Hidas Judit regénye a belső biztonság keresésének története. A könyv főhőse, Eszter a rendszerváltás utáni évek reményekkel teli időszakában válik felnőtté. Viszonylagos jómódban él a családjának köszönhetően, mégsem találja a helyét a világban. Szülei válása, a múlt öröksége rányomja bélyegét az életére, miközben egyedülálló anyaként valódi céljait keresi. Eszternek szembe kell néznie a családi titkokkal ahhoz, hogy tovább tudjon lépni. A Nem vagy többé az apám izgalmas, eddig kevéssé ábrázolt figurák segítségével, érzékenyen és pontosan beszél a mai szülő-gyerek viszony dilemmáiról, konfliktusairól, az egymásra találás nehézségeiről egy olyan világban, ahol mindenki a múlt béklyóiba zárva próbál felépíteni egy új világot.
"Apa a 302-es szobában feküdt a harmadikon. Épp olvasott az ágyában. Ahogy rám nézett, az olvasószemüvege hatalmasra nagyította a szemét. Olyan volt, mint egy fülesbagoly. A feje aránytalanul nagynak tűnt sovány felsőtestéhez képest. Vékony, csontos kezével kedvesen felém integetett. Összeszorult a szívem a látványtól. Hirtelen nem is értettem, hogy haragudhattam rá olyan sokáig."
Kicsit messziről kezdeném. Szóval. Van a kortárs irodalomban egy halmaz, ahol azok a regények vannak, amelyek határozottan (mondhatni, agresszíven) rárepülnek egyetlen problémára, voltaképpen nincs is más céljuk, mint bemutatni, központi figurájuk hogyan teljesít a szorongató szituációban. (Ezek a regények gyakran a traumairodalom gúnyáját öltik magukra, de nem szeretnék ezúttal ebbe az irányba elkanyarodni.) No most én hajlamos vagyok a szépirodalmat olyan párbeszédnek tekinteni író és olvasó között, ahol utóbbinak is van felelőssége abban, hogyan értelmezi a szöveget - egzaktabban: a szépirodalom szerintem diverz művészet, több opcionális olvasattal. A fenn említett halmaz ilyen értelemben viszont eltávolodik ettől a definíciótól, hisz az író alapvetően egyetlen problémát helyez középpontba, amely mellé gyakran egyértelmű értékítéletet is társít, ezzel pedig kvázi kikényszeríti a "megfelelő" olvasatot. Ami nem önmagában baj, csak kedvem lenne emiatt az efféle szövegeket nem szépirodalomnak, hanem mondjuk (ön)segítő lektűrnek nevezni*.
No most a cím (amely baromi nyíltan utal egyetlen problémakörre), illetve Hidas előző kötete (Boldogság tízezer kilométerre) alapján előre fáztam attól, hogy megint egy ilyen regényt kell olvasnom. Ehhez képest végtelenül kellemes meglepetés ért. Hidas ugyanis elképesztő munkát fektetett abba, hogy a központi probléma köré írjon egy valódi világot - mondhatni, problémaközpontú regény helyett történetközpontú regényt írt, amivel nem csak kikerülte a didaktikusság taposóaknáit, de mintegy mellékesen kifejezetten olvasmányos szöveget is alkotott. Sikerült úgy mondania valami relevánsat apák és lányok, nők és férfiak kapcsolatáról, hogy közben nem ragadt bele a monotónia posványába.
Megjegyzem azért, hogy az epikus világ felépítésével apróbb gondjaim akadtak. Látszik az igyekezet a többszólamú regény létrehozására, amikor a fő problémakör mellé más konfliktusok is beemelődnek, de ezek egyike-másika (például a zsidó identitás megélése) kissé kidolgozatlan marad. De leginkább az elbeszélővel kapcsolatos motoszkálás akadályozott meg a zavartalan műélvezésben. Valahogy nem éreztem Eszter körvonalait, mintha nem sikerült volna kellően határozott karaktert adni neki. Nem arról van szó, hogy nem volt "erős egyéniség", hanem hogy nem világos, milyen egyéniség is valójában. Ennek egyik oka pedig talán az lehet, hogy Hidas nem írta meg benne az idő múlását - hiába volt kiskamasz a regény elején, és lett anya a végén, a kettő közti különbséget sem nyelvi, sem egyéb síkon nem sikerült kellőképpen érzékeltetni. Talán ezért is maradt a rá rétegződött tapasztalat ellenére statikus figura.
De azért a hangsúly legyen azon, hogy ez egy jól sikerült szöveg. Kifejezetten tetszik például, hogy képes közvetve, a történeten keresztül beszélni az írót foglalkoztató dolgokról. Ez szerintem egy olyan irány, ami alkalmasint kinyitja a regényeket azok előtt is, akik nem eléggé érintettek egy kérdéskörben ahhoz, hogy levegőtlen szövegtesteken is átgázoljanak érte.
* Az "(ön)segítő" jelző itt arra utal, hogy az író alkalmasint azért választja ezt a formát, mert megítélése szerint az adott probléma olyan fontos, hogy arról regényt kell írni, hadd lássák az érintettek, fájdalmuk nem láthatatlan, ők pedig nincsenek egyedül.
Nagyon jó, nagyon igazi. Igazán megtalált ez a könyv, sok mondatnál éreztem úgy, mintha a saját szavaimat olvasnám. Nagyon ajánlom azoknak, akiknek kicsit vagy nagyon, de problémásabb a kapcsolatuk a szüleikkel. Ez a történet elgondolkodtat és talán nyújt némi feloldozást.