Na jó, hát mit is várhatnánk egy Scott nevű skóttól, aki Otto English álnevet választott magának?
Szerintem nem érdemes azzal az előfeltételezéssel olvasni, hogy ez történelemtudomány. A történelemtudománynak (és minden tudománynak) ugyanis valahol feltétele, hogy az ember összegyűjti az adatokat, aztán levon belőlük valamilyen következtetést. Ha van is előzetes hipotézise, azért csak az adat az úr. Englishnek viszont van egy karcolhatatlan elképzelése arról, hogy a nacionalizmus hülyeség, a nemzetek története merő hazugsággyár, a Brit Birodalom pedig szégyellje össze magát. Amivel egy csomó ponton egyet is értek. Ebből kiindulva a szerző összegereblyézik mindenféle kis színest, elegyíti őket némi jópofáskodással*, egy kis csúsztatással, aztán az egész masszát áradó lendülettel az arcunkba tolja. Történelmi evidenciákat úgy ad elő, mintha azok egy általa felfedezett földrész partvidékei lennének, és úgy megy neki a nemzeti panteon legendáinak, mintha személyes sérelmeket akarna megtorolni rajtuk. Ez amúgy nem feltétlenül rossz - lehet ebből szórakoztató, sőt: intelligens kötetet építeni. Csak hát ez nem tudomány - sokkal inkább rokon a propagandával. De végtére is az is egy műfaj.
Lejön az egészről, hogy a prioritás a szerző részéről saját indulata megélése volt. Aminek következtében szó sincs építkezésről. Pedig ha csak a fejezetcímeket nézzük, hihetnénk azt is, English egy ívet kíván létrehozni. Hisz azokban világosan meg van határozva egy állítás (pl.: "Régen az emberek azt hitték, a föld lapos"), amit a szerző bizonnyal cáfolni kíván, valamint ott az alcím is (pl. "A történelemhamisítás története"), ami mintha arra utalna, hogy egy általánosabb tematikus rendbe lesznek illesztve a fejtegetések. Aztán kiderül, hogy ilyen tematikus rend jószerével nem létezik, English csak csapong, össze-vissza hajigálja elénk mindazt a tudást, amit innen-onnan összecsipegetett, nem csoda, ha az ember egyes fejezetek végén őszintén elgondolkodik azon, hogy volt-e itt mondva valami érdemleges, vagy csak ventilált egy jóízűt az író saját magának.
Nem először tapasztalom azt az ambivalens érzést, hogy egy olvasmányom gondolatiságával mélységesen egyetértek, de a megírás módja egyenesen taszít. Hisz végtére is mit állít English? Elsősorban azt, hogy aki hülye, az többnyire annyira hülye, hogy nem is tudja, hogy hülye. Ez egy nagyon alapvető igazság. Aztán még azt is állítja, hogy vannak emberek, akik nem annyira hülyék, viszont morális hulladékok. Ők aztán elmennek politikusnak vagy politikai tanácsadónak, és megélnek a hülyékből. Azt mondják nekik, amit hallani akarnak - például hogy a hülyék igazából nem is hülyék, hiszen az angol (magyar, piréz, stb.) nemzethez tartoznak, és egy angol (magyar, piréz, stb.) szervileg nem lehet hülye, mert ha hülye lenne, akkor franciának vagy németnek születik. No most ami a morális hulladékokat illeti, hát igen, valóban kitapintható egy ilyen tendencia. Csak az van, hogy English ebből az egészből két következtetést von le:
1.) Mivel a másik oldal hülyéi úgyis hülyék, ezért nyugodtan szálljunk bele a mítoszaikba páros lábbal. Küldjük el Churchillt a búsba, például. Meggyőzni ezzel se fogjuk őket, de legalább szórakozunk rajtuk.
2.) Ráadásul ezzel dédelgetjük azoknak a lelkét is, akik velünk értenek egyet - hisz valójában mi is azt szeretjük a legjobban, ha ki van mondva nyíltan, hogy az "ők" és a "hülyék" tulajdonképpen szinonimák. Ettől valahogy jobban érezzük magunkat.
Nem mondom, hogy a fenti metódus olyasvalami, amit én sose követtem el, mert de. Ugyanakkor megiscsak jó lenne hinni, hogy ennél többre vagyunk hivatva. Mert végtére is nem az a gond, hogy mások mást gondolnak, mint mi - hisz az ember sokféle. Hanem hogy hajlandóak-e ezek mellett a gondolatok mellett úgy érvelni, hogy a másikat is embernek tekintik. Mégpedig olyan embernek, akiről feltételezik, hogy respektálható céljai és motivációi lehetnek. Jó, hát igaz, ami igaz, ez a fajta hozzáállás meglehetősen energiaigényes, néha meddő is**. De az semmiképpen sem jó módszer, ha a másik oldal leegyszerűsítő populizmusára válaszul mi meg megteremtjük annak tükörképét: a mi leegyszerűsítő populizmusunkat.
* A jópofizás egyik megjelenési formája itt is (mint oly sok helyen) a szóvicc. Sajnálatos módon.
** Alighanem terméketlen próbálkozás volna például egy megélhetési politikussal vitába ereszkedni, azon egyszerű oknál fogva, hogy egy megélhetési politikus nem azt mondja, amit gondol, hanem azt, amit szerepe szerint gondolnia kell.