A cím alatt az áll: „Változatok végnapokra”. Ebből a „változatok” a műfaji megjelölés. Magam is ennek jegyében írom le a következőket:
Olvastam és olvastam, és azt mondtam: jó (négy csillag). De ezt a jót úgy mondtam, hogy jó, jó, de nem olyan jó, mint a Sinistra körzet. Gondolom, mindenki, aki azt olvasta, össze fogja hasonlítani őket.
Mert azon gondolkodtam, hogy miért nem annyira jó. Vagyis mert bizonytalan vagyok az emlékeimet és az értékítéletemet illetően, miért nem tetszik annyira. A következőkre gyanakodtam:
A Sinistra körzet első mondatával beszippantott. Egészen új volt nekem, még úgy is, hogy világos volt, nagyon-nagyon marquezes. Mindenkire hat más, aztán abból kikveredik önmaga, és a Sinistrában az író már „kész volt”. Itt meg az volt a benyomásom, ez egy Sinistra-utóérzet, egy haloványabb lenyomat.
És azért haloványabb, gondoltam, mert egyrészt a nyelv kevésbé díszes, vagyis nem törekszik annyira a nyelvet kihasználni az érzetek felkorbácsolására, ha jó itt ez az ige, mintha nem lennének annyira erősek a képek, amiket a szerencsésen kiválasztott jelzőkkel, igékkel közvetít. De, gondoltam, az is lehet, rég olvastam a Sinistrát, ott ez nagyon új volt abban, közben megszoktam.
Talán köze van ehhez, talán nincs, a hangulat más. Én másnak éreztem. Lehet, mert a nyelv nem annyira díszített, ha nem annyira díszített. De az is lehet, azért, mert a Sinistra világa nekem apokaliptikusabb: van egy isten háta mögötti világ, és van valahol egy központ, és ez a központ gyengül meg, omlik össze. Itt pedig van egy isten háta mögötti világ, a külvilág pedig nem egy központ, hanem talán egy esetleges pénzhatalom, aminek talán szüksége van erre az elhagyatott világra, talán nincs. De sajnos az is eszembe jut, hogy koromnál fogva élem ezt így meg és át: én is egy olyan sinistrás központtal bíró világban nőtem még fel. (Még az a bűnös gondolat is megfordult a fejemben, hogy Wass Albert Erdélye is ilyen ellentétpár egyik pólusa...) És gyanakodtam a képzelt tér pontosabb meghatározásra is: hogy itt nincsenek görögkeletiek és főleg hogy nincsenek magyarul beszélő emberek – ezek jobban behatárolták a képzeletbeli térképemen a képzeletbeli tájékot.
De egyszer csak, és akkor már tk. váratlanul, magával ragadott ez a világ. Talán, megint csak kalkuláltam, mert egy ponton túl halottnak láttam, ezek itt élőhalottak. Vagy ez sem pontos, itt meghalt valami, meghalnak, kihalnak az emberek – de közben születik is valami – de hogy az mi, hogy az egy új világ lesz-e emberekkel vagy a természet az embereket eltemetve/visszaállatiasítva visszaveszi Jablonska Poljanát, azt nem tudom.
(Nem tudom azt sem, regény-e ez vagy novellák-e ezek, esetleg novellafüzér. Egyes eseményekről leírásokat kapunk olyan formában, mintha az olvasó, már ha szabályosan, elejétől a vége fele haladva olvasott, nem tudna róluk, ez azt a benyomást kelti, mintha külön megjelent novellákat gyűjtöttek volna össze egy kötetté. Nem ismerem a keletkezéstörténetet, de nekem ez szándékos poétikai fogásnak tűnik, ha meg összegyűjtötték, szándékosan hagyták benne az kis ismeretetőket - és nagyon jól illik az egész „posztmodern lebegéshez”.)