What do you think?
Rate this book
Kitelepítés
Egy osztrák-magyar család a román gulágon.
Az 1956-os forradalom után Visky András református lelkész édesapját huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték, édesanyját – hét gyermekükkel együtt – kitelepítették a Duna-deltával határos Bărăgan sztyeppe egyik lágerébe.
Az olvasó egy szovjet mintára létrehozott és fenntartott romániai munkatábor hétköznapjait, a sok nemzetiségű foglyok furcsa történeteit ismeri meg, a legkisebb gyermek nézőpontjából.
A regény középpontjában az anya áll, a gyermekei életéért küzdő fiatal osztrák nő. Egy szerencsés véletlen folytán náluk marad a családi Biblia, ebből az egyetlen könyvből az anya naponként felolvas. Ezek a bibliai történetek adják az elbeszélés keretét. A regény azonban nem fejeződik be a szabadulással, a szülőket és a hét gyermeket a román titkosszolgálat továbbra is szemmel tartja.
Visky András könyve megrendítő és felemelő történet egy családról, amely kiszolgáltatottságában, megalázottságában is a szeretetből és a bizalomból merít megtartó erőt újra meg újra.
„semmi ok elkapkodni ezt a szabadulás dolgot, nekünk aztán van időnk”
Az 1956-os forradalom után Visky András református lelkész édesapját huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték, édesanyját – hét gyermekükkel együtt – kitelepítették a Duna-deltával határos Bărăgan sztyeppe egyik lágerébe.
Az olvasó egy szovjet mintára létrehozott és fenntartott romániai munkatábor hétköznapjait, a sok nemzetiségű foglyok furcsa történeteit ismeri meg, a legkisebb gyermek nézőpontjából.
A regény középpontjában az anya áll, a gyermekei életéért küzdő fiatal osztrák nő. Egy szerencsés véletlen folytán náluk marad a családi Biblia, ebből az egyetlen könyvből az anya naponként felolvas. Ezek a bibliai történetek adják az elbeszélés keretét. A regény azonban nem fejeződik be a szabadulással, a szülőket és a hét gyermeket a román titkosszolgálat továbbra is szemmel tartja.
Visky András könyve megrendítő és felemelő történet egy családról, amely kiszolgáltatottságában, megalázottságában is a szeretetből és a bizalomból merít megtartó erőt újra meg újra.
„semmi ok elkapkodni ezt a szabadulás dolgot, nekünk aztán van időnk”
444 pages, Hardcover
Published January 1, 2022
35 people are currently reading
316 people want to read
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 16 of 16 reviews
October 7, 2023
Rettegtem ettől a könyvtől, pedig mindig szerettem volna, ha valaki végre megírja, hogy milyen volt ez az egész gyerekként, ha már az én örökre elnémult apám soha nem volt képes elmesélni. Rettegtem tőle azért, mert nem tudtam volna elviselni a családját föláldozó apa glorifikálását gyermeki nézőpontból is. Más nézőpontokból rendszeresen megtörtént, a legkorábbi emlékem id. Visky Ferencről a rendszeres mennybemenetel. Ha vannak református szentek, akkor ő mindenképpen az, a lelkésztársaival egyetemben, de ez mindegy is már, noha, ha választani lehetne, szentnek senki rokona nem vágyna lenni (sajnos nem választás tárgya). Fogalmazzak másként: rendes, szakmai szempontokat szem előtt tartó szentnek csak felmenői vannak, leszármazottai semmilyen körülmények között.
