Az örvény

Fikció #2

by Márton Gerlóczy

"A dolgok egyféleképpen történhetnek, tudniillik úgy, ahogyan történtek."

Talán eltelt egy másodperc, talán kettő, talán egy sem. Eldördült az ágyú, megrepedt a hegy. Gerlóczy Márton többkötetes identitásthrillerének második része ott folytatódik, ahol az első véget ért. A DNS-eredmény megérkezett a szicíliai kisváros csöndes sikátorába, a családregény szereplői szétszéledtek, és a történet helyén elindul a lefelé szívó gyors, forgó mozgás. Az aparegény apa nélkül marad. A Fikció második része utazás a tudat mélyére, kényszerleszállások, vulkánkitörések és frontális ütközések örvénylése egy családtörténetben önmagát kereső ember identitása körül.

"Ötödik napja nem tudtam, ki az apám. December 26-án ágyúdörrenésre ébredtem. Hallottam, ahogy a galamb felröppen a helyéről. Nem nyitottam ki a szememet. Láttam, ahogy a házak fölé repül és körülnéz. A Via Santiglián föl-le cikázott a dörrenés visszhangja, mintha vödrökkel rohangálnának a sciclitanók tüzet oltani. Sorra csapódtak ki a spaletták, az egyik teraszról csipás szemű szobakutya ugatta a kolostort, ahonnan fehér füstöt fújt a város fölé a szél. A magasból, ahonnan lenézve Scicli összenő a sziklákkal, és mint egy barokk tükör, sárgán ragyog a reggeli fényben, láttam, hogy a távolban szürke karfiolfelhő emelkedik a horizont fölé. Az Etna! A DNS! A robbanás, gondoltam, és kinyitottam a szemem."

384 pages, Hardcover

First published January 1, 2022

Reviews

[Kuszma · Rating 4 out of 5]

I.

„A dolgok egyféleképpen történhetnek, tudniillik úgy, ahogyan történtek.”

A fonalat ott vesszük fel, ahol az első kötet végén elejtettük: Gerlóczy Márton megkapja a DNS-vizsgálat eredményét, amiből kiderül, hogy apja valószínűleg nem is az apja. (A Gerlóczyak bonyolult családi viszonylatainak felvázolásától ezúttal eltekintenék. Ha belegondolok, hogy össze kéne foglalnom pár mondatban, gyöngyözni kezd a homlokom.) A helyszín és az időpont változatlan: Scicli, a szicíliai kis falu, ami a maga kis turistaszezonon-kívüliségével rázáródik az elbeszélőre, katlant képez, ahol a gondolatok a nagy ürességben visszhangot vernek.

A szöveg hangulata viszont drasztikusan szakít azzal, amit az első kötetben tapasztaltunk. Ott valamiféle szemlélődő, önelemző várakozás uralkodott, ám az új információ radikálisan átalakítja a nyelvet. Az Örvény mondatai olyanok, akár – hogy valami váratlant mondjak - az örvény. Dühösek, áradóak, kavarognak, az identitásába kapaszkodó, de attól megfosztott egyén lelkiállapotát próbálják megragadni. Gerlóczy ventilál: a DNS-teszt eredményét valami kozmikus inszinuációként érzékeli, és kísérletet tesz arra, hogy ennek mélységét mint elbeszélő, megértesse a környezettel, és mint író, megértesse az olvasóval. Az eszközhasználat ezzel gazdagodik, a beillesztett dokumentumok mellett kapunk lüktető belső monológokat is, sőt, még Columbo hadnagy is megjelenik, hogy ballonkabátjával és évtizedes nyomozói gyakorlatával segítsen Gerlóczynak megoldani a rejtélyt. Amire egy rigorózus pszichiáter nyilván azt mondaná, hogy aki képzelt nyomozókkal folytat párbeszédet, annak a mentális egészsége borotvaélen billeg. De én se rigorózus, se pszichiáter nem vagyok, tehát inkább csak örülök a hadnagy úr vendégszereplésének.

II.

„Mi ez az indulat? Senki sem veszi majd a fáradtságot, hogy megértse, amit érzel. Nem is alkalmas erre más rajtad kívül, nem várható el senkitől, hogy olyasmit értsen, amit még te magad sem tudsz feldolgozni. Túl sok.”

