Ha valaki kíváncsi rá, milyen az a „lassú idő”, olvasson Walter Scottot. A közhiedelemmel ellentétben amúgy a mester nem azért írja meg hatszáz oldalban azt, amit egy dán kortárs száz oldalban lerendezne, mert sok leírással operál – nem. Hanem mert szereplői nagyon ráérnek egymással foglalkozni. Nem úgy beszélnek, mint ahogy azt a „gyors idő” megkívánná, hanem telehímzik szóvirággal a szöveg szőttesét, kis túlzással náluk még az is, hogy „Gyorsan, gyorsan! Nincs vesztegetni való időnk!” alsó hangon egy fél oldalas bekezdés. Számomra mégsem unalmas, egyszerűen azért, mert Scottnál a lényeg valóban a szereplők interakciója, ebből rajzolódik ki nemcsak a cselekmény, de maguk a szereplők sajátos gondolkodásmódja is, és hát valljuk meg, Scott szereplői nagyon üdítő jelenségek. Gonoszságuk például nem egyszerű gonoszság, hanem helyenként meglepően komplex motivációs hálózat következménye, aminek köszönhetően képesek folyamatosan foglalkoztatni az olvasót. És ez jó.
A cselekmény amúgy önmagában kifejezetten lendületes. Erzsébet királynő udvarában járunk, aki méhkirálynőként terpeszt Anglia trónján – és igényli, hogy mint minden jó méhkirálynőt, őt is daliás és sima nyelvű hímivarú méhpéldányok döngjék körül. E példányok között a legszemrevalóbb Leicester grófja, akiről rebesgetik, hogy akár király is lehet belőle, mert Erzsébet nem ódzkodna attól, hogy megossza vele nyoszolyáját, következésképpen koronáját is. Csakhogy Leicesternek van egy kis szépséghibája: már nős. Elvette ugyanis – szerelemből! – egy másodvonalbeli nemes gyönyörű és karakteres lányát, Amyt, ráadásul titokban, egy frappáns lányszöktetés után. És most ugye ott áll szögény Leicester, őrlődik egyfelől Amy iránt érzett érzései és kötelezettségei, illetve a korona reménye között. Ráadásul körülveszik egynémely rossz szellemek, csatlósok képében, akik maguk jóval gátlástalanabb eszközöket is megengedhetőnek tartanak a cél elérésében, mint a jó gróf. És máris a kellős közepében vagyunk a cselszövevénynek, amiben részt vesznek a jók, akik Amy megmentéséért ügyködnek, és a rosszak, közöttük is elsősorban a főcselszövő Varney, akik meg valahogy – akárhogy! – eltakarítanák a bal kézről való feleséget az útból.
Én meg azon gondolkodtam, hogy ennek a könyvnek akár az is lehetne az alcíme, hogy „A büszkeség ártalmasságáról”. Mert ha van valami, amiért ezt a konfliktust nem sikerül a szereplőknek megnyugtatóan lezárni*, az a becsületük. Leicester nemcsak rangkórsága miatt lesz bűnrészes, hanem büszkeségből is: Varney ugyanis úgy játszik ezen a büszkeségen, mint a zongorán, és ezzel hajszolja bele egyre mélyebben a gonoszságba. Másfelől Amyt nem csak a Leicester iránt érzett szerelem teszi áldozattá, hanem büszkesége is, hisz ez a rongy büszkeség akadályozza meg, hogy segítséget kérjen, és ezzel megmentse magát. Meg úgy egyáltalán: a regény egyik arisztokrata szereplője sem mentes ettől a bűntől – ha belegondolunk, minden általuk elkövetett hiba erre vezethető vissza. Bezzeg a pórnéphez tartozó szereplők! Ők aztán tudnak racionális döntést hozni! Újabb érv a marxistáknak a feudalizmussal folytatott vitában. Már ha van még feudalista egyáltalán.
Szerettem. Rákényszerített arra, hogy ne a saját időfelfogásomban olvassam, hanem abban, amit Scott üdvösnek tart, és ez bevallom, pajzán élvezetet okozott.
* Ez nem spoiler, hisz a végkifejlet (Amy rút meggyilkolása) már a szerző előszavából kiviláglik.