2013-ban az egész országot megrázta a Renner Erika ellen elkövetett brutális támadás. Bene Krisztián, a Budai Irgalmasrendi Kórház főigazgatója lakásában megtámadta, aneszteziológiai szakértelemmel elaltatta volt barátnőjét, majd a magatehetetlen testet lemeztelenítette és nemi szervébe lúgot öntött. A borzalmas csonkítás örökre megnyomorította Renner Erikát. A magyar igazságszolgáltatás hosszú évekig nem tudott mit kezdeni az esettel, sokáig úgy tűnt, hogy a magas politikai kapcsolatokkal rendelkező Bene család eléri, hogy az elkövető minimális büntetéssel megússza az előre kitervelt, aljas bűncselekményt. Renner Erika azonban nem adta fel, a hatalmas túlerővel szembeszállva megküzdött az igazáért és ezzel minden bántalmazott, minden túlélő példaképe lett. Mérő Vera lebilincselően izgalmas és a tényekhez az utolsó betűig hű regénye Renner Erika hősies küzdelmének a története.
Egy ilyen történetet, mint Erikáé, soha nem lenne szabad elmondani – már azért, mert ilyennek nem lenne szabad történnie a világban. Sem egy ilyen lúgos csonkításnak, sem annak az igazságszolgáltatásnak csak nyomokban nevezhető eljárásnak, amelyben az áldozatnak kell harcolnia azért, hogy egyáltalán komolyan vegyék. Rettenetesen dühítő és elkeserítő, olvasás közben nem egyszer durvaanyáztam, annyira felidegesített, ami történik (vagy inkább nem történik). Olyan volt, mintha szánt szándékkal nyújtanák az ügyet, mint a rétestésztát, pedig annyival egyszerűbb lett volna, ha azokat a bizonyos foltokat rögtön megnézik rendesen. A fotók a végén pedig… Kevés, ha azt mondom, hogy iszonyúak. Nagyon nagyra becsülöm Erikát és Attilát, hogy ezt így végigcsinálták, hogy bár mindenüket fel kellett adniuk, nem hagyták magukat és addig mentek, amíg a végére nem jártak annak, ki tette ezt Erikával. Idén szabadult volna. Stílusosan március 8-án tárgyalták a feltételes szabadlábra helyezést. És stílusosan úgy döntöttek, hogy nem jöhet ki. Ne is. Egy pillanattal sem előbb, mint kell. De ha rajtam múlna, soha nem jöhetne. Egyúttal minden tisztelet Mérő Verának is, hogy ezt a történetet így megírta. A fél csillagot azért vonom le, mert nekem személy szerint nem tetszik, amikor egy tárgyilagosnak szánt könyvben ennyire átüt a sorok közül a szerző véleménye – akkor is, ha ebben a témában tényleg szinte lehetetlen közömbösnek maradni.
MINDENKINEK. EL. KELL. OLVASNIA. Nemcsak hogy el kell olvasnia, hanem tananyag lehetne egyszer egy utopikus tanrendszerben, ahol helyt kap az aldozathibaztatasrol való edukacio, ahol egy olyan generacio kerül ki az iskolapadbol, hogyha bírónak, ügyésznek, ügyvédnek, rendőrnek tanul, másképpen álljon az emberekhez, ahol nem lehetséges egy ekkora bűncselekményt, szőnyeg alá seperni, vagy legalábbis megpróbálni. Ez nem is bűncselekmény volt, hanem kínzás, ami nem ideig órákig tart, hanem évekig és talán sosem múlik teljesen el. Ott voltam a konyvbemutatón, így tudom, hogy rengeteg dolog kimaradt a könyvből, és érezhető is, hogy még mindenkinek lenne mit mesélnie. Olyan sok kérdésem lenne nekem is a dologhoz. Örülök, hogy megtudtam a részleteket. És ajánlani fogom a könyvet a simán aldozathibaztató ismerőseimnek, de nem azért mert rossz emberek, csak mert pont hogy nincsenek tisztában azzal, hogy mi is az. És ezt tanítani kellene.
Ez a könyv nem tud, sőt, emberi írott szó nem tud eleget tenni az Erikát ért eseményekkel leírásával kapcsolatban, mindenkinek ajánlom, hogy olvasás előtt nézze meg a könyv végén QR kóddal elérhető képeket, és tudni fogja, mire gondolok.
Kötelező olvasmánnyá tenném, mert ezt a shitshowt meg kell ismernie mindenkinek.
Egy csillag bukó Mérő Vera stílusa miatt, nagyon támogatom a tevékenységét, de nem tudom elviselni, hogy mindenről melodramatikusan ír, és olcsó érzelgősségekre hagyatkozik rengetegszer tényszerűség helyett.
Az évtized legsokkolóbb nő ellen (vagy úgy általában) elkövetett bűncselekményének krónikája ez. Számomra izgalmas olvasmány volt a dokumentarista stílusban megírt igaz történet. Bevallom, részben azért is, mert korábban nem hallottam róla. Betekintést adott az áldozat életébe az elhúzódó, 9-10 éves pereskedés ideje alatt, illetve az igazságszolgáltatás és áldozatvédelem nem éppen imponáló bugyraiba. Renner Erika sztorija példát mutat sok tekintetben. A meghurcoltatások mellett ott a remény szikrája is, a támogatásé, a gyógyító emberi kapcsolatoké és az igenis fellelhető társadalmi szolidaritásé.
Azért “vontam le” egy csillagot, mert ha regényként tekintek a könyvre, akkor a hosszas jogi szövegek és procedúrák részletezése olykor kicsit száraz volt számomra. De beismerem, hogy ez fontos része a történetnek és nem gondolom, hogy lehetett volna nagyon másképp megszerkeszteni.
Szerintem mindenkinek érdemes elolvasni ezt a könyvet.
Renner Erika a huszonegyedik század Jeanne d'Arcja. Egy személy [who shall remain nameless] úgy erőszakolta meg és forgatta fel Renner Erika teljes életét, hogy közben Renner Erikát
visszaszűzesítette.
Soha még csak hallani sem hallottunk hasonlóról. Ilyen mértékű embertelen önkényt hadseregektől szoktunk meg. A története olyan mélyen megrázó, mint a vértanúkról szóló legendák. De olyan tisztán és olyan hittel is ment a csatába, mint az orléans-i lányka. És én ismeretlenül köszönöm Renner Erikának, hogy annyi Cochon között végig, töretlenül csak az igazság hangja vezette. Amely legbelül szól, és elhallgathatatlan.
Mérő Vera kellő érzékenységgel és gondossággal nyúl borzalmakhoz, és a főszerepbe azt állítja aki figyelmet érdemel. Minden sora hidegrázós, az aktualitása jelenleg is megvan.