Muszáj leszögezni, hogy ez egy végtelenül egyproblémájú regény. Nem érdekli a társadalmi egyenlőtlenség, a politikai helyzet, a klímaváltozás, meg úgy egyáltalán: a világ. Nem hatja meg, hogy másoknak is vannak gondjai, amelyek adott esetben nagyobbnak tetszenek, mint a szerzőé. Általában véve nem érdekli még közvetlen környezete sem, akik csak statiszták az elbeszélő lelki tájfunjában. A regény csak és kizárólag akörül forog, hogy Gerlóczy Mártonnak nem az az apja, akit 26 évig annak hitt. Ilyen értelemben pedig ez egyfelől tematikailag egy végtelenül monoton kötet, másfelől pedig vállaltan egoista is. Igen, egoista, mégpedig a knausgard-i értelemben, mert evidenciaként kezeli, hogy az írói alapanyag csak az írói élet lehet, egyedül ebben mutatkozhat kompetensnek. Vagy (negatívabb értékelésben) csak ez lehet méltó az érdeklődésére.

Mindez pedig felveti a kérdést, hogy az olvasó mennyire tudja beleélni magát a központi (mit központi: egyetlen) problémába. Ha nem, vagy csak alig, akkor a könyvhöz kapcsolódás lehetőségei bámulatosan leszűkülnek. Ha viszont igen (ami az elbeszélővel való ilyen-olyan azonosulást feltételezi), akkor a szöveg is úthengerként gázol át az emberen. No most itt a központi kérdés az identitásválság – hogy az apa esetleg nem az, akit apának hittünk, következésképp mi sem vagyunk azok, akiknek hittük magunkat. Ez persze egy meglehetősen önkényes logikai átkötés, mert úgy hiszem, az egyéni identitást nem az határozza meg elsődlegesen, kinek a vérét hordozzuk magunkban. A lényt, akivé lettünk, saját magunk építettük fel helyes vagy hibás döntéseink láncolatán keresztül – apáink ebben (optimális esetben) segítségünkre voltak, de nem biológiai minőségükben, hanem szerepük szerint. Neveltek, és a kérdés, hogy a nevelést a nemzés konkrét aktusa is megelőzte-e, nos, az én szememben nem olyan jelentős.

És nem csak az én szememben nem jelentős. A szöveg visszatérő eleme, hogy Gerlóczy kiárasztja sérelmét valamerre, hosszú levelet (esetenként „elbeszélést”) ír a rokonoknak, indulatos telefonbeszélgetéseket folytat, aminek végkicsengése az, hogy a célszemély valamiért nem képes felfogni a helyzet súlyosságát. Együttérez vagy bagatelizál, vérmérséklettől függően, de nem kíván aktívan részt venni a problémafeldolgozásban. Példaszerű az a telefonbeszélgetés, ahol Gerlóczy szembesíti az anyát a helyzettel, miszerint mégsem az az apa, akit apának adtak el neki. Mire az anya elmélázik, és mintegy mellékesen megjegyzi: „Akkor talán mégis a Tamás”. Mert neki ez egy mellékkörülmény, szeretete nem az apa személye miatt irányul fiára, hanem mert a fia az, aki. Hajlamos vagyok ezt természetesnek tekinteni. Ha jobban belegondolok. De ha még jobban belegondolok, természetesnek kell tartanom a fiúi reakciót is, aki ezt a gesztust brutálisan tapintatlannak érzékeli. Mert igazából valóban nem az a lényeg, hogy mi problémának érezzük-e, amit a másik annak érez. Hanem hogy empatikusak tudunk-e lenni egy olyan helyzetben is, ahol az adott problémát nem azonos szinten érezzük át.

El tudok képzelni olyan olvasót, aki ebből az egészből azt szűrné le magának, hogy „de hát mit érdekel ez engem?” Hogy ez az egész önbányászat a lélek radioaktív tárnáiban. Az írónak van egy magánéleti válsága, ami beszélő viszonyban sincs az olvasó saját válságaival, a tészta és a tojás árával, meg a rezsiköltséggel. Szóval miért is kéne egy olyan világban barangolnunk, ami nem a miénk? Itt talán érdemes kicsit eltávolodni magától a konkrét DNS-teszttől, és az egészben valami általánosat és ismerőset keresni. Mondjuk azt, ahogy a kényszeresség működik. Gerlóczy egyszer már írt egy kiváló regényt a függőségről (Elvonókúra a címe), ahol külső szemlélőként dokumentálta egy alkoholista repetitív mindennapjait. Voltaképpen most sem tesz mást, csak éppen személyesebb: saját függőségéről ír. Egy kényszeres lelkiállapotról, amibe az identitásvesztéstől való (gyakran irracionalitásba hajló) félelem űzi. Ha pedig innen nézzük, akkor ez a kötet sem annyira specifikus, mint amennyire a témaválasztás sejteti, hanem sokkal univerzálisabb – az identitás megkérdőjeleződéséről és az erre válaszul adott megküzdési stratégiákról szól. Olyasvalamiről tehát, amivel időnként valamennyiünknek szembe kell nézni. Gerlóczy belvilága tehát nem idegen bolygó, inkább lehetőség, hogy laboratóriumi körülmények között éljünk meg valamit, ami minket is érinthet.

