What do you think?
Rate this book
Akcentus: Lugosi Amerikában
„A legtöbb akcentussal azonban nem így vannak, azokhoz érzelmileg viszonyulnak, és mindegyikhez másképpen. Az egyik úgy hat rájuk, mint valami ajzószer, a másik hallatán figyelmesebbek lesznek, mert a beszéd egy bizonyos lejtése magasabb intellektust sejtet velük, a harmadikat mulatságosnak találják, a negyediket gyanúsnak. A magyar akcentust leginkább sikktelennek. Egyszerű szabású, olcsó, de tartós anyagból szabott konfekcióruhának. Mondjuk, egy felöltőnek, amit bárki hordhat, de senkit sem öltöztet. A makacs emberek viselete az ilyen egyszerű holmi, akiknek mondhat bárki bármit, a szokásaikon nem változtatnak, és ez az életben hol kedvező tulajdonságként mutatkozik meg, állhatatosságként, hol pedig ellenszenves vonásként, barbárságként.”
Fekete-fehér Drakula, horrorfilmek, drogfüggőség és temetés a vámpírpalástban… Lugosi Béláról, aki az egyik legismertebb magyar a világon, mi, magyarok többnyire csak közhelyeket tudunk. Pedig az életéből több film vagy regény is kitelne. Gyurkovics Tamás most megírta az egyiket.
Az Akcentus Lugosi Béla emigráció utáni éveire összpontosít. A regény elbeszélőjét, Lugosi titkárának kitalált alakját a szerző valós személyekből gyúrta össze. A regényes életrajz a végén kezdődik, innen halad visszafelé az időben egészen addig a pontig, ahol Lugosi története végzetes fordulatot vett…
Gyurkovics Tamás harmadik kötete egy elevenségében hiteles Lugosi Bélát rajzol meg. A munkát komoly kutatás előzte meg. Az amerikai filmgyártás aranykorán át értjük meg, milyen az a bizonyos „kontinentális sárm és óvilági modor”, ami a korabeli filmcsillagok számára egyszerre vonzó, ám – a hangosfilm megjelenésével – egyre szűkebb skatulyába zárta a magyar Hollywoodot. De van-e feltámadás a hírességek sétányán?
Fekete-fehér Drakula, horrorfilmek, drogfüggőség és temetés a vámpírpalástban… Lugosi Béláról, aki az egyik legismertebb magyar a világon, mi, magyarok többnyire csak közhelyeket tudunk. Pedig az életéből több film vagy regény is kitelne. Gyurkovics Tamás most megírta az egyiket.
Az Akcentus Lugosi Béla emigráció utáni éveire összpontosít. A regény elbeszélőjét, Lugosi titkárának kitalált alakját a szerző valós személyekből gyúrta össze. A regényes életrajz a végén kezdődik, innen halad visszafelé az időben egészen addig a pontig, ahol Lugosi története végzetes fordulatot vett…
Gyurkovics Tamás harmadik kötete egy elevenségében hiteles Lugosi Bélát rajzol meg. A munkát komoly kutatás előzte meg. Az amerikai filmgyártás aranykorán át értjük meg, milyen az a bizonyos „kontinentális sárm és óvilági modor”, ami a korabeli filmcsillagok számára egyszerre vonzó, ám – a hangosfilm megjelenésével – egyre szűkebb skatulyába zárta a magyar Hollywoodot. De van-e feltámadás a hírességek sétányán?
440 pages, Paperback
Published January 1, 2022
15 people want to read
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 3 of 3 reviews
December 2, 2022
"Lázadásnak állítani be a gyöngeséget, és döntésnek a bukást, ehhez értetek mind, akiket valaha is szerettem."
Gyurkovicsban azt bámulom leginkább, ahogy megcsinálja a regényeit. Nem csak arról van szó, hogy jól ír, hanem ennél többről: hogy tudja, mit ír. Én ezt az egész regényesített életrajzot egy pazar építménynek érzem, csodás konstrukciónak, ahol minden írói eszköz, minden trükk azt a célt szolgálja, hogy megérkezzünk a végső katarzisba. Az írói mesterterv szerint.
