"Kívül közöny, belül tériszony" - mondja Vonnák Diána egyik írásának hőse. Pedig kívül is mekkora tér van ezekben a novellákban: az egész tágas és ismeretlenül ismerős táj Indiától a Közel-Keletig, Ukrajnától az Atlanti-óceánig, de semmi egzotikum vagy úgynevezett tarkaság, csak drámai szögletek és kiszögellések. Olykor nem tudni, a hősök hol vannak éppen. Merre lehet az Orot-domb? És messze van-e a tajga, ahova egy kislány egyedül indul az altatóktól bódult anyja mellől? Az ember csak szédül ezekben a túlságosan tágas mikrovilágokban, elveszett, kapaszkodik, hová is kapjon, kihez, már billen is le a kőről, amire felállt hegedülni. Zuhan, mert az ember lába alatt a tér mégis oly szűk. Zuhan, de valaki elkapja - az értékes hegedűt. Az emberek ezekben a novellákban inkább érzékelik, mint értik egymást. Mint akiknek nincs a világban és egymásban helyük.
Tompa Andrea
"Annyi mindenki áthaladt itt. Pedig minden arra csábít, a légszomj, a sivatag, télen a hideg, az évtizedes elszigeteltség, hogy az ellenkezőjét gondold. Hogy természetes határvidék, periféria, ahol csak szerencsétlenek élnek, akiket mások ideszorítottak. Hogy természetes, ha alig tudsz megkapaszkodni."
Van a Vonnák-elbeszéléseknek egy vissza-visszatérő motívuma: az utazás. Hogy központi szereplői elmennek valahová messze, talán csak azért, mert úgy hiszik, ha az "itt"-ben nem találják magukat, az "ott"-ban több sikerrel járnak. A teret tágítják ki, mert szűk nekik. Csak hát a kitágított térben keresni valamit, amit a szűkben sem találtunk meg, hát, a józan paraszti ész szerint nem biztos, hogy célravezető.
Ezekről a szövegekről a repülőtéri várók jutnak eszembe. (Nem mintha olyan sok repülőtéri várót láttam volna. Viszont sokszor elvonatoztam már Ferihegy mellett.) Árad belőlük valami rendezettség, valami hűvös sterilitás, ugyanakkor olyanok, mintha nem lennének kész. Vagy - jobban mondva - mintha nem is a történeteink lennének, hanem csak történeteink előszobái. Vágyunk rá, hogy kiegészítsük, továbbmondjuk őket. Az hiszem, ettől inkább izgalmasak lesznek, mint nem. Határozottan figyelemreméltó kötet.
Hiába vannak érdekes témák is köztük és hiába barangolja be a szerző a fél világot a novelláiban, az sokat elárul az egyes szám első személyben narrált darabokról, hogy kb. talán a harmadiknál, az elbeszélő nemének kiderülésénél ért utol a reveláció, miszerint ezek nem egy világutazó történetei akarnak lenni, hanem egész egyszerűen csak mindenki ugyanazon a hangon szólal meg. Ez értelemszerűen nem válik előnyére az írásoknak, ezek után már nem is a történetek voltak érdekesek, inkább az elbeszélők egyéni hangjának keresésére koncentráltam, ami fájdalmasan hiányzott ebből a kötetből. Ennek ellenére ígéretes, biztos vagyok benne, hogy a következő kötet ennek a kritériumnak is eleget tud majd tenni.
Változatos földrészek, helyszínek, egyformán nyomasztó történetek. Gyakran csak a novella végére jöttem rá, hogy az elbeszélő férfi-e vagy nő. Jól ír a szerző, de nem fogott meg a kötet, sajnálom. A borító viszont csillagos ötös.
Különös nézőpontok, különös helyzetek és helyszínek. Vonnák Dána prózája mégsem az egzotikumból él meg - az mintha csak evidens lenne, amolyan adottság, hogy történetesen ott és ezekkel az emberekkel kellett hogy megtörténjen - hanem az információ irányított, szinte szűkmarkú adagolásából. A témák és szereplők vegyesek, maradéktalanul problémásak, sokszor kellemetlenül - de nincsenek úgymond kiaknázva, túlexplikálva vagy agyonmagyarázva. Nagyszerűek a látószögek, a képkivágások: ahogyan működik a szöveg.