Gardner neve roppant ismer��sen cseng, viszont eddig még nem jöttem rá, hogy mit is olvashattam volna tőle, így maradok annyiban, hogy semmit.
Nagyon csinos kis krimi volt, némileg túlbonyolítva, mindenféle szálakkal ezerféle irányba, bagalyodás, keveredés, szereplők és eksönök tömkelege, ahogy kell.
Beismerem, hogy jó darabig nem jöttem rá, ki lehet a rossz fiú, ez három dolgot jelenthet: 1. gyenge az elméletem, 2. nem figyeltem oda (utóbbi napokat figyelembe véve ez (is) sanszos – legyünk szerények) vagy 3. nagyon jól meg volt komponálva. Lehet válogatni.
Én annyira, de annyira szeretem, hogy minden krimiben és sorozatban a nyomozó olyan ennivalóan zseniális. Meg öntörvényű. Meg elszállt. Meg egyszerre tizenhúsz helyen van jelen. A memóriája kifogástalan, akárcsak a modora. Vagy az nem ide tartozik? A nők hullanak, mint a legyek, beléje a szerelembe. Szóval egyszerűen csodás. Csodál(koz)om is. Ó, Donald!
Na és ott van Bertha, a félelmetes. Ugyan a regény semmiféle támpontot nem szolgáltatott arra nézvést, hogy mi lenne mellékhősnőnkben oly retteghető, mert én – akárhogy figyeltem – nem tudtam mást felfedezni, mint egy enyhén lökött, folyton zabáló, összefüggéstelenül szóhadonászó és magáról előszeretettel harmadik személyben előadó hölgyeményt. Kétszer lucidusan gondolkozott, ezt el kell ismerni, az egyik az volt, amikor elintézett valamit és a másik akkor volt, amikor elhelyezett valamit valahol. Így, átolvasva saját leírásomat, ez tényleg félelmetes.
Nade. A könyv tetszett, bár nem tudok objektíven értékítélni, merthogy sokfélék a tényezők, kik ebben megakadályoznak: nagyon rég nem olvastam krimit, amit pedig olvastam volna, arról is kiderült, hogy vicc (mondjuk, ez várható volt), de azért elolvastam, de nem volt krimi. Na. Legyek továbbra is szubjektív: nagyon szeretem a baglyokat, ez az aranyigazság pedig roppantmód megtetszett (ti. a címben foglalt). Azt pedig most azért se fogom bevallani, hogy ezért olvastam el a könyvet.