What do you think?
Rate this book
Örökpanoráma
A mágikus erővel megszólaló Örökpanoráma több mint egy évszázadot felölelő idejében egy képzeletbeli falu keletkezését és pusztulását kísérjük figyelemmel. A hegyek közt megbújó Szegélyre fiatal házasként érkezik a gyógyító erővel bíró Mariana és férje, Karel. Lányuk, a tanítónő Catalina és unokájuk, Gilda már született szegélyi, de hamarosan megismerjük a beköltözőket: a Doktort, valamint Valtert, az írót is. A két férfi élettörténete az ápolónővé lett Gildáéval az ezredforduló körül fonódik végzetesen egybe. A három, életkorában is különböző szereplőt a szüntelen vizsgálódás szenvedélye, a közös játék szabadsága vonzza egymáshoz és tartja együtt egészen a falu kihalásáig és tovább. Kísérletbe fognak, hogy a modern orvostudomány eszközeivel meghosszabbítsák az életüket. A közeli jövőben a falu teljes elnéptelenedése és a külvilágból fölsejlő apokaliptikus események közepette látjuk az orvos, az ápoló és az író elszigetelt hármasának küzdelmét. A regény zárlatában vállalkozásuk a végéhez ér.
Szeifert Natália negyedik könyve varázslatos teret épít olvasója köré, ahol az emberi élet végső kérdései olyan hangtalanul, összetetten, mégis természetesen vannak jelen, akárcsak maga a táj. Mit kezdünk az időnkkel, ha egyáltalán rendelkezünk vele? Miénk-e egy percig is az örökségünk? Ki látott valaha egy hegyet? Törvényt sért-e, és mifélét, aki megváltoztatná a világ szokott rendjét? És él-e egyáltalán, akit ez soha meg nem kísért? Az Örökpanoráma kíváncsi és bátor, felejthetetlen regény mindarról, amire érdemes emlékezni.
Szeifert Natália negyedik könyve varázslatos teret épít olvasója köré, ahol az emberi élet végső kérdései olyan hangtalanul, összetetten, mégis természetesen vannak jelen, akárcsak maga a táj. Mit kezdünk az időnkkel, ha egyáltalán rendelkezünk vele? Miénk-e egy percig is az örökségünk? Ki látott valaha egy hegyet? Törvényt sért-e, és mifélét, aki megváltoztatná a világ szokott rendjét? És él-e egyáltalán, akit ez soha meg nem kísért? Az Örökpanoráma kíváncsi és bátor, felejthetetlen regény mindarról, amire érdemes emlékezni.
- GenresFiction
416 pages, Hardcover
Published May 24, 2022
1 person is currently reading
27 people want to read
About the author
Natália Szeifert
7 books2 followers2005-től publikál irodalmi és művészeti lapokban kezdetben verseket, később prózát, recenziókat. A kétezer-tízes évek elején működtetett kulturális webrádiót (Intro Rádió), azután a Gittegylet.com kult-honlapot, amelynek védjegye alatt alapítója és szervezője volt a határokon átívelő, magyar költészet napi mozgalomnak, a Posztolj verset az utcára!-nak. 2019 novembere óta készítette a Hátsó Polc Podcastot, és különböző hangoskönyveket. 2020 óta működteti az oNline Szövegműhelyt, a csoport tagjai közül volt, aki már bemutatkozott a Pannon Tükör Online-on.
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 8 of 8 reviews
June 24, 2022
Az időt csak képzeljük. De a panoráma örök.
Vannak nagy irodalmi települések. Macondo. Porlód. És most megszületett Szegély. Szeifert Natália a településregények hagyományát követve építi fel mitikus helyszínét, a hegyek közt rejtőző falut. Téglaként hordja egymásra történeteit, szereplők jönnek és mennek – az időkezelés, mondjuk úgy, nagyvonalú, szóval lassan áll össze a kép*. Jó volna valami családfa, aminek az ágaiban megkapaszkodhatnánk, gondoltam az elején. De van ebben a töredezettségben egy mágikus erő. Valami mélységes kohézió. Biztos mert amit az ember magának kénytelen összerakni, azt sokkal inkább a sajátjának érzi. Például egyes IKEA-ágyak, amit a két kezeddel csavartál össze, azokat az igazi felavatni, azokba az igazi hazatérni. Szegélyre is egy idő után hazatér az ember, ül a tornácon, és nézi, ahogy egyre kisebbedik a falu – vagy az erdő lopakszik egyre közelebb. Fanyar bort iszik csorba pohárból, a múlt, a jelen és a jövő pedig összemosódik, jelentőségét veszti a köztük lévő különbség. Van némi fájdalom, de az is lassan elenyész, nyugalommá dorombolja magát. Szépen, nyugodtan megvagyunk, amíg már nem leszünk.
Nagyon jó regény ez.
