Van az a mítosz, hogy az író, ha megszólal, szájából csak okos szók jőnek, mintha megkenték volna homlokát a Bölcsesség Szent Olajával, vagy mittomén. Hát, ez nem igaz. Tény persze, hogy az íróról feltételezzük, olvasott már ezt-azt, és többnyire rutinja van abban, hogy összefüggő mondatokban fejezze ki magát (legalábbis írásban – és kivéve persze egyes posztmoderneket), de némelyikük olyan dermesztően hülye tud lenni, hogy hihetetlen. És nem csak a rossz írók, mert azzal még meg lehet békülni, hanem a jók is. Elámulsz egy író tökéletesen kiegyensúlyozott prózáján, aztán meghallod, amint filozofálgat egy interjúban, és legszívesebben lekaparnád az arcod a szekunder szégyentől. Ki érti ezt? Gondolom, ez azért van, mert írni tudni, nos, az másfajta képességeket kíván, mint okosnak lenni. Nem intelligencia kérdése, hanem érzéké, ízlésé, vagy, ha spirituális akarok lenni: az író médiuma csak a Múzsának, aki belőle beszél.
Nos, nyilván most nem Houellebecqről beszélek. Bocsánat, ha valakit félrevezettem volna. Houellebecq igenis egy okos pacák – azzal együtt, hogy (szerintem) okosságának világos határai vannak, vagy, mondjuk úgy, egyes nézetei számomra a marhaság határait pedzegetik. Megjegyezném amúgy, hogy én hamvas ifjúságomban – talán nem egyedül – abban a hitben éltem, hogy Houellebecq egy radikális író, pedig ez nem igaz: tőről metszett konzervatív ő. És úgy vélem, nézetkülönbségeinknek ez a magva. Houellebecq konzervativizmusa ugyanis abban nyilvánul meg, hogy valami rezignált reménytelenséggel konstatálja újra meg újra, hogy a nyugati civilizáció alapjai végzetesen erodálódnak. Úgy vélem, majd az összes tikkje erre az alapállásra vezethető vissza: a baloldal-ellenessége (hisz ők aknázták alá ezeket az alapokat*), a megkapóan meddő szimpátiája a katolicizmus iránt**, erős EU-szkepszise, vagy épp a bevándorlókkal kapcsolatban megfogalmazott sarkos véleményei is. (Hogy a szexualitás átalakulásával, az intimitással kapcsolatos masszív félelmei következményei vagy okozói-e konzervativizmusának, abba nem mernék belemenni. Viszont ezek a félelmek teszik őt az utolsó minőségi romantikussá.) A világ változása benne szorongást okoz (ami persze érthető), mert a változást valamilyen szinten a „vég” szinonimájának tartja – így lesz egy sokak számára valóban válságos, de történelmi léptékkel mindennapos paradigmaváltás értelmezésében a Jelenések Könyvének remake-je.
No most én nem tudom, mi vagyok pontosan, de konzervatív biztosan csak mértékkel. Amikor H.-kel elvitatkozgattam magamban, az mindig azért volt, mert a fenn említett társadalmi alapok kérdésében nem értettem egyet vele. Szerintem ugyanis egyáltalán nem egyértelmű, milyen alapokat is sírunk vissza a régmúltból, és hogy ezek valóban léteztek-e. Sok ún. „hagyományunk” csak azért tűnik körvonalazottnak, többé-kevésbé egzaktnak, mert társadalomtudósaink az elmúlt száz évben sikeresen körülírták és definiálták azokat, így olybá tűnik, mintha valóban általános megtartó erejük lett volna. Mert amit megfogalmaznak, az onnantól létezik. Másfelől: ha léteztek is ezek az „alapok”, már nem léteznek, úgyhogy ahelyett, hogy szomorú labradorszemekkel tekintünk vissza a régmúltba, próbáljunk meg új alapokat teremteni. Szerintem ez nem is ördöngösség, legalábbis elméletben. Egyszerűen szolidaritásra van szükség. Ez tart össze egy társadalmat, ez akadályozza meg, hogy megegyük egymást*** - maga az államforma, meg a hagyományháló csak a jól-rosszul összetákolt kereteket kínálja ehhez. A feudalizmus, a monarchizmus pedig minden volt, csak nem szolidáris. A királyoknak eszükbe sem jutott, hogy a paraszttal egy nemzetet alkotnak, a hierarchia csak a saját szintjét (meg a fölötte állókat) tartotta említésre érdemesnek, a többiek dögöljenek meg ott, ahol vannak. Persze csak miután betakarították a termést. Különösen, ha eretnekek.