Vissza rettegésem tárgyára: a könyv gyönyörű. Lírai és drámai, humoros, gúnyos és ironikus, és méltó emléke mindazoknak, akiket ilyen-olyan okokból kidobott magából és megnyomorított a rendszer. Szabadvers, napló és nekrológ, néhol aforizmagyűjteménynek is elmenne, ám legtöbbször egy végtelen gondolatfolyamból tetszőlegesen kihalászott, se eleje-se vége gondolatgyűjtemény. A tartalma rettenetes. Rettenetes kívülállóként és rettenetes sokadik generációs traumahordozóként is. A vallásos hitet meg nem érthetem, számomra semmilyen pozitív élmény nem kapcsolódik hozzá, de ez valójában magánügy. Az viszont már korántsem magánügy, ha valaki egy eszme nevében feláldozza a családját. Ez a gőgös alázat, a jogtalanul büszkén viselt mártírium elviselhetetlen. Intakt értékítéletű ember nem követhet egy olyan Istent aki önértékelési zavarában gyermekáldozatokat igényel követőitől odaadásuk bizonyítékaként. Ugyanennek a hitnek a kissé kritikusan szemlélt változata az, ami segít átmenteni anyát, Nényut és gyermekeket táborról táborra. A hit abszurd logikájába nem óhajtok belemenni. "...ha valaki, Isten biztosan ateista, gondolja Anyánk." Júliának legalább volt humorérzéke, 'Apánk' ellenben annyira komolyan vette önmagát és az elveit, hogy az emberáldozattól sem riadt vissza.
Szépen rímel a Sorstalanságra, ott van benne ugyanaz a felismerés, hogy sors nincs, szabadság van. Predesztináció nincs, választás van. Ez egyébként még súlyosabbá teszi az apa döntését. "...amikor Apánkra gondoltam, Ábrahámot láttam magam előtt, ahogyan viszi föláldozni saját fiát, Izsákot, a Mória-hegyre, csakhogy Apánknak hét Izsák, öt fiú meg két lány, meg még Anyánk föláldozásáról kellett gondoskodnia, amikor úgy döntött, hogy elvei helyett mintegy bennünket ad fel,..." Hogy lehet-e ezt jól csinálni? És ha igen, akkor hogyan? Nem tudom. De azt sziklaszilárdan tudom és vallom, hogy senkinek a világon nincsen joga feláldozni a saját gyermekeit. "...nem, nem teheti, nem alkudhat meg, ehhez, a megalkuváshoz, ő túl gyáva, mondta Apánk, ha eladja a lelkét, mi marad a gyermekeinek, és mi marad a szerelmének, aki történetesen a gyermekei anyja is egy személyben, az Örökkévaló színe előtt még bizonyára megállhat, de előttünk biztosan nem, és ment, ment a maga útján, szelíd és eltökélt rajongással, magára vette a Mindenható minden gyöngeségét és pillanatnyi elbizonytalanodását, mint Ábrahám vagy éppenséggel Jób, aki tíz gyermeke halálát nézte végig, hét fiúét és három lányét, és mégsem hagyta magára a Mindenhatót,..." Nem tudom, milyen mértékben lehet hálás az áldozatul odadobott gyermek apja ilyen mértékű elköteleződéséért. Van egy érdekes gondolata Viskynek: "mindent szabad a szabadnak." Ez gyönyörű, de kontextusfüggő. Utánam a vízözön, gondolhatta a szabad id. Visky Ferenc.
A kötet a mindenhol ott levő, csak éppen innen mindig hiányzó Apa, és a hasonlóan eljáró Mindenható alakját járja körül. Ott van benne a szemrehányás, ott a hiány, és sajnos ott van a hiányánál fogva mítosszá növő apa alakja is. A Mindenható nem valami hatékony, Júlia interpretálásában inkább valamiféle tesze-tosza, tehetetlen nagybácsinak tűnik. A többi lágerlakótól kapott segítség mellett jobbára a gyermekek azonosulása a bibliai szereplőkkel, és a velük történt csodákban való törhetetlen - nagyon gyermeki és el nem ítélhető - hit az, ami segít túlélni a négyéves kényszerbărăgant.
Én örülök, hogy a kötet végéről nem maradt le a fiatal felnőtt nézőpontja sem. Nem tartom a legszebb fejezetek egyikének a Síráspróbát. A várva-várt találkozás teatralitása, megrendezettsége inkább megdöbbentő mint gyönyörű. Természetesen teljesen más ízű lesz az egész történet, ha ott lezárul az autofikció. Nem zárult, és a folytatásban ott van, hogy nem leszünk sose szabadok, hogy a fogság ennél közelebb már nem is kerülhetne, az ember elmerül az otthonos rémületben és a feneketlen bűntudatban. Szerzőnk elveszíti a Lelket felnőttkora küszöbén, és ezzel együtt(?)/ezzel párhuzamosan/ennek következtében/ettől függetlenül - ahogy tetszik: önmagát is.
