Ne spóroljunk a jelzőkkel: csodás és mesteri, ez az ún. világszínvonal – hatásvadász, elfogadom, de világszínvonalon az. Bartis lendületes kegyetlenséggel visz végig minket egy fájdalmas életen, de mindezt helyenként megkapó szépségbe öltözteti, mert tudja, a puszta kegyetlenség enélkül beleszürkülne az önmaga által teremtett hidegségbe. Bizonyos jellegzetesen bartisos alkalmazások A nyugalom után itt is megjelennek: ha az a könyv anyaregény, ez tekinthető aparegénynek, művészregény is egyben, és újra feltűnik a pusztító, végzetes szerelem motívuma is. Ugyanakkor ez a könyv érzésem szerint jóval több, mint az a könyv – mélyebb, univerzálisabb. Amíg ott egy körülzárt terepen rontották önsorsukat a szereplők, addig itt egy lényegesen tágabb térben nyílik erre lehetőségük. Tulajdonképpen szimpla ügy a sztori, százszor megírták már: szuggesztív történelmi háttér előtt láthatunk egy főszereplőt (Szabad Andrást), amint épp átszédül a kamaszlétből a férfilétbe*, és így tovább. De Bartis olyan erős főzetet hoz létre ebből, amit az első száz oldalig jobbára tökéletesnek éreztem – jeleztem is gondolatban a írókollégáknak, hogy ez a téma immár ki van merítve, föl van cipelve az elérhető legmagasabb magasságig, egészen a csúcsra, úgyhogy tessék innentől kezdve új ötleteket keresni. Tessék írni a répanemesítésről, vagy a kovászos uborka készítéséről mondjuk, az még szabad terep.
Azért száz oldal után akadtak problémáim. Például az az érzésem, Bartis gyakran indokolatlanul sok erőt visz az ütésbe, túlságosan meg akarja gyomrozni az olvasót – a kevesebb néha talán több lenne. Másfelől elbeszélőjének annyira szándékoltan akar súlyt adni, hogy attól bizonyos dialógusok erőltetettnek tűnnek. De olyan a történet, hogy ahogy haladunk benne, ez egyre kevésbé számít: az érzelmi ringlispíl, amit Bartis bámulatos tudatossággal megkonstruált, ellenállhatatlanul röpít minket a végkifejletig, ami olyan felemelő, hogy arra a magyar irodalomban kevés példát tudnék mondani – tökéletesen átértelmezi az addig olvasottak jó részét, a címmel (főleg a címmel!) egyetemben.
Az öt csillag tehát nem kérdés. Egész egyszerűen annyi kraftot érzek ebben a könyvben, hogy azzal egy komplett német könyvpiacot laposra lehet klopfolni. Merthogy ez tagadhatatlanul nagyregény – súlyra, koncepcióra is. Az a fajta leszakad-az-asztal-alatta szöveg, ami évtizedekről visszatekintve is kivilágít egy korszak irodalmából – egy ilyen könyvnek nem is árthatnak a saját hibái, megeszi őket, és meg sem émelyedik tőlük. (Istenem, milyen jó dolga van a Magvetőnek, hogy olyan szerzőkkel dolgozik, akik évente-kétévente letesznek egy ilyet az asztalra! Már hogy nem mind, de valamelyikük mindenképpen.) Mondanám, hogy tuti Aegon-díjas, de tavaly is beígértem ezt a Természetes fény-nek, de jött valami, amit magam kutyaütőnek tartottam (mi is volt a címe? Bepanírozott nomád? már nem emlékszem…), és halomba dőltek a próféciák. Úgyhogy inkább nem is mondok semmit. Majd meglátjuk, mi lesz. Mindenesetre minden jó, ha A vége jó. (én kérek elnézést)
* Ettől függetlenül A vége nem klasszikus fejlődésregény, mert nem a központi figura átalakulására helyeződik a hangsúly. Ami azt illeti, Bartis főhőse nem is megy át különösebb fejlődésen (hacsak nem szakmain) – az egész regényidő alatt egy konstans nyomasztó súly alatt nyög, és kábé konstans az is, amilyen nyomorultnak az őt körülvevő világot látja**. Amit egyáltalán nem hibaként rovok fel – az egész könyv „visszatekintő” szerkesztésmódja ezt mindenképpen indokolttá teszi.
** Amúgy ezek az önsorsrontó, nyomoronc főszereplők mindig nagy ellenállásra találnak bennem. Szabad András sem tudta elnyerni a szimpátiámat, azonosulni vele meg aztán pláne nem állt szándékomban – ennek fényében pedig külön bámulatos, hogy magára a regényre mégis úgy reagáltam, ahogy. És mellesleg minden egyébtől függetlenül jelzi, hogy ez a könyv micsoda hűha meg nahát.