"Nagyot nyeltem, emlékeztetve magamat, hogy én választottam olyan férjet, akinek a modora leginkább a sózott heringéhez hasonlatos, a humora pedig előbb késztet sikításra, mint nevetésre."
Az egyik szemem sír, a másik nevet. Sír az egyik, mert ez volt az utolsó Ambrózy-kötet, de örül a másik, mert a polcról levéve bármikor újra" találkozhatunk".
Az utolsó rész szerintem eléggé sötétre sikeredett, mert Mili és Richárd ezúttal egy olyan ügyben nyomoznak, ami a 21. században is felkavarná az állóvizet, nemhogy az 1900-as évek elején. Fiatal nők holttestét gyalázzák meg hátborzongató módon, akik maguk vetnek véget az életüknek (többnyire). Hamar kiderül, hogy ilyen nehéz ügye talán még nem is akadt sem a magyar királyi rendőrségnek, sem a mi nyomozópárosunknak. Már-már úgy tűnik, hogy megoldatlan lesz, de tudjuk:ahol ők ketten beleássák magukat valamibe, ott bizony bűnöző nem marad a talpán..
Mili és Richárd kapcsolata még mindig talány számomra, mert valamelyik folyton belerondít a szépen alakuló életükbe, amikor végre azt gondolnánk, hogy kitörhet a világbéke. Sőt, most mintha a két karakter szerepet cserélt volna:Mili lett a házsártos, soha semmi nem jó-féle pukkancs, miközben a báró egy teljesen más viselkedést kezdett mutatni, és ez nekem nem illett bele az eddigiek alapján a történetbe. Abszolút karakteridegennek éreztem mindkét oldalról.
Egy másik oka annak, hogy levontam fél csillagot, hogy a kedvenc mellékszereplőim - Vili és Márika - alig szerepeltek a könyvben, pedig mindkettő nagyon üde színfoltja a regényfolyamnak. Tudom, utóbbi kapott egy egész részt, de én inkább azt a frissességet hiányoltam a mostani részből, ami miatt nekem olyan kedves figura. Vili pedig szinte jelen sem volt a könyvben.
Van egy harmadik oka is a - fél csillagnak, mégpedig az, hogy nagyon könnyen ki lehetett találni, hogy ki volt a tettes, a motiváció pedig valahogy nekem nem illett a korabeli közegbe, sokkal jobban passzolt volna egy Helyszínelők-epizódba, vagy a Gyilkos elmékbe. De lehet, hogy ez is volt a cél, ha már az alaphelyzet ennyire sötét volt.
Összességében ez a kötet bekerült a kedvenc részeim közé. Így a végén olyan érzésem van, mintha egy iskolai ballagáson lennék, ahol az ember számba veszi az osztálytársakkal eltöltött éveket, amikben volt jó is, rossz is. Voltak mélypontjaim a sorozattal, de ha egyben nézem, sokat köszönhetek annak, hogy ezt az évet erre (is) szántam. Megismertem a korabeli Budapestet, ahogy soha nem láthatnám már, kaptam érdekes nyomozásokat, szerethető karaktereket, élvezhető nyelvezetet, és általa többször vettem kézbe magyar szerzőtől írást.
Szer'usztok kedveseim, meg biztosan találkozunk!