Hú

by István Fekete

A folyó fölött emelkedő magaspart barlangjaiban emberemlékezet óta baglyok élnek. Az egymást váltó nemzedékek mindig ide hordják zsákmányukat, itt költik ki és nevelik fel fiókáikat, engedelmeskedve a bagolyélet sok évezredes törvényeinek. De sorsuk összefonódott az e tájon élő emberek sorsával is, a tatárjárás, a török hódoltság, a szabadságharc néhány jelenete ott tükröződött nagyra nyitott, figyelő szemükben. Ebben a folyóparti barlangban született Hú is, itt táplálták szülei, de mielőtt kirepülhetett volna, megjelent a barlangban az ember, és magával vitte Hút és két testvérét. Ezzel kezdődik a történet, melynek során Hú sok különös tapasztalatot szerez az emberek világában, míg végül a második világháború kitörésekor visszanyeri szabadságát.

Genres: Hungarian Literature, Fiction

343 pages

First published January 1, 1966

About the author

István Fekete was a Hungarian writer, author of several youth novels and animal stories.

He is perhaps best known for his youth novel Tüskevár ("Thorn Castle", 1957), about two city boys' summer holiday at the corner of Lake Balaton and Zala River, their experiences, adventures, contact with Nature in its genuine form. They are helped by an old man on their gradual journey into manhood. This novel was awarded the Attila József Prize in 1960, was made into a film in 1967 (see its IMDb entry) and was voted to be the 8th most liked novel of Hungary in the Big Read in 2005. Its sequel was Téli berek ("Winter Grove", 1959).

This novel, as well as Vuk: The Little Fox and Thistle, were also in the top 100 of the Big Read.

Reviews

[Gabor Nyiro · Rating 5 out of 5]

Vajon hová tűnt a vidéki tájnak az a hangulata, amit Fekete István még oly mélyen átérzett ennek a könyvnek az írásakor? Most 2017-ben fellelehető ez még legalább nyomokban? Ezeken tűnődtem, miközben odaléptem szobám ablakához és kitekintettem az alant elterülő téli tájra. A házakon túl, a vén erdőnél tovább nem lehetett látni, ködbe veszett a Balaton mellett emelkedő domb is, és a Bakony magasabb kúpjai is inkább csak átsejlettek a szürkeségen. Egy-két kémény füstölgött, és távolról, mint valami idegen, szabadságos érzés, beszállt a lakótelepre a városközpont távoli zsongása, de ezen kívül csend telepedett a tájra. Nyaú, a macska is puha léptekkel ment az erdő felé, és csak félszemmel pislantott fel a garázssor melletti fákra, ahol Citér, a cinege hangoskodik atyafiságával együtt vidáman, és hajtogatja, hgy "Kicsitér, Kicsitér!", amivel a macskának nem mondott semmit, sőt a többi cinkének is mást mondott, de hogy mit, azt csak a cinkék tudják, mert sem a cinegék, sem a macskák nem tudják, hogy mi ér olyan kicsit. Ezt az emberek találták ki, s ha nekik jó, hát jó. Nyaút is csak akkor érdekelné Citér, ha meg lehetne fogni, de erről most szó sincs: ahhoz túl fehér, túl csendes, és túl nyugodt a táj. Egy két autó előbukkan a panelházak rengetegéből, és a ködtől csak tompa morgáskánt ér fel a negyedik emeletre a motorzaj, ami még ahhoz is túl csendes hogy Csurit, a verebek népét megriassza a ház előtti bodzabokrok közepében. Évről évre egyre kevesebb veréb van, és pont egyik nap hallottam a rádióban, hogy Nyugat-Európában már veszélyeztetett fajnak számít. Csuri fázik, és a verebek összebújva várják, hogy valamivel melegebbre forduljon az idő, de addig is csöndbn meglapulnak, és figyelik a macskát eltűnni az erdő vén fenyőinek tövében. Mennyi veszély leselkedik rájuk szinte minden pillanatban! Ott vannak a ragadozó madarak: ölyvek, vércsék, varjak… és ott vannak a kígyók, patkányok, menyétek, kóbor kutyák és macskák, és ott van végül a teremtés koronája, az ember, aki milliószám pusztította minden lehetséges eszközzel ezeket a rendkívül hasznos kis madarakat – amíg volt mit pusztítani. Ma már nincs... Mindezt azonban Csuri nem tudja. Csak fogynak, fogyogatnak… bár erről mit sem tudnak, amíg majd rákerülnek a listára, amelyen a kipusztult fajokat említi meg a csodálatos emberi tudomány. Ez a téli nap azonban olyan szép és olyan békés, hogy az embernek talán eszébe se jutnának a verebek, ha nem lenne háború és terror a világban, jelezve, hogy az emberek egymást is „szépen” pusztítják, tehát a verebekkel nem történik semmi igazságtalanság… A galambok is közelebb húzódnak a régebbi házak kéményéhez, és álmosan lecsukják szemüket. Bruku arról álmodik, milyen lesz majd amikor kitavaszodik, és csapatuk szárnyra kapva keringhet ismét a város felett, keresve az utcán kiszóródott morzsákat. Arról persze nem szól az álom, hogy ilyenkor bizony Kiri, a vércse is lemerészkedik a hegyekből a külváros peremére, és időnként ki-kiránt egy gyengébb vagy fiatalabb galambot a csapatból, hogy a házak tetejére telepedve nyugodtan megebédeljen.
A tájon továbbra is csend uralkodik, és mosolyogva fordulok el az ablaktól: a természet igenis ugyanolyan mint Fekete Istvén idejében, az évszakok körforgását, és a vadak ösztönét senki és semmi nem állíthatja meg, még az ember sem.

