Kicsoda valójában Náray Tamás? Itthon és külföldön elismert divattervező, festőművész, író, Spanyolországban élő világpolgár vagy debreceni lokálpatrióta? Netán mindez egy személyben? Erre a kérdésre ad választ a szerző legújabb és talán legszemélyesebb, legszókimondóbb kötete, amelyben egy csokorba gyűjtve adja közre életének személyiségformáló eseményeit, a családi legendárium történeteit. A sodró lendületű írásokból ugyanakkor egyfajta korrajz is kirajzolódik a szocializmus és a rendszerváltás korának tipikus karaktereivel, amelyben tükröződik a szerző tágabb és szűkebb családjának sorsa. Igazán sokszínű könyvet tart kezében az olvasó, de mindegyik történetben megjelenik az a több generáció élettapasztalatait bölcsességbe sűrítő személy, akinek Náray Tamás talán a legtöbbet köszönheti: az édesanyja. Vallomás a fiúi szeretetről - nem csak szülőknek.
NÁRAY TAMÁS festőművész, divattervező. Külkereskedelmi, majd közgazdaságtani tanulmányokat folytatott. Dolgozott külkereskedőként, ipari formatervezőként, öltözéktervezőként, de mindvégig a művészetek jelentették az igazi hivatását. Pár év kivételével az egész életét végigkísérte a festés. Az első, önéletrajzi ihletésű könyve, Az utolsó reggel Párizsban 2016-ban jelent meg, amelynek a folytatása a 2021-ben született Volt egyszer egy varrodám. Nagy sikerű trilógiájának első kötete, a Zarah 2017-ben jelent meg, amelyet 2018-ban a Zarah öröksége, 2019-ben pedig a Zarah álma követett.
Erosen indult a konyv. Nagy elvarasokkal alltam neki, es hozta is, elveztem a szemelyes stilust, a keseredes humort, az idezni valo gondolatokat.. de egy ponton hirtelen atcsapott egy sertett kozfigura panaszaradataba, indokolatlan mennyisegu altalanositassal (“az emberek ilyenek”, “az emberek azt csinaljak”). Az egesznek nem volt elozmenye, es volt egy kicsi “mindenki hulye kiveve engem” fennhangja. A fejezetet a novellaval az arab lovasrol aki talalkozik a halallal nem is ertettem, azt gondoltam, talan az ebook-om kevert oda egy tartalmat, ami nem a konyvnek a resze (talan igy volt?). Az utolso fejezet mentette a menthetot.
Minden Náray-könyvet olvastam eddig, de ez, ez kiemelkedően jó volt. Alapesetben regénypárti vagyok, de ez a kötet így tökéletes, ahogy van. A lírai én megszólalásai, megjegyzései egytől-egytől helytállóak, a történetek tanulságosak, tanítandóak. Hálás vagyok, hogy megjelent ez a mű.
" - Tudod, az igazi szerelem olyan mint a háború - formálta a szavakat lágyan Zoltán. - Észre sem veszed, és belesodródsz, majd képtelen vagy véget vetni neki, végül pedig nem tudod többé elfelejteni."
Egy ideje már nézegettem a könyvet a polcon, a havi téma miatt döntöttem végül mellette. Olvastam már korábban tőle, a stílusát tekintve tudtam, hogy mire számíthatok, mégis egy kicsit elhagyatva érzem magam, hogy vége lett. Olyan könyv ez, amit kétszer ekkora terjedelemben is szívesen olvasnék.
Nem indul szépen a könyv, annak az anyának az elvesztésével nyit, akiről már olvashattunk valóságos regényeiben, akinek sziklaszárd alakja ott érződik az erős nőkarakterekben. De a címével ellentétben az itt olvasható történetek nem csupán az édesanyjához kötődnek. Délutáni teázássok, családi ünnepek alkalmával felemlegetett rokonok, a közvetlen környezet egy-egy szelete rajzolódik ki az olvasó előtt.
Alapvetően ez nem is feltétlenül lenne érdekes, hiszen minden családnak megvannak a maga unásig hallgatott - vagy netán éppenséggel elhallgatott - történetei. De ebben a könyvben ezek olyan érzelmi finomsággal, vagy épp sziporkázó humorral lettek papírra vetve, hogy az ember belefeledkezik a lapokba. Szinte elevenné válik minden, amiről olvasunk:a színek, az illatok, a szülői ház melege, magunk előtt látjuk pontosan milyen volt az undorító sárga 1200-es Lada..
Ugyan én még csak a harmincas éveim közepén járok, de mégis elkapott valami szívmelengető nosztalgia a saját gyerekkorom után, amikor a saját szüleim próbáltak a legjobb tudásuk szerint az életre felkészíteni. Eszembe jutottak a nagymamám minden helyzetre meglévő bölcsességei, amiken néha csak magamban morogtam, aztán később jöttem csak rá, hogy mennyire igaza volt.
