What do you think?
Rate this book
Másik Isten
"Nem bír a sárga cipő nélkül élni, csak arra tud gondolni, elképzeli, ahogyan a lábadra adja, ahogyan letérdel eléd, mintha te lennél Hamupipőke, rád próbálja a sárga cipőt, mert ő még nem tudja, amit te már igen, hogy tökéletesen illik a lábadra, ő még nem tudja, amit te már igen, hogy olyan leszel neki, mint a heroin.
Elég egy alkalom."
A mesék úgy érnek véget, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Ezek a szavak nevelnek minket, ebben hiszünk, hogy csak meg kell találni a másikat, és utána minden úgy marad ebben a kimerevített pillanatban. A mesék nem szólnak a változásról, arról a pillanatról, amikor egyszer csak nem ismerünk a másikra, de ami ennél rosszabb, már magunkra sem. Amikor keresni kezdjük az összes valaha volt önmagunkat, remélve, hogy mint egy fura kirakóban, megtaláljuk köztük az igazit. A mesék nem szólnak a levegőtlenségről, a kilátástalanságról, a dühről, amivel hol magunkat, hol a másikat büntetjük reménykedve, mert ahol büntetés van, ott van feloldozás is. Gurubi Ágnes regényének hősei már jóval túl vannak a mese végén. Egyikük sem érti, mi történik, mind azt várják, hogy feketén-fehéren megmutatkozzon előttük az igazság, mint egy isteni kinyilatkoztatás. Pedig mindenkinek megvan a maga igazsága, ami itt felszabadít, ott sebeket ejt, de kimondva, leírva, kibeszélve, világgá kiáltva mégis enged tovább menni, és talán ez a legtöbb, amit remélhetünk.
Az eddig négy kiadásban megjelent családregény, a Szív utca szerzőjének második könyve lélektanilag árnyalt karaktereivel, a hagyományos próza szabályait üdítő módon felrúgó szabad tudatáramlásaival, a test mint eszköz egyszerre pontos és érzéki ábrázolásával válik emlékezetes, sodró olvasmánnyá.
Elég egy alkalom."
A mesék úgy érnek véget, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Ezek a szavak nevelnek minket, ebben hiszünk, hogy csak meg kell találni a másikat, és utána minden úgy marad ebben a kimerevített pillanatban. A mesék nem szólnak a változásról, arról a pillanatról, amikor egyszer csak nem ismerünk a másikra, de ami ennél rosszabb, már magunkra sem. Amikor keresni kezdjük az összes valaha volt önmagunkat, remélve, hogy mint egy fura kirakóban, megtaláljuk köztük az igazit. A mesék nem szólnak a levegőtlenségről, a kilátástalanságról, a dühről, amivel hol magunkat, hol a másikat büntetjük reménykedve, mert ahol büntetés van, ott van feloldozás is. Gurubi Ágnes regényének hősei már jóval túl vannak a mese végén. Egyikük sem érti, mi történik, mind azt várják, hogy feketén-fehéren megmutatkozzon előttük az igazság, mint egy isteni kinyilatkoztatás. Pedig mindenkinek megvan a maga igazsága, ami itt felszabadít, ott sebeket ejt, de kimondva, leírva, kibeszélve, világgá kiáltva mégis enged tovább menni, és talán ez a legtöbb, amit remélhetünk.
Az eddig négy kiadásban megjelent családregény, a Szív utca szerzőjének második könyve lélektanilag árnyalt karaktereivel, a hagyományos próza szabályait üdítő módon felrúgó szabad tudatáramlásaival, a test mint eszköz egyszerre pontos és érzéki ábrázolásával válik emlékezetes, sodró olvasmánnyá.
