Az Őszi hó egy különös kapcsolati háromszög története. A visszahúzódó Márton és nagy dumás Norbi a középiskolai kollégiumban ismerkednek meg, és rögtön elválaszthatatlan barátok lesznek. Izgatottan vágnak bele az egyetembe is, ahol hozzájuk csapódik a józan világlátású, de kissé magányos Kata. Hármasban, egymásba kapaszkodva próbálják megtalálni a helyüket a hirtelen kitáguló, szinte már túl sok lehetőséget kínáló budapesti mindennapokban. Végül mégis másfelé sodorja őket az élet, de talán nem örökké. Egy hűvös novemberi hétvégén mintha mindhármuk számára új fejezet nyílna.
Moesko Péter regénye lendületesen megírt, friss és érzékeny történet a ’90-es évek elején született generáció tétova útkereséséről, az önállósodásról, a vidéki ritmust felváltó fővárosi nyüzsgésről, az első párkapcsolatokról, a kötelező kiábrándulásokról és az emberi viszonyok sokféleségéről.
Van ebben a könyvben egy rész, amikor Kata és Marci beugranak egy csilisbab-partira a Kőrösi Csoma Sándor kollégiumban. Semmi különös, igazából: esznek, isznak, tétován ismerkednek. De én megláttam magamat azon a csilisbab-partin, én is ettem, ittam, tétován ismerkedtem. Azt hiszem, akkor érkeztem meg a könyvbe. És ez túlmutat azon a tényen, hogy én is a Kőrösi Csomában voltam kollégista (ahogy amúgy Orbán Viktor is, hogy éljen hátralévő életében egy kezdő pedagógus béréből). Sokkal inkább azt jelenti, hogy Moesko Péter képes hősének hétköznapjait olyan világként elénk tenni, ahová nekünk is bejárásunk van. A privát személyes teret közös térré varázsolja.
Egy másik jelenet sokkal nyilvánvalóbb jelentőséggel bír. Amikor Marci elbeszélget azzal a kiadóvezetővel, aki azt tanácsolja neki, hogy jók a történetei, de tegye őket kontextusba. Adjon nekik tétet azzal, hogy meri E/1-ben elmondani. És láss csodát: a regény két oldallal később átvált a külső nézőpontból énelbeszélőbe, E/3-ból E/1-be. Mert hát tényleg erről van szó – hogy attól függetlenül, Marcit mennyire azonosítjuk a szerzővel, ez egy ízig-vérig személyes történet. Ez hitelesíti. És ezért nem olyan, mint Moesko első novelláskötete. Azok az elbeszélések skandináv minimalizmussal készültek, csiszolódtak finomra. Volt bennük egyfajta hűvös, szemlélődő okosság. Itt viszont nekivetkőzés van, nem szemlélődés, hanem a dolgok megélése. És aki megéli a dolgokat, az nem tud ott és akkor okos lenni. Nem csiszolgatja a prózát, csak téblábol a saját életében, megy, de nem tudja, hova. Nem tudja, mi lesz belőle. Talán író, de az is lehet, hogy pornószínész. Nem lát bele a lapokba. De Moesko képes egy fix pontból (a jelenből) ezt a téblábot úgy megmutatni, hogy felismerjük benne a saját (másfajta) téblábunkat. Nem márványtorony ez az irodalom, hanem másfél szobás garzon - de az a garzon, ahol élünk.
Moesko Péter első regénye mindenképp figyelemreméltó esemény, már csak a kiváló debütáló kötete [https://www.goodreads.com/book/show/4...] miatt is - persze túl is kell lépnie a korábbi nagy siker árnyékán. Összességében én úgy értékelem, hogy ez sikerült, vagyis a könyv egy sikerült, bár nem tökéletes könyv - ahogy nem is próbál az lenni. Az eleje kifejezetten döcögős, és úgy 10 oldal után kezdtem kirázódni belőle: túl sok ismeretlen szereplő váltja egymást és a nézőpontot, és túl kevés okom van rá, hogy pár kallódó, egyetemre épp felvett fiatal élete igazán érdekeljen. Aztán behúz rendesen, csak ki kell várni: fontos és érzékeny szöveggé fejlődik a némiképp esetlen előjáték. És nem csak olyan tekintetben, hogy magyarul (szerintem érthetetlenül) kevés az ehhez fogható tematizált meleg szépirodalom. Generációs regény is ez, a budapesti ifjúsági-bulizási-útkeresési-felnövési nosztalgia (számomra döbbenetesen) a kétezres évek közepét célozza meg, hát mit csináljak, öregszem... Hiteles hangnak hallom az elbeszélőét, és valahogy még mindig bátor és emiatt is fontos dolog ma ilyet írni Magyarországon, bárcsak ne lenne az.