Summa summarum: a koncepciós perek korában, amikor hullott az értelmiség csapatostul, mindenki áldozat volt. Csakhogy voltak áldozatok választási lehetőségekkel, és voltak áldozatok, akiknek semmi, de semmi beleszólása nem volt abba, hogy mi fog történni velük. A letartóztatások kezdetekor másfél éves Visky András az utóbbiak közé tartozott (ahogyan az én két és féléves apám is). Nem tudom, milyen mértékben traumatizálta mindaz, ami születésétől fogva körülvette, de hogy nyomtalanul ez el nem múlhat, azt sajnos tapasztalatból tudom. Azon is el lehetne mélázni, természetesen, hogy mi van az ember vágyaival, eszméivel, önazonosságával, meddig mehet el azok védelmében, meddig ragaszkodhat hozzájuk. Van-e egyáltalán joga ilyesmiken gondolkodni annak, aki gyermeket vállal? Azt hiszem, a válasz egyértelmű.
Zárásképpen: nem tudom nem a gyermek nézőpontjából látni ezt az egészet és noha biztosan számosak Ábrahámnak rajongói, én egyértelműen nem tartozom közéjük, nekem marad az örök izsáki nézőpont és az a felismerés, hogy soha el nem fogadhatom az ábrahámokat. Az isteneiket még annyira sem. Másokat mindig olyan könnyen áldoz fel az ember.
"A többi néma csend és hó és halál."
Vissza rettegésem tárgyára: a könyv gyönyörű. Lírai és drámai, humoros, gúnyos és ironikus, és méltó emléke mindazoknak, akiket ilyen-olyan okokból kidobott magából és megnyomorított a rendszer. Szabadvers, napló és nekrológ, néhol aforizmagyűjteménynek is elmenne, ám legtöbbször egy végtelen gondolatfolyamból tetszőlegesen kihalászott, se eleje-se vége gondolatgyűjtemény. A tartalma rettenetes. Rettenetes kívülállóként és rettenetes sokadik generációs traumahordozóként is. A vallásos hitet meg nem érthetem, számomra semmilyen pozitív élmény nem kapcsolódik hozzá, de ez valójában magánügy. Az viszont már korántsem magánügy, ha valaki egy eszme nevében feláldozza a családját. Ez a gőgös alázat, a jogtalanul büszkén viselt mártírium elviselhetetlen. Intakt értékítéletű ember nem követhet egy olyan Istent aki önértékelési zavarában gyermekáldozatokat igényel követőitől odaadásuk bizonyítékaként. Ugyanennek a hitnek a kissé kritikusan szemlélt változata az, ami segít átmenteni anyát, Nényut és gyermekeket táborról táborra. A hit abszurd logikájába nem óhajtok belemenni. "...ha valaki, Isten biztosan ateista, gondolja Anyánk." Júliának legalább volt humorérzéke, 'Apánk' ellenben annyira komolyan vette önmagát és az elveit, hogy az emberáldozattól sem riadt vissza.
Szépen rímel a Sorstalanságra, ott van benne ugyanaz a felismerés, hogy sors nincs, szabadság van. Predesztináció nincs, választás van. Ez egyébként még súlyosabbá teszi az apa döntését. "...amikor Apánkra gondoltam, Ábrahámot láttam magam előtt, ahogyan viszi föláldozni saját fiát, Izsákot, a Mória-hegyre, csakhogy Apánknak hét Izsák, öt fiú meg két lány, meg még Anyánk föláldozásáról kellett gondoskodnia, amikor úgy döntött, hogy elvei helyett mintegy bennünket ad fel,..." Hogy lehet-e ezt jól csinálni? És ha igen, akkor hogyan? Nem tudom. De azt sziklaszilárdan tudom és vallom, hogy senkinek a világon nincsen joga feláldozni a saját gyermekeit. "...nem, nem teheti, nem alkudhat meg, ehhez, a megalkuváshoz, ő túl gyáva, mondta Apánk, ha eladja a lelkét, mi marad a gyermekeinek, és mi marad a szerelmének, aki történetesen a gyermekei anyja is egy személyben, az Örökkévaló színe előtt még bizonyára megállhat, de előttünk biztosan nem, és ment, ment a maga útján, szelíd és eltökélt rajongással, magára vette a Mindenható minden gyöngeségét és pillanatnyi elbizonytalanodását, mint Ábrahám vagy éppenséggel Jób, aki tíz gyermeke halálát nézte végig, hét fiúét és három lányét, és mégsem hagyta magára a Mindenhatót,..." Nem tudom, milyen mértékben lehet hálás az áldozatul odadobott gyermek apja ilyen mértékű elköteleződéséért. Van egy érdekes gondolata Viskynek: "mindent szabad a szabadnak." Ez gyönyörű, de kontextusfüggő. Utánam a vízözön, gondolhatta a szabad id. Visky Ferenc.
