlamos vagyok alapból piros ponttal honorálni. Jó, hát a kedélyesség néha kínos jelenetekbe torkollik. Viszketés fog el például néhány rossz szóvicctől („...nem Író, hanem író (vö.: tejtermék)”, vagy az „iroda-LOM” nyelvi lelemény, amit Vámos nagyon szeret), és hát azok a gyerekesen álszerény önfényezések is meghümmögtetnek (például amikor bekezdéseken át sorolja, milyen híres zenészekkel játszott egy zenekarban, aztán siet hozzátenni, hogy áááá, említésre sem érdemes, csak „bolondéria” volt az egész). De ha ezeken túlteszi magát az ember, azt veszi észre, hogy megérti, miért is jó Vámos-fannak lenni, és ott lenni a Vámos-buborékban. Mert tényleg simogató úgy érezni, mintha egy író direkt neked beszélne. Mintha te meg az író, az egy brancs lenne. Szinte kedvem támadt, hogy magam is Vámos-fan legyek.
De nem leszek.
* Bonyolítja a dolgot, hogy a „lektűrösödött” íróban is időnként felhorgad a vágy, hogy valami nagyot és időtállót, valami „kísérletit” alkosson. Ki tudja, talán zavarja, hogy bár 88%-on áll a molyon, a szakma meg a zsűrik meg se említik az új kötetet. Vámos esetében ennek a vágynak köszönhető a Hattyúk dala c. kötet, ami viszont orbitális bukta lett*** - nem is csodálkozhatunk azon, hogy Vámos inkább visszatért jól bevált írói mintáihoz. (Megjegyz.: a Hattyúk dala szerintem nem azért lett bukta, mert kísérleti, hanem azért, mert egyszerűen nem volt jó, de ez ebből a szempontból mellékkörülmény****.)
** Itt szögezném le, mert nem titok: a „lektűrösödéssel” kapcsolatos hipotéziseimet a Háy Jánosról szóló beszélgetésekben csiszolgattam és csiszolgatom.
*** A molyon 55%, ami a többi Vámos-műhöz képest katasztrofális statisztika. Legjobb szöveges értékelése 4 csillagra taksálta, úgyhogy most az árválkodik kiemeltként a adatlapon – mert ugye a molyon az, ami nem fényezi a könyvet, nem lehet kiemelt értékelés. Ihaj-csuhaj, objektivitás.
**** Illetve talán nem mellékkörülmény. Talán pont azért nem sikerült jól, mert ha egy író egyszer belenavigálta magát a lektűrösödésbe, akkor utána nagyon nehéz újra megtalálni a saját autonóm hangját. Akármibe kezd, a megszokott megúszós megoldások kaparják az ajtót, be akarnak jönni.
September 19, 2021
Tankönyvbe csomagolt memoár. Egy hosszú élet rövid története érzelmekkel leírva, elbújtatva apró tanácsok közé, kezdő íróknak, írójelölteknek. Nagyon tetszett!
April 16, 2022
Azért csak négy csillag, mert igazából szerintem nem lesz maradandó élmény, de ez a műfajából is következik. Érdekes volt betekinteni az írói kulisszák mögé, és végre ez egyszer nem fordult át világfájdalomba egy Vámos-mű vége.
January 15, 2022
Egy csodálatos olvasmány. Sok meseszerű életrajzi történettel fűszerezett, a (próza)írásra kiélezett tanácsok gyűjteménye.
Displaying 1 - 4 of 4 reviews