Hogyan lehet megúszni, hogy az utcán beszélgetni kelljen valakivel, akit alig ismerünk? Hogyan kell viselkedni, ha nem örülünk egy ajándéknak? Miért vág az összes fodrász rövidebbre, mint kérjük? Milyen szabályai vannak, ha valakit vissza kell hívnunk telefonon? Hogyan lehet egyáltalán íratlan szabályokat követni? Talán Szókratésznak volt igaza, és nem érdemes olyan életet élni, amelyet nem vetünk alá vizsgálatnak. De amíg Szókratész az élet nagy kérdéseit kutatta, Fehér Boldizsárt inkább az élet kis kérdései foglalkoztatják.
Olyan érzésem volt, mintha összefutnék a legjobb barátommal az utcán, és a beszélgetés felénél jönnék rá, hogy ő nem is a legjobb barátom, csak valami ismeretlen, aki megszólalásig hasonlít rá. De azért a beszélgetés élvezetes, szóval folytatom.
Már az első történetnél a nyelvemen volt, hogy ez valamire nagyon hasonlít. Aztán A parti c. szösszenetnél a Halál teljes menetfelszerelésben, csuklyával-kaszával becsönget Mendel Domoshoz, és akkor a bizonyosság erejével szólalt meg bennem: Fehér Boldizsár konkrétan Woody Allen-elbeszéléseket gyűjtött csokorba. Nem, nem plágiumról van szó, nem az történik ugyanis, hogy a szerző elemel ezt-azt. Hanem teljesen új Woody Allen-elbeszéléseket ír. És nem csak lekopírozza a stílt, gyenge utánérzéseket szabadítva ránk. Dehogy! Konkrétan az a benyomásom, hogy igazi Woody Allen-ek kerülnek ki a keze alól, és nem is a legrosszabbak – simán beleférnének a Helikon válogatásköteteibe, gyakorlatilag az összes. Ugyanaz a neurotikus okosság, ami a piszlicsáré és/vagy abszurd helyzeteket is a tudós és/vagy filozófus szakmai komolyságával szedné ízekre. Fehér nem másoló, nem padavan, hanem doppelgänger. Ami zavarba ejtő – ráadásul Fehér Boldizsárral kapcsolatban nem először érzek hasonlót*. Nem is igen tudok mit kezdeni vele. Minden percét élveztem a kötetnek, egyes megközelítéseket egyenesen zseniálisnak tartok, mégis motoszkál bennem a kisördög. Hogy még mindig nem tudom, maga Fehér Boldizsár hogyan ír.
(Szeretném megköszönni a Magvetőnek, hogy nem akarta felhúzni a kötetet a tekintélyesebbnek ható 180-220-as oldalszámra, hanem meghagyta karcsúnak és fittnek. A legtöbb novelláskötetben baromira idegesít, hogy feltöltik gyengébb írásokkal, ami vastagabb könyvet, de véznább olvasói lelkesedést eredményez. Itt erről szó sincs. Minden írás pöpec. Nyilván nem egyformán, de a maga módján igen.)
*Az első Fehér-kötetnél nagyon erős Vonnegut hatást éreztem (ami mindazonáltal közel sem volt ennyire meghatározó). Mindez akár azt is jelentheti, hogy a szerző olyan olvasóbarát elemeket kíván meghonosítani a magyar kortárs prózában, amelyek eddig nem voltak általánosak – viszont mivel igencsak élvezetesek, ezért tárt karokkal fogadom őket.
Fehér Boldizsár humora már a Vak majomnál is megfogott, most is jól szórakoztam a legtöbb szösszeneten. Hétköznapi helyzetek, bárkivel megtörténő esetek, leginkább magunkon röhöghetünk. Sok volt azonban az önismétlés, és a kifordítás sem állt jól mindegyik történetnek. Ez egy kicsit kevés volt, és Rényi Ádám egyelőre jobban csinálja. De bízom a szerzőben!
The agony of small talk, misunderstanding, and scripts we repeat over and over again, even though we all know they make no sense, are in the focal point of this little volume. There is lots of dry humour in these stories, I found them bittersweet and very relatable.
Érthető volt a koncepció, novellákban átadni, hogy mennyire abszurd és felesleges a smalltalk és az üres formális gesztusok, de nekem már kissé túl volt tolva. Túlságosan szájbarágósnak éreztem, annak ellenére, hogy rövid kötet, borzasztóan sokat szenvedtem vele.
This entire review has been hidden because of spoilers.