2022 egyik legkiemelkedobb olvasmanya. Nagyon orulok, hogy ratalaltam erre a regenyre, gyakorlatilag veletlenul, a konyvesboltban nezelodve. Szuper, hogy megjelent egy konyv ami nyiltan es hitelesen mesel arrol, hogy milyen (volt) meleg (queer?) kamasznak/fiatalnak lenni a 2000-es evek elejen raadasul ugy, hogy a meleg lét nem trauma es meg nem is csak a konfliktus forrasa. Feldobott, hogy fiatal szerzotol olvastam fiatalokrol, hitelesen es egyszeruen - nehol megalltam es azt gondoltam, hogy jé, ez rólam szól! A tortenet magaval ragadt, a tobb idosik indokolt es konnyen kovetheto. A szereplok eletszeruek - tobbuket ismerem en is, te is - megis mindannyian egyediek es kulonlegesek. Mostantol odafigyelek erre a sracra!
“Izgatott lett, ha arra gondolt, hogy este hétig tart egy órája, kijön az egyetem épületéből, villamosra száll, átmegy a Duna fölött, moziba vagy akár kocsmázni megy a többiekkel, járja a várost.”
Moesko Péter Őszi hó c. regénye sok nosztalgiát hozott nekem az elmúlt pár napban. Emlékeztetett arra az időre, amikor 2011 őszén gyakran lesétáltam a 11. kerületi Balassi kollégium szobámból későn este és a rakpart falán ülve vagy 2 villamoson döcögve néztem a Dunát. Akkoriban gyakran úgy éreztem keresek valamit, amit lehet már meg is találtam, de nem tudom mit kezdeni vele, hova tenni. Egy fajta szabadságot és nyitottságot, ami szokatlan számomra és nem fér el bennem. A hangulatával, történetével és szereplőivel Őszi hó ezekre a napokra és érzésekre emlékeztetett - a keresésre, megtalálásra és a mitévőségre.
Bár önmagában a történet egyszerűnek tűnhet, sok mindent hordoz magában: egy egész generáció tapasztalatát és emlékeit, annyi mindent, ami visszaidézi a késő 90-es / kora 2000 évek világát: a szórakozóhelyeket, zenéket, sőt - a kisebb-nagyobb fájdalmakat és örömöket.
Ami igazán megnyerő volt számomra viszont az a könyv őszintesége és pontossága volt. Nem éreztem benne semmi túlzást vagy díszt, semmi olyat, ami hatásra vadászott volna vagy ami valami reakciót próbált volna kiprovokálni az olvasóból. Valószínűleg innen jön a “keresés” érzetem: hogy az elmesélés sokkal inkább tisztázni szeretne valamit, kontextusba helyezni. Minden ami történik ebben a könyvben akár a saját vagy a barátaim tapasztalata is lehetett, de egy friss csavarral - hogy ez nem még egy meleg fiú szomorú története, amiben a főszereplő a világ elutasításával küzd, hanem fordítva: egy olyan történet, amelyben a főhős elfogadó családban nő fel és nem hajlandó elfogadni hogy a világ csak ennyiből áll.
A könyvben van egy jelenet, amelyben Marci és Norbi beszélgetnek a Petőfi-hídnál és ez a jelenet visszahozta bennem azt, ami a legjobban hiányzik Budapestről: a hídjai. A szabadság-érzetet, amit mindig hoztak nekem. De ugyanakkor a végességüket és azt, hogy a hidak is korlátozódnak: egy városban, egy emberben, vagy egy üveg piában, és ha ennél messzebb szeretnénk menni, az csak rajtunk múlik.
Az a bajom ezzel a könyvvel, hogy egy aljas erőszaktevő. Te élni, randizni, szerelembe esni indulsz Budapestre fiatalságod teljében a regénnyel, az elején visszafogottan, kifejezetten szemérmesen utalgatva a szereplők szexualitására, privát életére . Aztán az egyik óvatlan pillanatban a történet előrántja a hímtagját és minden előzetes utalás vagy figyelmeztetés nélkül szétbassza a lightos kis coming of age beütésűnek gondolt olvasmányélményről szóló elképzeléseidet és melegpornóvá válik. Na, ezt nem kellett volna.
This entire review has been hidden because of spoilers.
Ha a rettenetesen modoros részeket leszámítom, ha átsiklunk hogy a technológiai részek erősen billegtek és ha kivesszük hogy a 2000-es évek Magyarországán valószínűleg senki nem ismerte a Mazzy Star nevű zenekart nemhogy egy vidéki lány, nos akkor ez egy egész jó könyv volt.
Az explicit részeken is gyorsan átlendültem, bár láttam az értékelésekben hogy nem csak engem lepett meg.