A kötet a mindenhol ott levő, csak éppen innen mindig hiányzó Apa, és a hasonlóan eljáró Mindenható alakját járja körül. Ott van benne a szemrehányás, ott a hiány, és sajnos ott van a hiányánál fogva mítosszá növő apa alakja is. A Mindenható nem valami hatékony, Júlia interpretálásában inkább valamiféle tesze-tosza, tehetetlen nagybácsinak tűnik. A többi lágerlakótól kapott segítség mellett jobbára a gyermekek azonosulása a bibliai szereplőkkel, és a velük történt csodákban való törhetetlen - nagyon gyermeki és el nem ítélhető - hit az, ami segít túlélni a négyéves kényszerbărăgant.
Én örülök, hogy a kötet végéről nem maradt le a fiatal felnőtt nézőpontja sem. Nem tartom a legszebb fejezetek egyikének a Síráspróbát. A várva-várt találkozás teatralitása, megrendezettsége inkább megdöbbentő mint gyönyörű. Természetesen teljesen más ízű lesz az egész történet, ha ott lezárul az autofikció. Nem zárult, és a folytatásban ott van, hogy nem leszünk sose szabadok, hogy a fogság ennél közelebb már nem is kerülhetne, az ember elmerül az otthonos rémületben és a feneketlen bűntudatban. Szerzőnk elveszíti a Lelket felnőttkora küszöbén, és ezzel együtt(?)/ezzel párhuzamosan/ennek következtében/ettől függetlenül - ahogy tetszik: önmagát is.
Summa summarum: a koncepciós perek korában, amikor hullott az értelmiség csapatostul, mindenki áldozat volt. Csakhogy voltak áldozatok választási lehetőségekkel, és voltak áldozatok, akiknek semmi, de semmi beleszólása nem volt abba, hogy mi fog történni velük. A letartóztatások kezdetekor másfél éves Visky András az utóbbiak közé tartozott (ahogyan az én két és féléves apám is). Nem tudom, milyen mértékben traumatizálta mindaz, ami születésétől fogva körülvette, de hogy nyomtalanul ez el nem múlhat, azt sajnos tapasztalatból tudom. Azon is el lehetne mélázni, természetesen, hogy mi van az ember vágyaival, eszméivel, önazonosságával, meddig mehet el azok védelmében, meddig ragaszkodhat hozzájuk. Van-e egyáltalán joga ilyesmiken gondolkodni annak, aki gyermeket vállal? Azt hiszem, a válasz egyértelmű.
Zárásképpen: nem tudom nem a gyermek nézőpontjából látni ezt az egészet és noha biztosan számosak Ábrahámnak rajongói, én egyértelműen nem tartozom közéjük, nekem marad az örök izsáki nézőpont és az a felismerés, hogy soha el nem fogadhatom az ábrahámokat. Az isteneiket még annyira sem. Másokat mindig olyan könnyen áldoz fel az ember.
"A többi néma csend és hó és halál."
February 9, 2025
Memoár a gyermekkorból, a romániai lágerévekből. Arról, ami elpusztításunkra tör, és arról, ami megtart: családról, hitről, szeretetről. Súlyos érzelmekkel operáló szöveg, ami azt a kockázatot rejti magában, hogy klisékbe fordul. Mert bár az ilyen élmények az író sajátjai, de megírásuk módja elsősorban tanult, ezért fennáll a veszély, hogy a megvalósítás után erősebben visszhangzik bennünk az "ezt már olvastam valahol" mondat, mint hogy "igen, ez Visky András élete".