217 pages, Paperback
Published January 1, 2022
4 people are currently reading
13 people want to read
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 2 of 2 reviews
November 25, 2022
Két könyv alapján úgy vélem, hogy Gurubi személyében olyan karakteresen monotematikus szerzőt látunk kiemelkedni a habokból, akinél a téma monumentalitása rendre gáncsot vet egy szépirodalmi értelemben hibátlan regény lehetőségének. A történet egyszerű ügy, mint a hajvágás nullás géppel: Juli faképnél hagyja családját, kiüresedett házasságát, hogy felmenjen a hegyre (szimbolikus és egyéb értelemben), ahol apja egy volt barátjával elmerül végre az erotikum forró lápjában. Dugnak, magyarul. Sokszor, sokféleképpen. No most ez egy provokatív, erős szexuális töltéssel rendelkező metafora a hozott traumákkal - jelen esetben az amivalens apaképpel - való megküzdésről. (Vö.: "örökölt sors".) Belső krónika önmagunk megtalálásáról, ami úgy fest, néha verejtéktől iszamos lepedőkön, illetve ménkű sok orális szexen keresztül valósítható meg.
A nyelvi megvalósítást sokkal koherensebbnek érzem, mint a Szív utca esetében. Az elején tárgyilagos és (legalábbis többnyire) takarékos mondatok sorjáznak Juliról, távolságtartás jellemzi a mindent látó E/3-at, mintha a főhőst egy emberekre specializálódott Attenborough szemén keresztül néznénk*. Aztán van egy erős váltás, amikor átcsap a szöveg Juli naplóbejegyzéseibe, ahol a központi karakter önmagát megszólítva krónikálja az eseményeket. Ezek a passzusok direkt módon beszélnek a nemi aktusról, meg egyáltalán a vágyról, gyakran túlhabzó, emóciókkal telt lírai tördelésben. Ami értelmezésemben tudatos provokálása az olvasónak, és komoly jelentéssel bír: a testi vágy visszafoglalásának proklamációja. Mert ugye ki mondta, hogy csak a férfiöltözőkben, átható hímszagban lehet arról beszélgetni, hogy kefélni jó? Miért ne nyilváníthatná ki egy nő, hogy neki igenis vannak testi vágyai, és azokat ki akarja élni? Miért kéne a klasszikus, társadalmilag engedélyezett érzelmi síkra korlátoznia magát, ha egyszer neki is van idegvégződésekkel gazdagon telepöttyözött nemiszerve, amit nem fél használni? Ha pedig az olvasónak ez nem fér bele a komfortzónájába, akkor lehet, nem a szerzővel, hanem a komfortzónával van baj.
Mondjuk szerintem a szerzővel is van baj, de nem ez. Engem itt is az zavart, ami az első Guribi-könyvben: hogy van egy tök egyértelmű írói vízió, egy mindent leuraló megametafora, ami azonban nem elég összetett ahhoz, hogy a teljes regényidőre lekössön**. Az ember nyugtázza a létüket, aha, a "hegy" mint szimbólum, Igor mint a lezáratlan apa-lány viszony provokatív manifesztációja, oké. De ha ezzel megvagyunk (és gyorsan megvagyunk), akkor miért kéne tovább olvasni a regényt? A pár nem túl jelentős fordulat miatt, ami csepp dinamizmussal dúsítaná az amúgy vékony cselekményt? A nyelv miatt, ami tisztességesen van odatéve, de magunk közt szólva nem egy nagy durranás? Vagy a végére biggyesztett füveskönyvbe illő konklúzió miatt? Egyik sem tűnik nyomós oknak.
* Eszembe jutott amúgy az is, hogy a címben megemlített "másik isten" nem is feltétlenül Igor (aki ugye az apát "helyettesíti"), hanem maga az omnipotens elbeszélő, aki mindent lát, de részvétet nem érez. Ez az irány azonban, bármilyen ígéretes is, valószínűleg csak az én fejemben létezik.