Az egyik ilyen eszköz az elbeszélő figurája. Zazi Lugosi Béla titkára, aki ebben a formában sosem létezett, mondhatni, ő az első számú fiktív elem, ami a szépirodalomba emeli egy klasszikus életrajz ígéretét. Az elbeszélők ugyanis ilyen esetben mindig szűrők, akik áteresztik saját szubjektív szavaikon a valódi dokumentumokat - ezzel pedig teljesen új fénytörésbe helyezik azokat. Zazi ilyen szempontból tökéletes választás, hisz egyfelől nála közelebbről senki nem láthatta a nagy Lugosit, nála jobban senki sem ismerhette hibáit és bűneit. Ugyanakkor a titkár úr izzó szenvedéllyel szereti munkaadóját, és ez a reménytelen szerelem végigkíséri kapcsolatukat. Zazi pontosan látja, hogy Lugosiban a magyar dzsentrihagyomány szélsőértékei kelnek életre: sármja lehengerlő, de férjnek elviselhetetlen, ha van pénze, eltapsolja, ha pedig elfogyott - hát akkor is szerez, hogy eltapsolhassa*. Függő, nem is annyira az alkoholtól és a morfiumtól, hanem leginkább a sikertől. Csak akkor tudja szeretni magát, ha mások is szeretik, az ő érzelmeiken élősködik. Ám ha nem kapja meg a szokásos adagot a rajongásból, tesz róla, hogy környezetének is pont olyan rossz legyen, mint neki. Szóval rettenetes figura - és mégis, ellenállhatatlan. Ezt az ambivalenciát pedig Gyurkovics csodásan transzportálja át Zazi szavain keresztül az olvasóba.
Aztán az időrend. Tudnivaló, hogy Lugosi elbukott. Hagyta magát beskatulyázni a horror-műfajba, és végül szegényen, adósságok alatt roskadozva halt meg. Lelombozó végkifejlet. Nem könnyű belőle katarzist eszkábálni. Gyurkovics úgy oldja meg, hogy a végén kezdi, és onnan araszol visszafelé az időben a világraszóló sikerekig. Ami kicsit olyan, mintha posztumusz igazságot szolgáltatna hősének: megadja neki a lehetőséget, hogy a csúcsponton, szikrázó rivaldafényben, vastapssal kísérve búcsúzzon el tőlünk. Nem a leépülésre alapozza az ívet, hanem a felemelkedésre. Ami telitalálat - egyszerűen azért, mert szép.
* Lugosi - mint az igazi dzsentrik - kiválóan ért ahhoz, hogy mindig csak annyit kérjen kölcsön, amit még cikibb visszakérni, mint elfelejteni. Attól sem fázik, hogy saját titkárát pumpolja, aminek következtében olyan munkaadó ő, akit az alkalmazottja tart el.
Gyurkovicsban azt bámulom leginkább, ahogy megcsinálja a regényeit. Nem csak arról van szó, hogy jól ír, hanem ennél többről: hogy tudja, mit ír. Én ezt az egész regényesített életrajzot egy pazar építménynek érzem, csodás konstrukciónak, ahol minden írói eszköz, minden trükk azt a célt szolgálja, hogy megérkezzünk a végső katarzisba. Az írói mesterterv szerint.
Az egyik ilyen eszköz az elbeszélő figurája. Zazi Lugosi Béla titkára, aki ebben a formában sosem létezett, mondhatni, ő az első számú fiktív elem, ami a szépirodalomba emeli egy klasszikus életrajz ígéretét. Az elbeszélők ugyanis ilyen esetben mindig szűrők, akik áteresztik saját szubjektív szavaikon a valódi dokumentumokat - ezzel pedig teljesen új fénytörésbe helyezik azokat. Zazi ilyen szempontból tökéletes választás, hisz egyfelől nála közelebbről senki nem láthatta a nagy Lugosit, nála jobban senki sem ismerhette hibáit és bűneit. Ugyanakkor a titkár úr izzó szenvedéllyel szereti munkaadóját, és ez a reménytelen szerelem végigkíséri kapcsolatukat. Zazi pontosan látja, hogy Lugosiban a magyar dzsentrihagyomány szélsőértékei kelnek életre: sármja lehengerlő, de férjnek elviselhetetlen, ha van pénze, eltapsolja, ha pedig elfogyott - hát akkor is szerez, hogy eltapsolhassa*. Függő, nem is annyira az alkoholtól és a morfiumtól, hanem leginkább a sikertől. Csak akkor tudja szeretni magát, ha mások is szeretik, az ő érzelmeiken élősködik. Ám ha nem kapja meg a szokásos adagot a rajongásból, tesz róla, hogy környezetének is pont olyan rossz legyen, mint neki. Szóval rettenetes figura - és mégis, ellenállhatatlan. Ezt az ambivalenciát pedig Gyurkovics csodásan transzportálja át Zazi szavain keresztül az olvasóba.