A szerző ezt a csapdát úgy kerüli el, hogy a prózát széttördeli 822 masszív bekezdésre, 822 sokáig visszhangzó mondatra. Ezzel pedig egyértelműen szakít azzal az igénnyel, hogy kordokumentumként határozza meg magát - átengedi a teret a lírának, vállaltan egyfajta magánmitológiát teremt, olyan mesevilágot, aminek megvannak a maga angyalai és démonai, központjában pedig a halhatatlan Anya és a láthatatlan Apa áll, akik segítenek megmaradni. Ez a struktúra nem csak kellő szabadságot biztosít a költői nyelvnek, kitágítva a szöveg lehetőségeit, de egyben sokkal inkább kompatibilis azzal, ahogy az emlékezés működik. Mert az emlékezés rongyszőnyeg, a fragmentumok világa, ha pedig az író klasszikus mesterelbeszélést konstruál belőle, akkor írhat ugyan jó regényt, de gyakran csak azon az áron, hogy a hitelességet, a személyességet felváltja epikai professzionalitásra. Visky viszont nem így tesz - regénye paradox módon pont az ad neki erőt, hogy nem akar mindenáron jó regény lenni.
A szerző ezt a csapdát úgy kerüli el, hogy a prózát széttördeli 822 masszív bekezdésre, 822 sokáig visszhangzó mondatra. Ezzel pedig egyértelműen szakít azzal az igénnyel, hogy kordokumentumként határozza meg magát - átengedi a teret a lírának, vállaltan egyfajta magánmitológiát teremt, olyan mesevilágot, aminek megvannak a maga angyalai és démonai, központjában pedig a halhatatlan Anya és a láthatatlan Apa áll, akik segítenek megmaradni. Ez a struktúra nem csak kellő szabadságot biztosít a költői nyelvnek, kitágítva a szöveg lehetőségeit, de egyben sokkal inkább kompatibilis azzal, ahogy az emlékezés működik. Mert az emlékezés rongyszőnyeg, a fragmentumok világa, ha pedig az író klasszikus mesterelbeszélést konstruál belőle, akkor írhat ugyan jó regényt, de gyakran csak azon az áron, hogy a hitelességet, a személyességet felváltja epikai professzionalitásra. Visky viszont nem így tesz - regénye paradox módon pont az ad neki erőt, hogy nem akar mindenáron jó regény lenni.
April 26, 2023
Alighanem az idei olvasmányaim eddigi legnyomasztóbb kötetét olvashattam.
Az edélyi származásom, a máig tartó bozgorságom, a történelem által arconhugyozott családom, kezdve agyonlőtt rokonoktól, a hatéves siralomházban töltött felmenőkig, a mérhetetlen szellemi pusztulás máig jelen van és nem oldódott fel az idővel. Itt cipelem/cipeljük még mindig.
Ez a könyv egy lidércfolyás volt számomra.
Az edélyi származásom, a máig tartó bozgorságom, a történelem által arconhugyozott családom, kezdve agyonlőtt rokonoktól, a hatéves siralomházban töltött felmenőkig, a mérhetetlen szellemi pusztulás máig jelen van és nem oldódott fel az idővel. Itt cipelem/cipeljük még mindig.
Ez a könyv egy lidércfolyás volt számomra.
March 31, 2023
2018-ban a Literán tárcaként megjelent havi egy írás a leendő könyvből - már akkor is élvezettel olvastam a sajátos stílusú szövegeket. Nem veszítettek az erejükből (sőt!) kötetbe rendezve sem - hol megrázó, hol felemelő a hét testvér legkisebbjének szemszögéből elmesélt történet a politikai okokból lágerbe zárt családról, amelynek legelemibb tapasztalata a családfő hiánya. Sem földrajzilag, sem időben nem túl távoli történet ez, mégis egy számomra ismeretlen világba vezetett be.