* Sokat segít azért, hogy ezek a történetszilánkok gyakran önálló novellaként is tökéletesen működőképesek (sőt, remekbe szabottak), ebben a minőségükben pedig nem csak valami egész részeként bírnak értékkel, hanem azonnali jutalommal is kényeztetik az olvasót.
Vannak nagy irodalmi települések. Macondo. Porlód. És most megszületett Szegély. Szeifert Natália a településregények hagyományát követve építi fel mitikus helyszínét, a hegyek közt rejtőző falut. Téglaként hordja egymásra történeteit, szereplők jönnek és mennek – az időkezelés, mondjuk úgy, nagyvonalú, szóval lassan áll össze a kép*. Jó volna valami családfa, aminek az ágaiban megkapaszkodhatnánk, gondoltam az elején. De van ebben a töredezettségben egy mágikus erő. Valami mélységes kohézió. Biztos mert amit az ember magának kénytelen összerakni, azt sokkal inkább a sajátjának érzi. Például egyes IKEA-ágyak, amit a két kezeddel csavartál össze, azokat az igazi felavatni, azokba az igazi hazatérni. Szegélyre is egy idő után hazatér az ember, ül a tornácon, és nézi, ahogy egyre kisebbedik a falu – vagy az erdő lopakszik egyre közelebb. Fanyar bort iszik csorba pohárból, a múlt, a jelen és a jövő pedig összemosódik, jelentőségét veszti a köztük lévő különbség. Van némi fájdalom, de az is lassan elenyész, nyugalommá dorombolja magát. Szépen, nyugodtan megvagyunk, amíg már nem leszünk.
Nagyon jó regény ez.
* Sokat segít azért, hogy ezek a történetszilánkok gyakran önálló novellaként is tökéletesen működőképesek (sőt, remekbe szabottak), ebben a minőségükben pedig nem csak valami egész részeként bírnak értékkel, hanem azonnali jutalommal is kényeztetik az olvasót.
January 21, 2023
Nagyon szerettem volna szeretni. Az elején fanyalogtam – jaj, ezek a stílustalan mondatok! Miért éri be kevesebbel, az azonnal adódóval? Hagytam, hogy a mese vigyen, akartam is. Kezdtem érezni a szerkezetet. A nevek eléggé zavartak. Ennél kicsit kevésbé naívnak hittem magam, hogy ilyesmi zavarhatna még. De a szereplőknek azért hagytam, hogy vigyenek magukkal. A második résztől azonban teljesen elvesztettem az érdeklődésemet. Nagyon szerettem volna visszaszerezni – de valahogy se a történetben nem éreztem meg a szenvedélyes érdeklődést, sem a stílusban a mágikus vonzást. Azt éreztem, hogy nincs olyan pontja az egésznek, ami miatt ráismernék a könyv mondataira. Na jó, a nevek. Most egy kicsit szomorú vagyok. Annyira szerettem volna jobbra olvasni. Találkozunk még. Csak legyenek erősebbek, hatásosabbak, „szeifertnatisabbak” a mondatok!
June 9, 2023
Inkább három és négy csillag közé helyezném - ha már pontozni kell -, és hát még emésztem. Hogy pontosan mit is akart ezzel az egésszel Szeifert Natália, vagy még inkább: hogy én mit kezdjek vele.
Mindvégig nagyon szépen gördült szöveg, a technika professzionálisan, az nem kérdés.
A lassan mesélő építkezés pedig eleinte behúzott, jólesően elmerültem benne, aztán a sokadik (gondolom direkt így rendezett) zavarbaejtően ismétlődő sorsminta után kezdtem lecsúszni a történetről.
A regény utolsó negyedét pedig nem igazán értem: mintha ez akarna lenni a Lényeg, mégis annyira kilóg sok szempontból az összességből. Nálam talán úgy működött volna ez az idő és tér felett álló szellemi hármasság, ha sokkal több tényleg szürreális, esetleg mágikus realista motívum szövi át a cselekményt, és jelentősen kevesebb sufni-tudomány, amire valljuk be, az égvilágon semmi szükség nem volt - a metafizikai mondandók átjöttek enélkül is.
Még majd beszélgetünk róla kis családi könyvklubban, aztán hátha finomodik, elmozdul az élményem valamilyen irányban.
Mindvégig nagyon szépen gördült szöveg, a technika professzionálisan, az nem kérdés.
A lassan mesélő építkezés pedig eleinte behúzott, jólesően elmerültem benne, aztán a sokadik (gondolom direkt így rendezett) zavarbaejtően ismétlődő sorsminta után kezdtem lecsúszni a történetről.