És most jött el az ideje, hogy pár szót ejtsek Zsófiról, akit hajlamos vagyok a regény igazi hősének tekinteni. Ő az elbeszélő élettársa, aki Sciclibe érkezve vele együtt éli át a válságot. A Gerlóczy-féle cunami olyan erővel csap át rajta, hogy az alighanem jó pár partmenti települést elsöpörne a Föld színéről – de ő kitart. Nem arról van szó, hogy némán tűr, esetleg hagyja magát totálisan bevonni, hisz mindkét reakció az áldozat gesztusa lenne, csak az első passzív formában, a másodikkal viszont azt kockáztatná, hogy elveszik a szenvedő fél válságában, elnyeli a „másik” traumája, mint a futóhomok. Gerlóczynak igazából egyikre sincs szüksége (bár a regény bizonyos pontjain talán úgy véli, hogy a második opciót szívesen venné), sokkal inkább egy olyan személyre, aki kellően empatikus ugyan, de azért képes kontrasztot képezni, megmaradni a normalitás talaján, emlékeztetve a szereplőt, hogy ez a nevezetes normalitás létezik, elérhető. Zsófi pontosan ezt teszi, jó ütemérzékkel hagyja egyedül Gerlóczyt, ha erre van szükség, és áll mellette, ha arra. Autonóm személyiség, akinek megvannak a félelmei, és ezeket artikulálja is – a regény terén belül talán ő az egyetlen, aki képes saját problémáira vonni Gerlóczy figyelmét, ezzel pedig fenntartani a világ többi részével való kapcsolatát. Egyfajta horgony, hogy ne sodródjon el az elbeszélői hajó a nyílt vízre, ahonnan nincs visszatérés.

Egy képzelt zárójelen belül hadd említsem meg a regény egy másik (némiképp marginálisabb) szereplőjét, Kazuhikót is, a japán barátot, aki egyszer csak megjelenik Scicliben. Ha Zsófi a megtartó erő a regényben, Kazuhiko a jóindulatú érdektelenség. Szemmel láthatóan legkevésbé sem érdekli az elbeszélő belső válsága, csak a fotózás meg az ital. Ha el is jut hozzá néhány információ, nyomtalanul tűnik el benne, nem fodrozza a vízfelszínt. Ugyanakkor Kazuhiko személytelen lelkesedése (és alkoholizmusa) mögött is meg lehet sejteni a zaklatotságot, ami szédítő mélységeket ígér. De az elbeszélő meg sem kísérli ezeket a mélységeket felderíteni – tulajdonképpen ugyanolyan érdektelenséggel viszonyul hozzá, mint amilyet Kazuhiko mutat a DNS-teszt következményeivel kapcsolatban.

III.

„A könyvben szereplő személyek a könyvben szereplő személyek képzeletének szüleményei”

Miközben gépeltem itt egymás alá a sorokat, többször belefutottam abba, hogy valami végtelenül intim dologról kell véleményt alkotnom, és ez bizony zavarba ejtő. Mert ugye ez Gerlóczy saját belső tragédiája, és hogy jövök én ahhoz, hogy ennek súlyáról elmélkedjek, hogy általánosítgassak, meg kritizálgassak. Kétségtelen, a borítón jól látható helyen ott van, hogy „fikció”, ez az egész sorozat címe, voltaképpen. Ahogy az írót ez feljogosítja arra, hogy eltartsa magától mindazt, amit írt, úgy az olvasót is feljogosítja, hogy ítélete ne az írót találja, hanem a szöveget magát. Mert hát ugye ez egy regény, eszközei irodalmi eszközök, az ítélet pedig irodalmi ítélet, semmi személyes, bocs.