Aztán az időrend. Tudnivaló, hogy Lugosi elbukott. Hagyta magát beskatulyázni a horror-műfajba, és végül szegényen, adósságok alatt roskadozva halt meg. Lelombozó végkifejlet. Nem könnyű belőle katarzist eszkábálni. Gyurkovics úgy oldja meg, hogy a végén kezdi, és onnan araszol visszafelé az időben a világraszóló sikerekig. Ami kicsit olyan, mintha posztumusz igazságot szolgáltatna hősének: megadja neki a lehetőséget, hogy a csúcsponton, szikrázó rivaldafényben, vastapssal kísérve búcsúzzon el tőlünk. Nem a leépülésre alapozza az ívet, hanem a felemelkedésre. Ami telitalálat - egyszerűen azért, mert szép.
* Lugosi - mint az igazi dzsentrik - kiválóan ért ahhoz, hogy mindig csak annyit kérjen kölcsön, amit még cikibb visszakérni, mint elfelejteni. Attól sem fázik, hogy saját titkárát pumpolja, aminek következtében olyan munkaadó ő, akit az alkalmazottja tart el.
November 29, 2022
Gyurkovics Tamás: Akcentus
Kettős érzelemmel vettem kezembe a könyvet, Gyurkovics lenyűgöz, na de Lugosi? Valami fekete-fehér Drakula, teljesen érdektelen, de egyszer csak azt veszem észre, hogy a google-kereséseim Lugosira irányulnak, mert látni akarom a regény szereplőiről készült fotókat, és még többet akarok tudni róluk. A narrátor, Lugosi elképzelt titkára E/2-ben mesél, akit több valós személyből gyúrt össze az író Lugosit feltétel nélkül szerető, szerelemmel imádó Zazivá. Na de ez az E/2 nem az olvasónak, nem egy harmadik személynek, hanem Lugosi Bélának szól egy olyan embertől, aki egészen közelről látja minden hibáját, és ennek ellenére feltétel nélkül szereti. A regény maga nem öleli fel Lugosi teljes életét, csak az USA-ba érkezés utáni részt, vagyis az élete első 37 évére csak itt-ott történik utalás, mindezt pár fejezetben, de ezek a fejezetek fordított sorrendben követik egymást.
A regény legelején Lugosi idős, leépült, mindentől függ, egészen a haláláig, majd fejezetről-fejezetre egyre az élete korábbi részei jelennek meg, vagyis a regény legvége az élete és karrierje csúcspontja. Lugosi csak a közönségnek, közönség előtt él, anélkül egy senki, egy roncs, aki soha nem volt definíció szerinti jó ember, mindenkit kihasznál, a nőkkel szembeni viselkedését hagyjuk… mégis, Zazi szemén át látva ez az ember érdekes, értékes és szerethető. Eszméletlen kutatómunka lehet a könyv megírása mögött, Lugosi egy emigrált magyar USA-ban Hollywood aranykorában, vagyis a kinti magyar kolónia, az emigráció és a korabeli filmgyártás legalább annyira fontos a regényben, mint Lugosi élete. Nagyon szeretett volna amerikaivá válni, miközben végtelenül ragaszkodott magyarságához, hogy ebben ok vagy okozat volt az, hogy nem volt képes soha szépen beszélni az angol nyelvet, ezt nem tudjuk meg, de így örökké csak a perifériáját élhette a saját életének, karrierjének.
Kettős érzelemmel vettem kezembe a könyvet, Gyurkovics lenyűgöz, na de Lugosi? Valami fekete-fehér Drakula, teljesen érdektelen, de egyszer csak azt veszem észre, hogy a google-kereséseim Lugosira irányulnak, mert látni akarom a regény szereplőiről készült fotókat, és még többet akarok tudni róluk. A narrátor, Lugosi elképzelt titkára E/2-ben mesél, akit több valós személyből gyúrt össze az író Lugosit feltétel nélkül szerető, szerelemmel imádó Zazivá. Na de ez az E/2 nem az olvasónak, nem egy harmadik személynek, hanem Lugosi Bélának szól egy olyan embertől, aki egészen közelről látja minden hibáját, és ennek ellenére feltétel nélkül szereti. A regény maga nem öleli fel Lugosi teljes életét, csak az USA-ba érkezés utáni részt, vagyis az élete első 37 évére csak itt-ott történik utalás, mindezt pár fejezetben, de ezek a fejezetek fordított sorrendben követik egymást.
