A behajtó

by József Konrád

Konrád ​József első regénye egyszerre tekinthető búcsúnak és indulásnak. Lezárása a hagyatéknak, az apai örökségnek, és kezdése egy különálló életnek, irodalmi pályának. A behajtó főhőse és egyik elbeszélője Dávid, a bohém fiatalember, aki apja, a híres író, Konrád Áron halála után, általában menekül a világ és konkrétan az uzsorásai elől. Kaotikus bulik, könnyű drogok és nehéz éjszakák között bolyong. Közben közvetlen közel kerülünk a bibliai Dávid király történetéhez is. Pasarét kanyargós utcái egy mondaton belül érnek az Olajfák lejtőihez. Egy másik szálon a pénzbehajtó monoton mindennapjait ismerjük meg, aki a főhős nyomába ered. Miután megismeri Dávidot és családját, elképesztő ötlettel áll elő. Törleszteni sokféleképpen lehet. A behajtó pontos nyelvével, radikális gesztusaival az elmúlt évek magyar irodalmának egyik legerősebb indulása. „A levélhullásból kibújó kövek története nem tolakodó, megnyugtat, hogy ők már túl vannak ezen az egészen, mintha szégyellném, hogy velünk is előfordul. Szólnak, hogy menjek vissza, mert kezdünk. Az előttem álló szakállas úr előránt egy kést. – Szabad? – kérdezi. Bólintok, erre belevág ingembe a mellkasom felett, óvatosan tépem tovább, aztán megjegyzi: – Nem kell félni, így is nagyon divatos! – Biztos a téli sapka miatt mondja! – Legszívesebben lekönyökölném, érzem, hogy akaratlan csúszok bele fullasztó hagyományainkba, és hiába lett szabadabb a nyakam, mégis elfog a légszomj.” Konrád József 1987-ben született Budapesten. Építész, ez az első regénye.

216 pages, Paperback

Published January 1, 2021

Reviews

[Kuszma · Rating 4 out of 5]

Azzal kezdődik minden, hogy az elbeszélő felébred. Aztán már az első oldalon elbizonytalanodom: mintha nem is ébredt volna fel ez az elbeszélő. (Esetleg én olvasok félálomban.) Két olyan szókép is beúszik a szövegbe, hogy meg kell torpanni tőlük, és újra nekik kell futni: mire utalnak? van-e valami jelentésük? mi az állítmány, mi az alany, mi a tárgy? A fülszöveg alighanem az ilyesmire gondol, amikor „radikális gesztusokat” emleget, és jelentem, radikális gesztusok azok vannak. Az egész szöveg mintha álomból ébredések és álomba visszazuhanások hosszú láncolata lenne, egyik pillanatban a Városmajorban bóklásznak benne félrészegen, a másik pillanatban viszont az Ószövetségi időkben menekülnek valami oroszlán elől. Hol történt a váltás? - kapkodja a fejét az olvasó. Melyik volt az ébrenlét, melyik az álom?

Közben meg, a texturális őskáosz mögött van egy (tulajdonképpen erős) történet a behajtóról, aki négymillió forintot akar leverni a híres halott író instabil fián. És van egy mag is (aminek hajlamos vagyok kulcsjelentést tulajdonítani): a birkózás a híres apa árnyékával, ami nem ereszt. Nem utasítanék el élből egy olyan értelmezést sem, ami szerint az egész regény egyfajta gyászfeldolgozás, és egyben küzdelem azokkal az elvárásokkal, amelyeket a Szent Tetem reánk hagyott. Mert a Szent Tetemek mindig reánk hagynak valamit, amivel nehezen boldogulunk. Számos szinten zajlik tehát a regény, ami gazdag szöveget ígér – és azt hiszem, gazdag is. A baj csak az, hogy Konrád nem tudja - sőt, meglehet: nem is akarja - uralni a mondatait. Feladja a kontrollt az erő, az eredetiség kedvéért. Elvet minden feszességet és fegyelmet – ami, így belegondolva, szintén a terápiás írások ismertetőjele. Egyetértek abban, hogy ez egy erős és reményekre jogosító irodalmi antré, egy olyan szerző bemutatkozása, akiből még akármi is lehet. De ezzel együtt ez a szöveg annyira széttartó, zabolátlansága annyira a történet befogadhatósága ellen dolgozik, hogy lehetetlen volt élveznem.