Utak a senkiföldjén - Kitörés 1945

by Krisztián Ungváry

Budapest védőinek 1945. február 11-ei kitörési kísérlete a második világháború tragédiáihoz tartozik, és Magyarországon évtizedekkel az események után is mind inkább foglalkoztatja a közvéleményt. Ungváry Krisztián kötete azzal a szándékkal íródott, hogy összefoglalja azt a tudást, amivel e hadművelet kapcsán rendelkezünk, és jegyzetelt formában tárja a nyilvánosság elé azokat a fontosnak ítélt visszaemlékezéseket, amelyek a kitörésről születtek. A könyv tehát nem csupán a kitörésről szól, hanem arról is, hogy az ezzel kapcsolatos forrásokat illetően milyen történetírói problémákkal találkozhat az olvasó. Az eredeti szövegek közreadását az is indokolja, hogy a kitörésről szóló közbeszéd az utóbbi időben esetenként elszakadt a történelmi tényektől. Ungváry Krisztián kötete ily módon az emlékezés értelméről, az egyéni felelősségről és a túlélés stratégiáiról is elgondolkodtatja az olvasót.

454 pages, Hardcover

Published January 1, 2021

Reviews

[Kuszma · Rating 4 out of 5]

Ez egy olyan kötet, ami a vártnál kevesebb Ungváryt tartalmaz, úgyhogy ha valaki ebből akar muníciót nyerni a szerző exhibicionizmusára vonatkozóan, csalódni fog. A történész itt ugyanis azon van, hogy a lehető legkevesebb reflektorfény vetődjön rá, az elején letudja ugyan a kitöréssel kapcsolatos általános tudnivalókat, de utána udvariasan hátralép, és átadja a szót azoknak, akik az egészet megszenvedték: a német katonáknak és a magyar honvédeknek. Szóval inkább az eseménnyel kapcsolatos memoárokból összeállított szöveggyűjtemény ez, Ungváry csak arra szorítkozik, hogy a kereteket ismertesse, illetve a lábjegyzetekben kijavítsa az egyértelmű tévedéseket. Ódzkodik az ítélkezéstől is – elfogadja, hogy a visszaemlékezőknek ez az egész a saját személyes pokluk volt, a történésznek pedig nem feladata elvitatni tőlük.

Nyilván a szövegek irodalmi értéke nem verdesi az eget, ami normális, hisz nem várhatjuk el, hogy a túlélők valamennyien Ernst Jüngerek vagy Günther Grassok legyenek. Az is természetes, hogy számos ponton valótlanságokat tartalmaznak – többségüket évtizedekkel az esemény után vetették papírra, ilyenkor könnyen botlik az emlékezet. Ezekkel együtt érdekes dokumentumok, amelyeket olvasva az ember mellesleg megérti a történészi munka egyik igen fontos oldalát is: az „oral history”-k feldolgozását. Mert ugye van egy csomó interpretáció egyetlen eseménysorról. Egyenként muszáj őket gyanakvással illetnünk, hisz egyfelől – mint mondtam – az emlékezet botlásokra hajlamos, másrészt a visszaemlékező is megszépítheti saját szerepét. Ugyanakkor ha több ilyen interpretációt egymás mellé teszünk, máris tisztul a kép – paradox módon pont az segíti a történészt, ami a laikus olvasót alkalmasint untatja, vagyis az ismétlődések. Így lesz a tucatnyi egymásra montírozott szubjektív visszaemlékezésből valami, ami a történelmi tény definíciójához közelít.

Tagadhatatlanul szuggesztív beszámolók ezek arról az infernóról, aminek helyszíne számomra amúgy is jól ismert, hisz a Széna tér környékén napi szinten megfordulok, és eleget kószáltam a Nagykovácsi és Budakeszi környéki erdőkben is. Azonban leginkább az foglalkoztatott, amit ezek a srácok nem mondanak ki. Legtöbben persze eljutnak addig a pontig, hogy a háború rossz, mert fiatal életek tízezreit pazarolta el a semmiért. De nem teszik fel maguknak a kérdést, hogy ők maguk mennyiben voltak ennek a háborúnak aktív résztvevői, és ilyen értelemben mennyiben felelősek azért, hogy egy idegen ország fővárosában kénytelenek halomra halni – a vétlen civil lakossággal együtt. Persze való igaz, sokakat közülük az SS kényszersorozott be 17 évesen, ami önmagában is egy tragédia. Ám azok az SS-katonák, akik végigcsinálták a francia, majd a szovjet hadjáratot, miért csak '44-45-ben, Budapest romjai alatt értették meg, hogy a háború pokol? Mert addig ők táplálták ennek a pokolnak a tüzét, nem a szovjetek?

Nyilván azok a kölykök, akik tüdőlövést kaptak a Retek utcában, vagy jeltelen hant alatt nyugszanak a Budai-hegység erdeiben, minden részvétünket megérdemlik. (Ahogy azok a szovjet katonák is, akiket valahonnan Szibériából vagy Türkmenisztánból rángattak el a Dunáig, hogy itt vesszenek el a kitörők golyói által.) De a részvét nem azt jelenti, hogy a kitörésből hőseposzt kell faragnunk - szerintem az egész sokkal inkább az emberi hülyeség véres karneváljának tekinthető, amit egy ordas eszme kártékony idiotizmusa idézett elő.