Sok mindent lehetne kiemelni (Nényu személyét, az apa megkínzását, a kutya , a földbe vájt lyuk szállást stb.), a legmaradandóbb talán mégis az, milyen rajongó szeretettel beszél a narrátor végig az édesanyáról.
Nagyon jó könyv, mindenkinek tudom ajánlani!
Sok mindent lehetne kiemelni (Nényu személyét, az apa megkínzását, a kutya , a földbe vájt lyuk szállást stb.), a legmaradandóbb talán mégis az, milyen rajongó szeretettel beszél a narrátor végig az édesanyáról.
Nagyon jó könyv, mindenkinek tudom ajánlani!
October 24, 2023
Erős, hatásos könyv. Mivel régebben újságban olvastam részleteit, és mivel mindenhol szinte azt olvastam róla, hogy az év könyve, ezért meglehetősen magas elvárásokkal kezdtem bele. Ehhez képest egy kicsit hosszabb és nehezebben olvasható volt számomra a vártnál, de ennek ellenére is bárkinek jó szívvel tudnám ajánlani. Nagyon erőteljes, különleges könyv, megrázó történettel.
March 18, 2023
Nem volt életem legjobb könyve, teljesen zavaros a történet, elvesztem a helyszínek összevisszaságában. Nem olvasnám újra és nem ajánlanám senki korombelinek sem.
January 23, 2023
Túlgondolt forma, erőltetett biblikus párhuzamokkal. Közel sem az a katartikus élmény, mint amiről a kritikákban írnak.
August 20, 2023
Féltem belekezdeni, mert a kevés tapasztalatom a kortárs magyar regényekkel eddig az, hogy azok már az első oldalakon annyira depresszív hangulatúak, hogy egyszerűen nincs hozzájuk lelki energiám. A Kitelepítés fülszövege is meglehetősen lehangoló, a térség történelmének újabb szomorú fejezetét feldolgozó olvasmányt ígér (a térség történetének természetesen csak szomorú fejezetei vannak), de hálás vagyok a szerzőnek, hogy nem él vissza a családtörténete érzelmiválasz-potenciáljával. A regény olyan mesterien váltogatja a humort, a lírát, a bibliai párhuzamokat és még a jogi szövegek román-magyar beidézgetését is, hogy még ezekről a lágerben töltött kilátástalan évekről is kifejezetten élvezetes, sokszor nevettető, máskor elgondolkodtató olvasni.
A regény hangja a szerző kb. kettő-nyolc éves kori éne, vagyis inkább ennek a gyereknek az emléke, aki azért mégis felnőtt hangon szólal meg (az én fejemben egyébként John Malkovich hangján), mintha az ember terápián idézné fel a gyerekkora traumatikus emlékeit, és ezek verbalizálásában megjelenik a felnőtt szóhasználata, de a gyerek nézőpontja és az emlékezés kuszasága, megbízhatatlansága is. Nekem kicsit sok volt az ödipuszi leírás az édesanyával kapcsolatban, de ez is illeszkedik ebbe a terápiás elbeszélésmódba.
Az, hogy technikailag nincs mondatokra osztva a szöveg, hanem csak vesszőkkel vannak valamelyest tagolva a gondolatok, nem vagyok benne biztos, hogy nálam elérte a kívánt hatást. Én azt vettem észre magamon, hogy a fejemben kiteszem a megfelelő helyekre a pontokat… Mármint szerintem ez nem egy vég nélküli gondolatömlés volt, hanem többnyire befejezett mondatokból áll a szöveg, csak épp az írásjel van kihagyva. Talán annyit ért el nálam ez az írásmód, hogy valamivel lassabban, jobban koncentrálva voltam kénytelen olvasni.
Nagyon szerettem a bibliai utalásokat a szövegben, amik annyira intelligensen és sokszor váratlanul jelentek meg benne. A leghatásosabbak nálam egyébként épp azok voltak, amik csak úgy magyarázat nélkül voltak odabiggyesztve. De az Istenről szóló, ilyen értelmező jellegű monológokat is nagyon érdekes volt olvasni, nekem leginkább azért, mert mindig az jutott eszembe, hogy ez oké? ilyet le szabad írni egy lelkésznek, és mindenki érti, hogy ez nem istenkáromlás? Mert eddig én pont nem ilyen keresztyén olvasóközönséggel találkoztam sajnos. Úgyhogy emiatt is nagyon frissítő olvasmány volt.
