Na de mit adtak nekünk a rómaik? Oké, elhozták nekünk a vízöblítéses vécét, de vajon megengedik egyáltalán, hogy használjuk? Vagy azt se nézik ki belőlünk, hogy le tudjuk húzni magunk után?
A gyarmatosítás finoman szólva is ellentmondásos ügy. Egyfelől az Afrikába érkező európaiak tagadhatatlanul hoztak magukkal egy-két dolgot, ami a kontinensen lakók életminőségét növelte: orvosi ellátást, közoktatást, kinint*. Másfelől alapvetően úgy álltak hozzá, hogy kulturális felsőbbrendűségük feljogosítja őket arra, hogy mindent kipréseljenek az elfoglalt területekből – ha a „fehér ember terhe” a világosság elvitele a térkép sötét szegleteibe, akkor a gyarmatokról lefölözött haszon e teher jogos ellenértéke. A németek ezen a téren különösen kegyetlenek voltak, a sokat emlegetett poroszos szigor náluk konkrétan egyes népcsoportok kiirtását jelentette, például a namíbiai hererókét. És bár Német-Kelet-Afrikában (a mai Tanzániában) nem járt el így a kezük, de azért aszkarikból (vagyis helyben toborozott, német tisztek irányítása alatt álló zsoldosokból) álló egységeik azért alaposan összemocskolták az uniformisukat – jellemzően a vétlen civil lakosság vérével. És hogy cserébe ott hagytak egy-két Schiller- meg Heine-kötetet, no, ez nem tűnik azért igazán jó deal-nek.
Gurnah könyve ezt a korszakot jeleníti meg – a XX. század elejétől kábé a hatvanas-hetvenes évekig. Tulajdonképpen tipikus történelmi-családregény, amiben nyomát se találni a modern széppróza vívmányainak, nincsenek látványos szemszögváltások, felbontott linearitás és egyáltalán: semmi, ami akár csak enyhén a posztmodernizmus bűzét árasztaná**. Csak egy pontosan, szépen elmesélt történet azokkal a központban, akikre a gyarmatosítók rátelepedtek. Mert bár a fehér ember hajlamos volt úgy gondolni, hogy kulturális vákuumba érkezik, ahol igény van az ő bölcsességére, de ezek a közösségek igenis nagyon szilárd, az európaival egyenértékű hagyományokkal rendelkeztek. Megvoltak a saját szokásaik, a saját vallásuk, ami megszabta életük ritmusát – és ez a ritmus az, ami Gurnah szövegét is egy kényelmes tempóba kényszeríti. Van egy olyan érzésem, hogy a szerző nem annyira az emberi drámákra fókuszál, nem a tragédiák érdeklik (bár ezeket is nagyvonalúan bonyolítja), hanem az, milyen egyáltalán élni ott és akkor. Következésképp a szöveg ritmusát sem annyira a cselekmény fordulatai strukturálják, sokkal inkább a szereplők hétköznapi nehézségeinek és szokásainak egymásutánisága. Afiya és Hamza szerelme például európai közegben talán tele lenne lángolással, a szenvedély tűzijátékával – itt is van persze lángolás, de a lényeg a szerelem megélését akadályozó bonyolult társadalmi szabályok kitartó és elszánt felszámolása. És ezért nem korlátozódik a regény arra, hogy szimpla vádbeszéddé váljon a fehér ember bűneiről – mert a lángoló igazságérzetet moderálja valami nyugodt, tárgyilagos bölcsesség, ami kiölte a gyűlöletet az elbeszélőből. Az ilyesmiktől válik ez a szöveg egy alapvetően higgadt hömpölygéssé: mintha csak ülnénk a teraszon teát iszogatva, és hallgatnánk egy hosszan tekergő, szép mesét.
* Mondhatnám ugye a keresztény vallást is, ami szerves része volt az európai életjobbító segélycsomagnak - de hogy valóban segített-e az ott élőkön, vagy csak teológiai értelemben legalizálta az elnyomást, arról megoszlanak a vélemények.
** Az egyetlen modernnek tűnő eszköz az, ahogy Gurnah a szereplőit esetenként több szemszögből is bemutatja: egyes figurái hol a történet központjában állnak, hol mellékalakok, akiket más központi karakterek szemén keresztül látunk új megvilágításban. Némiképp szokatlan húzás persze az is, hogy Gurnah az utolsó fejezetben hirtelen sebességet vált, az addigi komótos tempót elhagyva hirtelen évtizedeket darál le, hogy elvarrja a fő szálakat – de ez nem posztmodern trükk, inkább a posztmodernizmus hiányának újabb bizonyítéka: törekvés a mese lezárására, lekerekítésére még akkor is, ha ez ellentmond a történet általános időkezelésének.