Mégis, ha csak a szöveget magát nézzük, annak struktúráját, nem érezni, hogy regény akarna lenni. Sokkal inkább tűnik olyasminek, ami a dokumentummá válás igényével lép fel. Egyetlen olyan elemet sem tudok felmutatni benne, ami egyértelműen fikciós szándékkal íródott volna – még Columbo feltűnései is valós eseménynek tűnnek, igaz, egy olyan valóság eseményének, ami az elbeszélő koponyáján belül zajlik. Nagyon úgy fest, hogy Gerlóczy azt akarja leírni, ami történt, mégpedig rigorózus pontossággal, nem kímélve sem önmagát, sem a környezetét. De akkor miért „fikció”? Önvédelemből, mert így a szerző könnyebben szembenéz az egésszel? Vagy metafizikai (kvantumfizikai?) értelemben, értve ezalatt, hogy minden írói interpretáció csak fikció (ha minden szava igazolható tény, akkor is), mert áthalad azon a végtelenül szubjektív szűrőn, amit írónak nevezünk? Esetleg tényleg csak kitaláció az egész, az író Gerlóczy egyáltalán nem azonos a regényben szereplő Gerlóczyval, ahogy Zsófi sem, és tulajdonképpen Scicli sem létezik? (Ez utóbbit ki tudnám guglizni, de az túl könnyű lenne.)

Igazából nem tudjuk. De nem is kell tudni. Ugyanakkor ezek a kérdések, a velük való játék hozzátesznek valami extrát a regényhez. Olyan sík lesz tőlük a szöveg, ami egyfelől nagyon is konkrét, konkrétabb már nem is lehetne, mégis van benne valami elemi instabilitás, mintha szittyós réten lábolnánk át. Valami termékeny bizonytalanság hatja át az egészet, amitől izgalmas volt olvasni, izgalmas volt kapcsolódni hozzá. Gerlóczyhoz, aki vagy fiktív, vagy nem fiktív, kit érdekel. Végül is, ki tudja, lehet, én is csak fiktív olvasó vagyok.

[fióka · Rating 4 out of 5]

Milyen magányos dolog a félelem, a vergődés, a fájdalom! Erre sajnos mindenki rádöbben, akit valamilyen trauma ért. Van, ami nem megosztható, nincs, aki átvegye tőlünk a szenvedésnek egy részét. Viszont helyre lehet jönni belőle, a trauma gyógyítható - és ez nagyon fontos.

Ha az első kötet prelúdium volt a traumához, akkor ez, a második, maga a szép kövérre hizlalt trauma. Trauma, ami lelkes rokoni asszisztenciával jött létre, és ugyanennek a lelkes és eszméletlenül felelőtlen asszisztenciának köszönheti az évtizedeken átívelő fennmaradását. Trauma, ami feldolgozatlan maradt, ami teljesen megváltoztatta a szerző életét, és aminek mindig nyoma lesz. Apákkal nem dobálózunk csak úgy. Az, hogy ezt valaki csupa szeretetből követte el, egy random félrelépés ellenőrizetlen dátumát véve alapul, nemhogy mentő körülmény, éppen ellenkezőleg: súlyosbító. Ez az, amit a traumán túl talán a legnehezebb elfogadni és feldolgozni: hogy a szüleink is hibáznak, hogy a szüleink is ártanak nekünk, hogy a szülők nem szentek, még a látszat ellenére sem. A szülőkre lehet haragudni, nem dől össze a világ, a blaszfémia ebben az esetben nem árt, hanem használ. A szerző szüleinek (feltételezett apjának) a viselkedése tovább mélyíti azt a szakadékot, ahová belökték huszonévvel azelőtt, és egyszerűen hihetetlen reakciók sokaságát produkálják a befutott eredmények ismeretében. Egyikük sem figyel a gyermekre, egyikük sem azt mondja, amire annak a gyermeknek szüksége lenne.

Visszatérve az okozott traumára: szinte mindegy is, lehetne mondani, hogy végül ki lesz a biológiai apa. Azokat a személyiségben bekövetkezett töréseket, a hasadásokat ('a Gerlóczy meg a másik'), nem fogja egyetlen megbízható genetikai vizsgálat sem eltüntetni, sem meg nem történtté tenni.

