"A kipusztulásban nem az a fura, hogy mégiscsak megtörténik, hanem az, hogy másnap nem csörög a telefon és nem jönnek az e-mailek. Hiszen halott vagy, és úgy általában mindenki más is. Lehet pihenni. Na, de addig még sok a tennivaló...
Te mit tennél, ha megtudnád, hogy 27 nap múlva vége a civilizációnknak?
Barátaid és ismerőseid fele repesne az örömtől, mert végre shotgunnal lehetne grasszálni az utcákon, és tojhatnának a munkaidőre. Csak azt felejtik el, hogy először a szomszéd Clairt kéne fejbe durrantani, mert kell az utolsó nyomorult kukoricakonzervje... Vagy azért, mert pont ő akarja elvenni az utolsó müzliszeletüket. Méltatlan kép...
Szóval hidd el nekem, hogy a kipusztulásnak nincs romantikája. Viszont az odaút ettől még lehet nagyon szórakoztató.
Ez egy történet Alexander B. Hackman tollából, aki furcsa módon nincs oda a kipusztulás gondolatáért, viszont magáénak vallja Darwin elméletét. Azt, hogy nem az éli túl, akinek a legnagyobb a bankszámlája, hanem az, aki a legfogékonyabb a változásra.
Ők ketten csak egy dologban nem értenek egyet: Hackman szerint a túléléshez humorérzék is szükséges."
Egyhuzamban olvastam el a trilógiát, mindenféle megszakítás nélkül, ezért az történik, hogy képtelen vagyok kötetenként értékelni.
Nekem már a koncepció is tetszik; érdekes azon elmélázni, hogy vajon mi történne, ha nekem ma azt mondaná valaki, hogy 27 nap múlva eljön a világvége. Vagy nem, de mindenesetre itt a világ összes pénze, arra szórom, amire akarom, csak a világvége túlélése után is legyen értelme. Jó ötlet volt ezt váltott szemszöggel bemutatni, mivel ahány ember, tényleg annyiféleképpen áll ehhez a dologhoz. Van, aki nem hisz benne és hedonista módon mindent megvesz, amit csak akar. Van, aki hiszi is, nem is, van is terve, de a terv is őrültség és a megvalósítás is. Van, aki teljesen komolyan vesz, készül, építkezik, szervezkedik. És van, aki csak hagyja, hogy kibontakozzanak az események.
A három kötetben nem egyenletes tempóban halad az idő; az első végére gyakorlatilag a visszaszámlálás felén már túl is vagyunk. Ezután a tempó lassul, az események pedig még jobban felpörögnek, ahogy a szereplők egyre jobban bepánikolnak. Rengeteg az esemény, sok a szereplő, sok a helyszín. A fejezetek rövidek, élesek a váltások. Nagyon oda kellett figyelnem, hogy tudjam követni, hol tartunk, sőt néhány fejezetenként félre is kellett tennem, hogy az agyam megeméssze a kapott információmennyiséget. Azt hiszem, kezdem érteni, mi is zajlik egy ADHD-s fejében, és azt is megállapíthattam, hogy én biztos, hogy nem vagyok az. Az idő fogytával a feszültség egyre fokozódik, és teljességgel kiszámíthatatlan, hogy melyik szereplő éli túl, ki hol lesz, kivel mi lesz, amikor eljön a 27. nap. Mert eljön, és meg is tudjuk, hogy pontosan mi történik. Mégsem ez az esemény a fontos, hanem az összes többi, ami eddig vezetett. Egy kicsit hajaz Cormac McCarthy-tól Az útra; abban se tudjuk se az előzményeket, se az utózmányokat azután történteket, de nem is kell, mert a jelen a fontos. Ugyanez a helyzet Az utolsó 27-ben is. Ha viszont eljutunk az utolsó oldalakig, megérthetjük, miért is figyelmeztet minket az író arra, hogy ez egy jóslat.
Ugyan a rövid fejezetek és a gyors váltások nekem kicsit kevésbé tetszettek, de alapvetően szeretem ezt az írói stílust. Én még úgy tanultam az iskolában, hogy csak Mikszáth Kálmánnak megengedett kiszólni a történetből. Viszont azt mondom, hogy Alexander B. Hackmannek is szabad kiszólni a történetből, mert így azt a hatást kelti, mintha itt ülne mellettem és egy jó nagy tábortűz mellett mesélné el ezt az egészet pláne, hogy az ő hangján is hallottam. Az a fajta, Rejtő Jenőéhez hasonló humor, amivel átszövi a regényeket, nem mindenkinek érthető, és nem is mindenkinek tetszik. Én kimondottan szeretem, nevettem is nagyokat olvasás közben.