A regény utolsó negyedét pedig nem igazán értem: mintha ez akarna lenni a Lényeg, mégis annyira kilóg sok szempontból az összességből. Nálam talán úgy működött volna ez az idő és tér felett álló szellemi hármasság, ha sokkal több tényleg szürreális, esetleg mágikus realista motívum szövi át a cselekményt, és jelentősen kevesebb sufni-tudomány, amire valljuk be, az égvilágon semmi szükség nem volt - a metafizikai mondandók átjöttek enélkül is.
Még majd beszélgetünk róla kis családi könyvklubban, aztán hátha finomodik, elmozdul az élményem valamilyen irányban.
June 9, 2023
Egyáltalán nem erre számítottam. És ez jó.
Hagyományos regényt kapok, helyszínhez, helyrajzhoz kötődő, többgenerációs családtörténet. Magyar periféria, falu. Nem nyomor, inkább csak viszontagságos, elszigetelt - beszélő neve is van: Szegély. Váltakozva kísérhetünk végig sok összefonódó történetet. Még a néprajzi gyűjtés is megjelenik, önreflektáló motívum.
Közben könnyen bele lehet kavarodni a bonyolódó ki-kicsodába, hol is tartunkba, hanyadik világháborúban volt kinek az apja, van-e épp telefon meg autó, ki is jön éppen össze kivel, szakítottak-e már, a vidám barakk végein ez most '56 vagy '68. Mindeközben az állandósuló alakok nem is a családtörténet szereplői, hanem a vidékre önszáműző néprajzkutató, a furcsán progresszív falusi pap, a doktor.
Aki még nem hal meg az mind ide-oda öregszik. A regény kezd leülni. Aztán befurcsul, zsánerszédelgésbe kezd. Egy kicsit elfilozofál. Végül le is záródik.
Néhol kicsit sok volt a szereplők szájából elhangzó szónoklat, csak hogy valami faksznim is legyen. De azért eléggé baromi jó olvasmány ez, hiteles, mégis meglepő. Klassz!
Hagyományos regényt kapok, helyszínhez, helyrajzhoz kötődő, többgenerációs családtörténet. Magyar periféria, falu. Nem nyomor, inkább csak viszontagságos, elszigetelt - beszélő neve is van: Szegély. Váltakozva kísérhetünk végig sok összefonódó történetet. Még a néprajzi gyűjtés is megjelenik, önreflektáló motívum.
Közben könnyen bele lehet kavarodni a bonyolódó ki-kicsodába, hol is tartunkba, hanyadik világháborúban volt kinek az apja, van-e épp telefon meg autó, ki is jön éppen össze kivel, szakítottak-e már, a vidám barakk végein ez most '56 vagy '68. Mindeközben az állandósuló alakok nem is a családtörténet szereplői, hanem a vidékre önszáműző néprajzkutató, a furcsán progresszív falusi pap, a doktor.
Aki még nem hal meg az mind ide-oda öregszik. A regény kezd leülni. Aztán befurcsul, zsánerszédelgésbe kezd. Egy kicsit elfilozofál. Végül le is záródik.
Néhol kicsit sok volt a szereplők szájából elhangzó szónoklat, csak hogy valami faksznim is legyen. De azért eléggé baromi jó olvasmány ez, hiteles, mégis meglepő. Klassz!
October 15, 2023
Négy nő, akik a „mesélés pillanatában a mese vonatkoztatási rendszerében a saját jövőjükben állnak, és arról a pontról teszik múlt időbe a tájat”, és akiknek a története bár száz évet ölel fel, mégis úgy érezzük, megállt az idő Szegélyesen, egy valahonnai (talán magyar) zsákfaluban, ami szemünk láttára épül fel, majd enyészik el egy nem túl távoli posztapokaliptikus jövőben.
Ida nevelt lányával, Mariana mágikusan realista történetével indul a regény, akinek nemcsak a születése, de lánykora is a megmaradásról szólt, és aki „tudta, hogy otthon a mosóteknőben sós vízben ázik a marhakötél, de csak táncolt. Éjfélig, néha hajnalig forgott a legényekkel, és ahogy jött, egyedül futott haza a mezőn át, hogy aztán otthon, amint beért a hátsó kertkapun, meglássa Ida szikár, fekete alakját a ház mellett. Egy hang nélkül vette le a blúzát meg a felsőszoknyáját, hogy az mégse legyen véres.”
Lánya Catalina tanítónőnek tanul, és „élete végéig álmodik majd ezekkel a folyosókkal, az őszi mészszaggal, minden álmában fentről szitál rá a fehér fény, a termek beláthatatlanul hatalmasak, egymásba nyílnak, nem lehet kitalálni belőlük, ő maga parányi, a küszöb repedésében elférne, mégsem talál egy rést, amin kijuthat, fut az osztálytermeken, folyosókon át, futnak alatta a fekete berakásos szürke kőlapok, elfutnak a magas ablakok, nem érheti el a kaput, és még ha el is érné, nem érheti fel a kilincset, de ha fel is kapaszkodna odáig, le nem nyomhatná, mert ahhoz végképp kicsi, súlytalan és erőtlen.”