** Gurubi vonzódása a metaforákhoz a szöveg mikroszintjén is látványos. Alig tudja elengedni őket. Van például egy képe a szerelemről mint cukrászipari termékek fogyasztásáról. Hogy addig zabáljuk az édeset, amíg a fülünkön jön ki. Hát ezt is olyan sokáig húzza, hogy a végén tényleg a papucsállatkák is meg kell értsék, mire akar kilyukadni.
A nyelvi megvalósítást sokkal koherensebbnek érzem, mint a Szív utca esetében. Az elején tárgyilagos és (legalábbis többnyire) takarékos mondatok sorjáznak Juliról, távolságtartás jellemzi a mindent látó E/3-at, mintha a főhőst egy emberekre specializálódott Attenborough szemén keresztül néznénk*. Aztán van egy erős váltás, amikor átcsap a szöveg Juli naplóbejegyzéseibe, ahol a központi karakter önmagát megszólítva krónikálja az eseményeket. Ezek a passzusok direkt módon beszélnek a nemi aktusról, meg egyáltalán a vágyról, gyakran túlhabzó, emóciókkal telt lírai tördelésben. Ami értelmezésemben tudatos provokálása az olvasónak, és komoly jelentéssel bír: a testi vágy visszafoglalásának proklamációja. Mert ugye ki mondta, hogy csak a férfiöltözőkben, átható hímszagban lehet arról beszélgetni, hogy kefélni jó? Miért ne nyilváníthatná ki egy nő, hogy neki igenis vannak testi vágyai, és azokat ki akarja élni? Miért kéne a klasszikus, társadalmilag engedélyezett érzelmi síkra korlátoznia magát, ha egyszer neki is van idegvégződésekkel gazdagon telepöttyözött nemiszerve, amit nem fél használni? Ha pedig az olvasónak ez nem fér bele a komfortzónájába, akkor lehet, nem a szerzővel, hanem a komfortzónával van baj.
Mondjuk szerintem a szerzővel is van baj, de nem ez. Engem itt is az zavart, ami az első Guribi-könyvben: hogy van egy tök egyértelmű írói vízió, egy mindent leuraló megametafora, ami azonban nem elég összetett ahhoz, hogy a teljes regényidőre lekössön**. Az ember nyugtázza a létüket, aha, a "hegy" mint szimbólum, Igor mint a lezáratlan apa-lány viszony provokatív manifesztációja, oké. De ha ezzel megvagyunk (és gyorsan megvagyunk), akkor miért kéne tovább olvasni a regényt? A pár nem túl jelentős fordulat miatt, ami csepp dinamizmussal dúsítaná az amúgy vékony cselekményt? A nyelv miatt, ami tisztességesen van odatéve, de magunk közt szólva nem egy nagy durranás? Vagy a végére biggyesztett füveskönyvbe illő konklúzió miatt? Egyik sem tűnik nyomós oknak.
* Eszembe jutott amúgy az is, hogy a címben megemlített "másik isten" nem is feltétlenül Igor (aki ugye az apát "helyettesíti"), hanem maga az omnipotens elbeszélő, aki mindent lát, de részvétet nem érez. Ez az irány azonban, bármilyen ígéretes is, valószínűleg csak az én fejemben létezik.
** Gurubi vonzódása a metaforákhoz a szöveg mikroszintjén is látványos. Alig tudja elengedni őket. Van például egy képe a szerelemről mint cukrászipari termékek fogyasztásáról. Hogy addig zabáljuk az édeset, amíg a fülünkön jön ki. Hát ezt is olyan sokáig húzza, hogy a végén tényleg a papucsállatkák is meg kell értsék, mire akar kilyukadni.
January 19, 2023
Gurubi Ágnesnek jók az alapgondolatai és jó hasonlatokat illetve metaforákat használ. Ami nekem nem tetszett, hogy túlságosan részletezte a hétköznapi szokásait, nem hagyott semmit az olvasó fantáziájára.
Displaying 1 - 2 of 2 reviews