A regény hangja a szerző kb. kettő-nyolc éves kori éne, vagyis inkább ennek a gyereknek az emléke, aki azért mégis felnőtt hangon szólal meg (az én fejemben egyébként John Malkovich hangján), mintha az ember terápián idézné fel a gyerekkora traumatikus emlékeit, és ezek verbalizálásában megjelenik a felnőtt szóhasználata, de a gyerek nézőpontja és az emlékezés kuszasága, megbízhatatlansága is. Nekem kicsit sok volt az ödipuszi leírás az édesanyával kapcsolatban, de ez is illeszkedik ebbe a terápiás elbeszélésmódba.
Az, hogy technikailag nincs mondatokra osztva a szöveg, hanem csak vesszőkkel vannak valamelyest tagolva a gondolatok, nem vagyok benne biztos, hogy nálam elérte a kívánt hatást. Én azt vettem észre magamon, hogy a fejemben kiteszem a megfelelő helyekre a pontokat… Mármint szerintem ez nem egy vég nélküli gondolatömlés volt, hanem többnyire befejezett mondatokból áll a szöveg, csak épp az írásjel van kihagyva. Talán annyit ért el nálam ez az írásmód, hogy valamivel lassabban, jobban koncentrálva voltam kénytelen olvasni.
Nagyon szerettem a bibliai utalásokat a szövegben, amik annyira intelligensen és sokszor váratlanul jelentek meg benne. A leghatásosabbak nálam egyébként épp azok voltak, amik csak úgy magyarázat nélkül voltak odabiggyesztve. De az Istenről szóló, ilyen értelmező jellegű monológokat is nagyon érdekes volt olvasni, nekem leginkább azért, mert mindig az jutott eszembe, hogy ez oké? ilyet le szabad írni egy lelkésznek, és mindenki érti, hogy ez nem istenkáromlás? Mert eddig én pont nem ilyen keresztyén olvasóközönséggel találkoztam sajnos. Úgyhogy emiatt is nagyon frissítő olvasmány volt.
February 8, 2023
This book has lost me about half-way through. It started out really strong, which made me breeze through the beginning quite quickly, just fast enough to still be able to appreciate the language and the writing. Then it slowed down, looped back on itself, and I got trapped in a maze, its walls covered in biblical references, I had no desire to seek a way out of. Instead of compelling me to move forward and find my way out, it only made me want to sit down and weep in desperation (no river in sight though). I stopped trying, I stopped caring and stopped trying to identify any sort of narrative arc.
It might be more accurate to say that this book was lost on me. I am sure that there were biblical parallels and references I didn´t get due to a lack of such education, but even the ones I got I found exasperating after a while. I felt suffocated under the weight of the prophets, of metaphors exile, trial and reward. The assumed position of the child didn´t work for me either. The language was too analytical and abstract to be the voice of someone between the ages of 2 to 7, at the same time said position proved to be a real copout when it came to actual characterization. The parents were more stand-ins for ideas, then actual people, which is understandable for a mythically absent father (stand-in for: conviction?), less so with a technically ever-present mother (stand-in for: devotion?), although her dying half the time didnt help with that either. The siblings were almost interchangeable, the other gulag residents a mere collection of anecdotes. Nyenyu (if I come to think of it, she is the stand-in for devotion) was the only person I could somewhat feel for, even if the reasons of her attachment to the family were not much elaborated on. Also some of Visky´s descriptions of his mom and her relationship with her father made me feel really uncomfortable and were again, inconsistent with a child´s narrative voice.
Maybe the feeling the book was supposed to evoke was this aimless and hopeless desolation and lack of perspective Visky and his family must have felt facing unimaginable cruelty. What I was feeling, instead of empathy for the characters, was mild irritation and confusion over something that could have been.