Catalina lányával, Gildával teljesedik ki a mese, aki ápolónőként nemcsak a falu betegeit gondozza, de a Doktorral és Valterrel, a regényét soha be nem fejező íróval, együtt a sufniban örök életet szekvenálnak és közben hangzik el a kedvenc részem is:
„Ha kivesszük innen magunkat – mondja Gilda –, és senki nem nézi majd a tájat, mindez még itt lesz? – Nem – válaszolja a Doktor. – Próbálja ki, hunyja be a szemét! – Csukott szemmel állnak a teraszon. – Igen – válaszolja a Doktor. – Próbálja ki, hunyja be a szemét! – Csukott szemmel állnak a teraszon. – Volt az a fickó, tudja, Erwin a macskával, ő mondta, hogy ha nincs jelen egy tudat, nincs mérés, nincs adat. Minden az összes állapotában van, amíg rá nem tekintünk. Tehát a kérdés talán nem is úgy szól, hogy van-e, ha nem nézzük, hanem hogy hogyan van. A válasz természetesen nem létezik.”
Hömpölygő, sűrű regény, nem könnyű olvasmány, mégsem ereszt, élmény volt olvasni.
Ida nevelt lányával, Mariana mágikusan realista történetével indul a regény, akinek nemcsak a születése, de lánykora is a megmaradásról szólt, és aki „tudta, hogy otthon a mosóteknőben sós vízben ázik a marhakötél, de csak táncolt. Éjfélig, néha hajnalig forgott a legényekkel, és ahogy jött, egyedül futott haza a mezőn át, hogy aztán otthon, amint beért a hátsó kertkapun, meglássa Ida szikár, fekete alakját a ház mellett. Egy hang nélkül vette le a blúzát meg a felsőszoknyáját, hogy az mégse legyen véres.”
Lánya Catalina tanítónőnek tanul, és „élete végéig álmodik majd ezekkel a folyosókkal, az őszi mészszaggal, minden álmában fentről szitál rá a fehér fény, a termek beláthatatlanul hatalmasak, egymásba nyílnak, nem lehet kitalálni belőlük, ő maga parányi, a küszöb repedésében elférne, mégsem talál egy rést, amin kijuthat, fut az osztálytermeken, folyosókon át, futnak alatta a fekete berakásos szürke kőlapok, elfutnak a magas ablakok, nem érheti el a kaput, és még ha el is érné, nem érheti fel a kilincset, de ha fel is kapaszkodna odáig, le nem nyomhatná, mert ahhoz végképp kicsi, súlytalan és erőtlen.”
Catalina lányával, Gildával teljesedik ki a mese, aki ápolónőként nemcsak a falu betegeit gondozza, de a Doktorral és Valterrel, a regényét soha be nem fejező íróval, együtt a sufniban örök életet szekvenálnak és közben hangzik el a kedvenc részem is:
„Ha kivesszük innen magunkat – mondja Gilda –, és senki nem nézi majd a tájat, mindez még itt lesz? – Nem – válaszolja a Doktor. – Próbálja ki, hunyja be a szemét! – Csukott szemmel állnak a teraszon. – Igen – válaszolja a Doktor. – Próbálja ki, hunyja be a szemét! – Csukott szemmel állnak a teraszon. – Volt az a fickó, tudja, Erwin a macskával, ő mondta, hogy ha nincs jelen egy tudat, nincs mérés, nincs adat. Minden az összes állapotában van, amíg rá nem tekintünk. Tehát a kérdés talán nem is úgy szól, hogy van-e, ha nem nézzük, hanem hogy hogyan van. A válasz természetesen nem létezik.”
Hömpölygő, sűrű regény, nem könnyű olvasmány, mégsem ereszt, élmény volt olvasni.
July 16, 2023
Ez már a második olyan olvasott könyv, ami a végére absztraktul szétesik. Pedig olyan jól vezeti fel egy család generációváltásain keresztül Szegélyt és a szegélyi életet, az emberek és a település se vele se nélküle viszonyát. Aztán amikor túlhalad a vélhető jelenen, és jön a járvány, és jön a DNS szekvenálás, a posztapokaliptikus narráció szétbarmolja az egész addig felépített hangulatot és súlyt.
May 7, 2023
Another great surprise for this year, I immediately got hooked up with the story and the structure of the book but the last ~50 pages put the crown on top of it. Absolutely recommended.
[HU - Kindle]
[HU - Kindle]
May 12, 2023
Az előző kötethez képest* - amit nehezen bírtam végigolvasni - itt egy minőségi ugrást tapasztaltam, óriási meglepetés volt.
* Az altató szerekről
* Az altató szerekről
Displaying 1 - 8 of 8 reviews