Kicsit csapongok, de: pontosan a trauma az, ami rendkívül nehezen befogadhatóvá teszi a második részt, amellett, hogy nagyon nehéz úgy megírni, hogy az a személyes élmény mellett univerzálisan is befogadhatóvá váljék. Ez, véleményem szerint, elsősorban terápiás írás (nagyon helyesen), és csak másodsorban szépirodalom. Van egy mondat, ami keretez, ami lánccá fűzi össze az eseményeket és ami folyamatosan figyelmeztet arra, hogy miről is van szó: "A dolgok egyféleképpen történhetnek, tudniillik úgy, ahogyan történtek." Ez a repetitív mondat vált a tri(tetra?)lógia vezérfonalává, ez a szlogen. Ez a mondat borzasztó. Amíg az első része még feltételes módban van és meglebbenti a választás szabadságát, a többféle lehetőséget, addig a második már lezár, múlt időbe tesz és kijelent: nem történhettek másként. Pedig de, történhettek volna, ha a szereplők nagy része saját magán és önös elképzelésein túl ki tud pillantani a történetből és tudomásul veszi, nem egyedül van.

Disszertációt lehetne írni a második kötetről, de inkább olvassátok el. Legyetek empatikusak, az olyan jellegű olvasatokra, hogy "inkább ment volna el pszichológushoz!" semmi szükség. Aki a kezébe veszi ezt a könyvet, az nagyjából tudja, hogy mire számíthat. Nem kell szeretni amit kapunk, hiszen az valójában lélegzetelállítóan fájdalmas, de a minimum, amit megtehetünk saját magunkkal és a szenvedővel szemben, az az empátia gyakorlása. Én örülök, hogy a szerzőnek volt abban a két hétben egy bölcs Gusztija, egy közel ugyan nem engedett, de ettől még maximálisan helytálló Zsófija, és egy szintén bölcs húga.

[Tóth Jutka · Rating 5 out of 5]

2018 végén 2019 elején járunk, de nemcsak az egyik év zárul le, hogy átforduljon a másikba, hanem az író egész addigi élete véget ér, mert eljut egy fordulóponthoz.
Olyan ez, mint mikor egy balesetet követően valakinek újra meg kell tanulnia járni. Bár nem jó ez a hasonlat, mert ebben a helyzetben nem a fizikai erejét kell visszanyernie az egyénnek, hanem az életét kell újragondolnia. Az események feldolgozása közben múltjának minden percét szemenként kell szétválogatnia, mint a mesebeli lánynak az árpát és a kölest. De még azt sem tudja, melyik milyen halmazba tartozik, mert elveszítette az addig igaznak vélt viszonyítási alapot. Kavarog benne minden az átmeneti bizonytalanság állapotában, amit nagyon jól, hitelesen és őszintén érzékeltet.

Az apa személyének kérdése áll a történet középpontjában és csak elképzelni tudom, mit élhetett át a szerző. Ami engem személyesen érintett, az az anyával való kapcsolatának átkeretezése volt. Anyám halálának második évfordulóján olvastam ki a könyvet és sokat segített annak a tabunak a ledöntésében, miszerint valahogy belénk nevelték, hogy kötelező a szüleinket mindig és mindenkor feltétel nélkül szeretni. Az író megmutatta, hogy a legnagyobb szeretet is ad olyan helyzeteket, mikor ez változhat.

A könyv cselekményének ideje óta sok idő telt el. Érdeklődéssel várom, hogyan folytatódott ez az iszonyatos belső munka, amit az elbeszélő nem spórolt meg. Ez is egy fontos tanulság, hogy akkor és ott kell megélnünk életünk örvényeit, mikor azok keletkeznek - így maradhatunk csak fent a vízen, mert ha toljuk magunk előtt a lelki munkát, az később nem örvényt, hanem cunamit okoz.

[Szeee · Rating 5 out of 5]

Behúzott, majd az első harmad környékén majdnem kivetett magából. Hogy lehet ennyit nyivákolni 150 oldalon keresztül ugyanarról...? Hogy lehet, hogy ÍGY lehet nyivákolni 150 oldalon keresztül ugyanarról, hogy mégis olvasom tovább, mert muszáj, mert behúz a szöveg, hipnotizál, nem ereszt, levisz az írói lélek legmélyére, ahol nem tudom, hogy akartam-e lenni, de oda kerültem az örvény által és most már maradnék, hogy együtt tegyük majd meg a felfelé utat.
Zseni.