It might be more accurate to say that this book was lost on me. I am sure that there were biblical parallels and references I didn´t get due to a lack of such education, but even the ones I got I found exasperating after a while. I felt suffocated under the weight of the prophets, of metaphors exile, trial and reward. The assumed position of the child didn´t work for me either. The language was too analytical and abstract to be the voice of someone between the ages of 2 to 7, at the same time said position proved to be a real copout when it came to actual characterization. The parents were more stand-ins for ideas, then actual people, which is understandable for a mythically absent father (stand-in for: conviction?), less so with a technically ever-present mother (stand-in for: devotion?), although her dying half the time didnt help with that either. The siblings were almost interchangeable, the other gulag residents a mere collection of anecdotes. Nyenyu (if I come to think of it, she is the stand-in for devotion) was the only person I could somewhat feel for, even if the reasons of her attachment to the family were not much elaborated on. Also some of Visky´s descriptions of his mom and her relationship with her father made me feel really uncomfortable and were again, inconsistent with a child´s narrative voice.
Maybe the feeling the book was supposed to evoke was this aimless and hopeless desolation and lack of perspective Visky and his family must have felt facing unimaginable cruelty. What I was feeling, instead of empathy for the characters, was mild irritation and confusion over something that could have been.
January 4, 2024
nagybetűk nélkül a mondat elején, és igazából nincs is kimondottan, nyelvtanilag szabályos mondat, hiszen csak vessző van és nem használ az író pontot, szóval az egész mintha egy befejezetlen mondat lenne 438 oldalon keresztül,
Egy majdnem Krasznahorkai, egy levegőveteles, csak itt sorszamokkal vannak elválasztva a részek, van, hogy, egy sorszámhoz egy mondat tartozik, egy befejezetlen mondattoredek
Az egész könyv egy mondattoredek, egy E/1-ben íródott napló, ami valahogy az utolsó gondolatot követte lélekben mindig, egy helyet találni, ahol otthonra lel, csupán önmaga elvesztésével.
Egy majdnem Krasznahorkai, egy levegőveteles, csak itt sorszamokkal vannak elválasztva a részek, van, hogy, egy sorszámhoz egy mondat tartozik, egy befejezetlen mondattoredek
Az egész könyv egy mondattoredek, egy E/1-ben íródott napló, ami valahogy az utolsó gondolatot követte lélekben mindig, egy helyet találni, ahol otthonra lel, csupán önmaga elvesztésével.
November 14, 2023
Huh, engem nem tudott megfogni ez a könyv. Lehet hogy az volt a baj, hogy nagy elvárásokkal kezdtem el olvasni, mindenhol csak szuperlatívuszokban írtak róla, minden díjat megnyert, és valami nagy katarzist vártam tőle. Lehet hogy az volt a gond, hogy én már nem a keresztény módon élem meg a hitemet, így nem hatottak rám a Bibliai képek és idézetek. Egyszerűen nem állt össze egy egésszé, nem tudott hatni rám, a vége felé csak azért olvastam, hogy elfogyjanak a lapok. Kár volt érte.
November 23, 2023
Bár a történet gyakorlatilag a szülők csodálatos története, ahhoz, hogy ez ilyen formában megszülethessen, szükséges volt Visky András egyedi írás, látásmódja. Ahogyan a történet, a könyvben foglaltak súlyosságát feloldja a forma választással egészen felszabadító volt számomra. Ez a laza szerkezet, a maga drámájában egészen könnyeddé teszi az olvasást. Rejtélyes és elragadó ahogyan az édesanyja portréját lefesti. A történet meg természetesen magávalragadó, csak ajánlani tudom.
February 18, 2023
Egy gyönyörű könyv, egy nehezen kibirható családi tragédiát , a Visky család nem csak hogy túlélte hanem a család legfiatalabb fiú gyermeke, Visky András le is írta (amint ö emlitti 'megvosszúlta) egy gyönyörű írói sztilusban, amely helyenként iróniával, helyenként humorral vagy elgondolkodtató életfilozófiával van összefűzve.
January 3, 2025
I didn't like it at all. Unfortunately, the form and its language literally annoyed me. It was overwritten, overcomplicated and hard to follow, though I have to admit I lack the biblical knowledge it might require. It had basically no effect on me despite the very difficult topic and its autobiographical nature.
December 22, 2025
Szenzációs!
December 27, 2023
Valami nagyon régi új formában
Displaying 1 - 16 of 16 reviews