Azt hiszem, ezt a könyvet nem csak azok élvezhetik, akik szeretik Náray Tamás írásait, azoknak is kellemes olvasmány lehet, akik egy ismerős hang, egy illat után szeretnek egy kicsit megállni, felidézni egy emléket, amiről azt hitték, hogy már a jótékony homályba veszett. Örülök, hogy nem halogattam tovább.
Náray Tamás. A név hallatán a legtöbb magyar emberben előugrik egy gondolat, vélemény. A Művész Úr rengetegszer hangoztatja riportok, interjúk alatt – és most már tudom, hogy a könyvében is, hogy a vélemény szubjektív. És mivel nem vagyok szakmabeli, vagyis nem értek ahhoz, hogy szakmailag milyen egy jó könyv, így inkább csak a saját, szubjektív véleményemet osztanám meg.
Nárayról rengeteg interjú van fent a YouTube-on. Én is végignéztem egy jó párat belőlük – különösebben az utóbbi napokban. Magam sem tudom, miért, egyszer csak rákerestem, de onnantól kezdve nem volt megállás. Ő egy elképesztően intelligens, okos, érző ember, aki saját bevallása szerint nem kért a hírnévből – az csak a munkájával járó „teher” (én mondom így, nem ő).
Mindig is nagyra tartottam őt – a munkásságát is, de leginkább, ahogyan nyilatkozik. Hogy mindenre van valami frappáns riposztja, benne mindig van valami értelmes gondolat. Ez volt az első könyv, amit tőle olvastam, és valahogy ilyennek is képzeltem el. Már volt valami csekély kis fogalmam arról, hogy nagyjából miről is fog szólni ez a könyv, hogy ez most személyes lesz. És az is volt. De még mennyire!
Olyan mélységekbe láthattunk bele, amibe talán kevés író engedett be olvasót – noha irodalom órán már megtanultuk, hogy nem feltétlen történt minden úgy, ahogy az le van írva. Az első fejezetet szinte végig sírtam. Az intimitás csak úgy sugárzott a lapokból, majdnem annyira fájt, mintha az egész az én anyukámmal történt volna. Másnap fel is hívtam őt, és beszéltünk másfél órán át.
Különösen tetszett a „Kornélka” című kis novella. Régebben légiutas kísérőként dolgoztam, a gondolatok és a problémák, amiket Kornélka is megfogalmaz nekem is napról-napra eszembe jutottak. Volt, amikor már rendesen zavartak is. Nehéz az emberekkel.
A másik novella, ami hatással volt rám az „Icuka” címet viselte, ami a kéretlen véleményekről, kritikákról szóltak. Az író több interjújában kijelentette, mi a különbség a vélemény és a kritika között – amivel teljesen egyet is értek.
Egy szó, mint száz, ez a több novellából álló kötet fantasztikusan bemutatja a generációs bölcseleteket, a különbségeket és az élettapasztalatok megosztását. Láttam, hogy sokan túlzónak találták az „ész osztást”, de erre én is csak annyit tudok mondani; ha nem tetszik, nem kell végigolvasni.
A magam részéről én rengeteg mindent tanultam az olvasás közben, sok idézetet ki is írtam. Ez biztosan újraolvasós lesz!
“Ahogy általában semmi ellen sem érdemes küzdeni. Nézd csak meg! Az emberek többsége mindig valami ellen küzd, és a legtöbbször nem jut célba. A betegség ellen, a szegénység ellen vagy éppen a hazugságok ellen nem lehet küzdeni. Küzdeni valamiért kell! Az egészség megmaradásáért, a jólét eléréséért vagy azért, hogy az a másik merjen őszinte lenni hozzád.”
Ha csak erre a pár sorra fogok emlékezni, már megérte elolvasni a könyvet.
Amolyan lássuk meg hozzáállással indultam a könyvnek, először hm, aztán na ja, aztán jöttek az anyja szavai és nagyon tetszett! Aztán a vasalással elkezdett valami nagy filozófiai okoskodást és abból az arab lovasig nem jött ki (ami amúgy egy perzsa történet Náray-féle verziója volt), aztán jól zárt, de addigra mérséklődött a tetszésindex nálam. Többet adott összességében, mint vártam, mert ahol jo volt, ott tenyleg jo volt.
Az első Náray Tamás könyv, amit olvastam, de biztosan nem az utolsó. Mondták, hogy jó könyv, de ez a simán jónál sokkal jobb :) Nagyszerű emberek voltak a szülei, akik egy nagyszerű embert neveltek fel. Örülök, hogy olvashattam.