[Szabó Eszter]

Nem hiszem, hogy kertelnem kellene az olvasmányélményemmel kapcsolatban, hiszen maga az író sem bújik el, ő sem azért ír, hogy az olvasót kiszolgálja, hanem azért, mert írnia kell. Szóval nem fogom eltitkolni azt sem, hogy az évem eddigi legnehezebb olvasmánya volt ez, és nagyon nem szerettem volna sokáig benne ragadni. Nem azért, mert ez egy rossz könyv. Hanem azért, mert iszonyatosan személyes. És azért, mert bár igyekeztem empatikusan állni a leírtakhoz, a történet főszereplőjéhez, de egyre inkább azt vettem észre, hogy azoknak a szereplőknek érzem magam inkább a helyében, akik próbálják a maguk módján, lehetőségeik szerint végigkísérni Marcit ezen az örvényen. Mert mindenkit beránt, sem a szereplők, sem az olvasó nem ússza meg, nem tudja kívülről, felülről nézni, ahogy a főhős megsokszorozódik és elhalványul, ahogyan kapkodja az emlékek között a fejét. Nyomasztó volt ezt a válságot végigkövetni, ahogyan nyomasztó tud lenni az is, ha egy közeli barát, vagy éppen rokon éppen egy nagyon rossz időszakon megy keresztül, és te kellene legyél a biztos pont, a támasz, akire mindezt rázúdíthatja. Kényelmetlen szerep. Nagyon hálás kapaszkodók voltak viszont a könyvben a levél – és özenetváltások, amelyek által újabb perspektívák nyíltak meg a szemem előtt, ekkor kicsit kiszabadultunk a nyomás alól, és könnyedebben lépkedtünk a párbeszédeken, amelyek képesek voltak az érzelmek kiterjesztett skáláját elővarázsolni.

Még mindig tetszik a történet helyszíne, az olaszországi tél, amiről egy idő után én is megállapítom magamban, akárcsak Zsófi, hogy ez tényleg egy katlan. Érzem a hideget, a pezsgés hiányát, a hétköznapiság szürkeségét, mégis, képes újként hatni, hiszen nem sokan látják ezeket a nyaralóvárosokat télen, ami kuriózumként tud hatni még mindig, a második kötetben is.

[Julcsi · Rating 2 out of 5]

Beallt az olvashatatlan Gerloczy regenyek soraba. A 3/4ig szenvedtem, utana feladtam. Ment volna el inkabb pszcihologushoz.

[Zoltán · Rating 2 out of 5]

Ami a leginkább meglepett ebből a könyvből, az az volt, hogy tulajdonképpen mégiscsak végigrágtam magam rajta. Mert ha nem is fantasztikusan, de azért itt-ott szépen van megírva.

Sajnos a külcsíny erényei eltörpülnek a tartalom (és főszereplő/író/főáldozat) ellenszenvessége mellett. Értem én. Nehéz az élet. Vagyis nem, igazán nem értem, de ez ne legyen a bajom. Gerlóczy, aki nem is Gerlóczy, mint ahogy kiderül valahol a második regény közepén, de tulajdonképpen mégis Gerlóczy, mert a bejáratott marketinget mégsem dobhatjuk a kukába, mindenkire panaszkodik, mindenki igzából csak úgy és arra jelenik meg életében, hogy őt összezavarja meg miegymás és teljesen képtelen észrevenni a gerendákat saját szemében mások szálkáitól. Más egoista, de őneki kell a tér, más lusta és tehetségtelen, de ő alkot, azért nem csinál semmit. Neki tönkreteszi az életét ha Gerlóczy az apja, de tulajdonképpen abba is bele van rokkanva, ha nem. Egész Szicilia hibás, gondolom azért mert nem Thaiföld, barátnője hibás, mert van családja és munkája, életművész havera hibás, mert észre sem veszi a drámáját, nemhogy érdekelné, apja hibás mert meghalt, apja hibás mert él, alapvetően mindenki hibás ebben a könyvben, csak Marcika az áldozat.

Lehet nem szép ilyeneket mondani mások traumáiról, de gondolom benne van a pakliban, mikor ezeket két(?) kötetben írod le és adod ki.

Ja, spoiler: most sem derül ki ki az apja. Vagy tkp igen, de ki tudja. Nem mintha ezek után már nagyon érdekelne. Csak hát az interjúiban ezt a témát mindig úgy lebegtette, szemérmesen elhallgatott "nagy titkot" az újonnan felvett családnevet, mint egy clickbait cikk a címét .. és hát igen, bevallom, bekaptam. A könyv üres, tele sírva lapjai. Így jártam, hogy nektek ne kelljen.