„Az augusztus az év vasárnapja. Én ennek megfelelően éppen úgy éltem az életemet, mint az a gyerek, aki azt hazudja, hogy nem adtak fel semmit matekból, és tök nyugodtan megnézheti az esti filmet, de csak azért, mert már pontosan tudja, hogy be sem megy hétfőn az iskolába. Úgy tettem, mint aki nem veszi észre, hogy pillanatokon belül véget ér a nyár, és olyan kijózanító ötfokos reggelek jönnek neonfényes folyosókkal, mások energiaitalának és dohányfüstjének tapintatlan szagával, hogy a saját gyomorsavamban fogok megfulladni, és pillanatokon belül lesz itt akkora november, hogy hetekre eltakarja a napot, és egy használható fényképet nem lehet majd készíteni a nyílt utcán délben, mert annyira sötét lesz.”
Barna negyvenéves. Egy rendezvényszervező cég kreatív igazgatója. Túlsúlyos, mozgáshiányos, háromgyerekes családapa, félművelt, arrogáns, szorongó átlagember. Aki nem szereti se magát, se az életét. Aki kezdi megérteni, hogy ő sem él örökké, és már sohasem fogja valóra váltani a kamaszkori álmait.
Amikor azonban az egyik unalmasnak induló napon egy közhelyes félrelépéssel megpróbál kitörni a közhelyes életéből, még nem sejti, hogy ezzel kihívja maga ellen a sorsot. Büntetése – vagy éppen jutalma? – pedig az, hogy egy szürreális találkozás után újra le kell élnie az életét. Tessék, most kezdheti elölről! Élhet máshogy. Úgy, ahogy eddig nem mert. Végig kell csinálnia az egészet!
Még egyszer.
Spáh Dávid könyve a mai késő harmincas és fiatal negyvenes korosztály generációs regénye, amely szívet tépő humorral, maró gúnnyal mutatja be egy nemzedék útkeresését és életközepi válságát.
Nem is tudom. Hullámzó volt a kedélyem és az érdeklődésem végig: hol imádtam a humorát és (ön)iróniáját, hol halálra idegesített. Úgy burjánzanak benne a hasonlatok, mint eső után a gaz. Közben azért van stílusa és mondanivalója, a sztori is érdekes, és a lezárás kifejezetten bravúros. Első könyvnek tök jó, és szerintem sokkal jobbakat is fogunk még olvasni Dávidtól. Én nagyon várom a következőt.
Bár nem véletlenül került a kezembe, valahol hallottam róla és érdekelt a témája, Spáh könyve nem tetszett annyira.
Holott nem lehet azt mondani, hogy a főszereplő lapos, mert azért mégis több szempontból ismerkedünk meg vele, mégis annak érződik. A sztereotip férfi bravúr (bár világossá válik, hogy ez a bizonytalanságból fakad, és ezért nem annyira lapos, mint amilyennek elsőre tűnik) túl sok helyet foglal el, és klisésnek, karikatúrának hat.
A mágikus realistának tűnő rész nagyon nem jött be nekem, nem ezt vártam el. Nekem jobban tetszett volna, ha Barna enélkül tudott volna belátásra jutni és a végpontra érni.
Spáh egyik stílusi sajátossága az, hogy sok helyen túlságosan részletes leírások vannak arról, hogy melyik testrész hol van/mit művel, hogyan áll össze pontosan a kép, ami egyrészt lelassítja a történetet, másrészt a funkciója sem világos számomra. A Margó podcastot hallgatva úgy gondolom, ez a Spáh filmes hátterének köszönhető lehet.
Szimpatikusok viszont az apaszerepre forgott figyelem a könyvben és a sztori vége,
Rövid és velősen megkomponált történet a Még egyszer, ahol egy negyvenes férfi drámájába csöppen az olvasó. Pozíciója szerint kreatív igazgató – és ehhez méltóan is narráltatja őt a szerző –, aki néhány egészen rossz döntésének hatására kilátástalannak érzi a helyzetét. A sors pedig arra kárhoztatja, hogy újragondolja a döntéseit.
A könyv három részre van tagolva, és személy szerint a vége tetszett leginkább. Az eleje erősen elgondolkodtatott, hogy vajon ha nekem lenne hasonló lehetőségem, mennyit tudnék változtatni az életemen. A vége viszont remek bepillantás volt az 1987-es Magyarországra. Kis nosztalgia, jó adag társadalomkritika.
Összességében tetszett a Még egyszer, viszont helyenként olyan érzésem volt, mintha túl sok lenne, főleg a Mária nénis részek. Ebből a szempontból a borító viszont igazán ötletes és beszédes.
Számomra ez a regény első pillantásra egy fekete komédia volt, de ahogy haladtam a regény vége felé kikristályosodott, hogy ez a komikus fejlődésregény, bármelyikünk élete is lehetne. Ki ne gondolt volna már rá, hogy jobb lenne, ha valaki más lenne egy másik élettel? Mi lenne ha más döntéseket hozott volna? Egy újraolvasással biztosan nagyobbat koppanna a vége, hogy aztán megint azt mondhassam: Még egyszer.
„Miért az idegbaj ennek az országnak a háttérzenéje?”
Nagyon tetszett a tartalom. A tartalomnál jobban tetszett az első rész. Az első résznél kevésbé tetszett a második rész. A második résznél még kevésbé tetszett a harmadik rész. Ez a nagy magyar fájdalom.