A regény legelején Lugosi idős, leépült, mindentől függ, egészen a haláláig, majd fejezetről-fejezetre egyre az élete korábbi részei jelennek meg, vagyis a regény legvége az élete és karrierje csúcspontja. Lugosi csak a közönségnek, közönség előtt él, anélkül egy senki, egy roncs, aki soha nem volt definíció szerinti jó ember, mindenkit kihasznál, a nőkkel szembeni viselkedését hagyjuk… mégis, Zazi szemén át látva ez az ember érdekes, értékes és szerethető. Eszméletlen kutatómunka lehet a könyv megírása mögött, Lugosi egy emigrált magyar USA-ban Hollywood aranykorában, vagyis a kinti magyar kolónia, az emigráció és a korabeli filmgyártás legalább annyira fontos a regényben, mint Lugosi élete. Nagyon szeretett volna amerikaivá válni, miközben végtelenül ragaszkodott magyarságához, hogy ebben ok vagy okozat volt az, hogy nem volt képes soha szépen beszélni az angol nyelvet, ezt nem tudjuk meg, de így örökké csak a perifériáját élhette a saját életének, karrierjének.
September 14, 2024
Gyurkovics Tamást még az ezt megelőző kötetével, a Migrénnel ismertem meg, és a szöveg milyensége és hogyansága annak idején az egyik legerősebb kortársmagyar regénnyé tette a szememben, mindezt úgy, hogy maga a setting (a holokauszt) nekem egy unásig lecsámcsogott téma, amiről, kevés kivétellel, ugyanúgy beszélt mindenki. A Migrén meg nem.
Ennek megfelelően teljesen bepörögtem, amikor megláttam, hogy a szerző új alanya Lugosi Béla lesz. Mert a Lugosi, a holokauszttal ellentétben, a szívem egyik kisebb csücskét képezi. A ’31-es Drakula, a Bauhaus-dal (és feldolgozásai), ez a kocsmaszínházi ripacskodás, Martin Landau a valósnál jóval komolytalanabb, de ennek ellenére is székhez szegező alakítása, az az ikonikus, regulázó-delejező szemöldökrendszer… mindezek együtt már jóval a regény előtt személyes hőseim csarnokába emelték a Bélát, magasra fel, Homer Simpson, Garfield, Henry Rollins meg a Batman mellé. Életem egyik – akkor még nem tudtam, hogy a legfontosabb – randija is Béla vajdahunyadvári mellszobra alatt indult.
Regényes életrajz, hát ez mondjuk nem hangzik valami bíztatóan, porral szűrt, fáradt napfényben fürdő, ódon olvasótermekre asszociálok tőle, de a rengeteg felhasznált tényanyag ellenére ez valódi szépirodalom, különös hangsúllyal nyomva meg a szépet.
Ahogy a cím is mondja, a regény Lugosi amerikai éveit dolgozza fel, a kilátástalanságában is reményteljes New Orleans-i partraszállástól a mindenki által ismert, őrjítően szomorú és enyhén szánalmas végkicsekkolásig.
A két dolog, ami feledhetetlenné teszi a könyvet számomra, az ugyanaz a két dolog, mint amit mindenki kiemel, az egyik a narrátor, Zazi zseniális figurája, a fiktív, Lugosi körüli emberek személyiségjegyeiből összekutyult titkár, aki féltő gonddal, borzasztóan intim közelségből, elsőre kissé szokatlan, furcsa szögű E/2-ben, akire csak úgy utal, hogy „te”, mutatja be nekünk ezt a csapodár, morfinista trógert, nyelvi és egyéb korlátokkal és skatulyákkal kipányvázott, szemkápráztató és szemfényvesztő ripacsot. És aki ezt a mini színészóriást igazi, viszonzatlan szerelemmel szereti, mindenkinél közelebbről látja és láttatja a színész kiállhatatlanságait és megbocsáthatatlanságait, és mindezek ellenére az utóbbi évek számomra egyik legnagyszerűbb regényhősét teremti meg (újra), azt a mélyről induló és nagyrészt mélyben is maradó antihőst, akit akkor is szeretsz, amikor tudod, hogy nem kéne.