Szerintem a szolidaritás, az empátia, a közös társadalmi (sőt, globális****) felelősségvállalás olyasmi, amit meg lehet, meg kell valósítani. Csak van ezzel egy kis baj: jókora naivitás szükségeltetik hozzá. Hogy azt ne mondjam, némi butaság. Az kell, hogy ne akarjuk mindig, hogy igazunk legyen. Hogy ne féljünk a szeretetből, a jóságból elkövetett kapitális hibáktól. Meggyőződésem, hogy Jézus, de talán még Buddha is ilyesmit kért tőlünk. És itt álljunk meg egy kicsit: valójában ez, a jóság felértékelése tulajdonképpen ugyanaz, mint amit Houellebecq is óhajt. Ugyanakkor azt is érzi, hogy ezt a jóságot ő képtelen elérni. Képtelen vállalni a naivitás terhét, pedig akarja. Emberileg nem alkalmas rá, ahogy arra sem alkalmas, hogy katolikus legyen. Ez van. És ebben van valami megkapóan tragikus vonás, ami számomra végtelenül szimpatikus – talán azért is, mert a magam korlátait is ki tudom tapintani közben.
Na, hát ez az egyik dolog, amiért szeretem Houellebecqet.
(A másik a humora. A harmadik pedig, hogy legszívesebben olvasással töltené az életét. A negyedik helyre elég csak, hogy remekül ír.)
* Azt hiszem, a legtöbb konzervatív vagy jobboldali nem a gazdasági kérdések miatt érez zsigeri ellenszenvet a baloldal iránt (egy részüket nem érdekli a közgazdaságtan, más részük pedig még egyet is értene velük számos szociális kérdésben), hanem morális okokból. Azért, mert támadást intéztek a hagyományok ellen. Ugyanakkor egy mai szociáldemokratát felelőssé tenni a francia forradalom bűneiért pont akkora csúsztatás, mint egy mai random fehérembert felelőssé tenni a rabszolgatartásért.
** Halványan gyanakszom, hogy Houellebecq katolicizmus iránti vonzalma nem független attól, hogy francia. No most Franciaországban a szekuláris állami modell valóban helyenként agresszívan tereli vissza a vallást a magánszférába – ez felkeltheti a védelmező ösztönt valakiben, aki a kereszténységben a kulturális megtartó erőt látja. De kíváncsi lennék, hogyan értékelné Houellebecq mondjuk a mai Szent István műsort (minek nevezzem? Nemzeti Pride-nak?). Pogány és keresztény szimbólumokból összetákolt bazári giccs – ez lenne a kulturális hagyomány, aminek megtartó alapja a kereszténység?
*** Elgondolkodtatok már azon, hogy miért nem esszük meg egymást gyakrabban? Hisz elméletileg lehetséges volna. Sőt, mondhatni, logikus. Hisz mindenevő emlősök vagyunk. Mi sem lenne természetesebb és praktikusabb annál, mint hogy egy háború végén a győztes megeszi a veszteseket, ezzel pótolván az elégetett kalóriákat. Vagy ha megéhezik valaki, megeszi a szomszédját. Nos, azért nem esszük meg egymást, mert a társadalom kötőszövete, hogy tisztában vagyunk nem csak a magunk, de a mások ember voltával is. Minden gyűlöletünk, xenofóbiánk ellenére. Erre lehetne építeni.
**** A globalizáció következménye persze az, hogy a szolidaritásnak is globalizálódnia kell. Túl kell tekinteni a saját hordán. Ami persze szintén nem egy könnyű projekt, sokaknak beletört már a bicskája.