Hiába, ezeket a félhősöket is ugyanolyan szerelemmel szereted, mint azokat az embereket, akiket nem kellett volna. Mer' ésszel tudod, de a ketyegőd akarata felett nincs hatalmad.
A másik dolog pedig a szerző mesterterve, ahogy megfordítja a Béla éveit, hogy a koporsóból követhessük a reményteljes új világba érkezésig. A világ legismertebb magyar vérszívójának törékeny, de erőteljes fanfárokkal tűzdelt búcsúztatása, diadalúttá puhított lebucskázás-története, pazar újratemetése. Olyan szép, hogy a Béla valószínűleg meg sem érdemelné, pedig amúgy kijár neki.
Ennek megfelelően teljesen bepörögtem, amikor megláttam, hogy a szerző új alanya Lugosi Béla lesz. Mert a Lugosi, a holokauszttal ellentétben, a szívem egyik kisebb csücskét képezi. A ’31-es Drakula, a Bauhaus-dal (és feldolgozásai), ez a kocsmaszínházi ripacskodás, Martin Landau a valósnál jóval komolytalanabb, de ennek ellenére is székhez szegező alakítása, az az ikonikus, regulázó-delejező szemöldökrendszer… mindezek együtt már jóval a regény előtt személyes hőseim csarnokába emelték a Bélát, magasra fel, Homer Simpson, Garfield, Henry Rollins meg a Batman mellé. Életem egyik – akkor még nem tudtam, hogy a legfontosabb – randija is Béla vajdahunyadvári mellszobra alatt indult.
Regényes életrajz, hát ez mondjuk nem hangzik valami bíztatóan, porral szűrt, fáradt napfényben fürdő, ódon olvasótermekre asszociálok tőle, de a rengeteg felhasznált tényanyag ellenére ez valódi szépirodalom, különös hangsúllyal nyomva meg a szépet.
Ahogy a cím is mondja, a regény Lugosi amerikai éveit dolgozza fel, a kilátástalanságában is reményteljes New Orleans-i partraszállástól a mindenki által ismert, őrjítően szomorú és enyhén szánalmas végkicsekkolásig.
A két dolog, ami feledhetetlenné teszi a könyvet számomra, az ugyanaz a két dolog, mint amit mindenki kiemel, az egyik a narrátor, Zazi zseniális figurája, a fiktív, Lugosi körüli emberek személyiségjegyeiből összekutyult titkár, aki féltő gonddal, borzasztóan intim közelségből, elsőre kissé szokatlan, furcsa szögű E/2-ben, akire csak úgy utal, hogy „te”, mutatja be nekünk ezt a csapodár, morfinista trógert, nyelvi és egyéb korlátokkal és skatulyákkal kipányvázott, szemkápráztató és szemfényvesztő ripacsot. És aki ezt a mini színészóriást igazi, viszonzatlan szerelemmel szereti, mindenkinél közelebbről látja és láttatja a színész kiállhatatlanságait és megbocsáthatatlanságait, és mindezek ellenére az utóbbi évek számomra egyik legnagyszerűbb regényhősét teremti meg (újra), azt a mélyről induló és nagyrészt mélyben is maradó antihőst, akit akkor is szeretsz, amikor tudod, hogy nem kéne.
Hiába, ezeket a félhősöket is ugyanolyan szerelemmel szereted, mint azokat az embereket, akiket nem kellett volna. Mer' ésszel tudod, de a ketyegőd akarata felett nincs hatalmad.
A másik dolog pedig a szerző mesterterve, ahogy megfordítja a Béla éveit, hogy a koporsóból követhessük a reményteljes új világba érkezésig. A világ legismertebb magyar vérszívójának törékeny, de erőteljes fanfárokkal tűzdelt búcsúztatása, diadalúttá puhított lebucskázás-története, pazar újratemetése. Olyan szép, hogy a Béla valószínűleg meg sem érdemelné, pedig amúgy kijár neki.
Displaying 1 - 3 of 3 reviews