[Bori Vásárhelyi · Rating 5 out of 5]

Azért kezdtem el ezt a könyvet, mert egy gondterhelt időszakban valami kedveset szerettem volna olvasni. Hu abba a világba repített engem, ahová vágytam, a természet nyugodtságát és szépségét olyan érzékletesen adta át a könyv, mintha én is ott sétáltam volna az erdőben, vagy ott lettem volna az udvarban az állatokkal.
Emellett rengeteg bölcs és nagyon aktuális gondolatot tartogatott számomra a könyv, amiből párat ki is gyűjtöttem:
"Egyedül fontos a tér és az idő határtalansága, amelyet önmagában érez, és maga előtt lát."
"Nem, Laci bácsi, nincs megnyert vagy elveszített háború, csak ,,Háború" van! Pusztító, öldöklő, embertelen! A háborúk nem oldottak meg még semmiféle problémát, de mindig elvetették a magját a következőnek. A háborúkat alig néhány ember robbantja ki, de ők nem harcolnak, és nem is halnak meg. Az egyszerű emberek ölik egymást halomra, ők hullanak idegen föld meszesgödrébe, s az ő otthonaik pusztulnak el. Ők az eszközök, és ők az áldozatok."
"Ezeket a tulajdonságokat Hu nem tartotta megvetendőnek, mert ki ilyen, ki olyan, s ezek csak egyszerűen tulajdonságok, de annyira mások voltak, mint ő és népe, hogy idegennek, majdnem feleslegesnek ítélte őket."
"Az öregek néha nézték a fiókák ügyetlenkedését, de nem segítettek, s nem adtak jó tanácsokat. Nem mutatták, hogyan kell hozzányúlni a zsákmányhoz, és nem mondták, hogy ők ebben a korban már mennyivel különbek voltak."
"S ha majd az Időben eljön az a korszak, amikor az ember minden barlangot szétrobbantott, amit valami célra fel nem használhatott, bevezetve persze a villanyvilágítást..., és minden öreg fát már régen kivágatott, amelynek odvában fészkelhetett volna az uhuk nemzedéke..., akkor már késő lesz siránkozni a megbillent természeti egyensúlyon, amelyet helyreállítani sem atombombával, sem mindentudó elektronikus gépekkel nem lehet."

[Enikő · Rating 3 out of 5]

Jó történet, érdekes mese.

Megismerjük Hut, aki valóban két világban él: az ember rabságában, és abban a másik, szabad világban, ahova álmában száll.

Fekete István ismét gyönyörűen írja meséjét. Tettszik Hu, goromba, zsémbes, és főleg tettszik párja viselkedése:

A nőstény ezek után elhelyezkedett a tojásokon, és úgy nézett párjára, mintha azt mondta volna:
- Te még itt vagy? (140. oldal)

Az is tettszik, ahogy Mackó le van írva. Nem azt írja Fekete István, hogy "felelt Mackó", hanem:

- Inni hozott..., meg amit nem eszel meg, elviszi, mert begbüdösödik - csóválja farkát Mackó. (103. oldal)

Meg:

- Az ember jó - vakaródzott Mackó. (103. oldal)

Az emberről Fekete Istvánnak is van bőven mondanivalója:

S ha majd az Időben eljön a korszak, amikor az ember minden barlangot szétrobbantott, amit valami célra fel nem használhatott, bevezetve persze a villanyvilágítást . . . , és minden öreg fát már régen kivágatott, amelynek odvában fészkelhetett volna az uhuk nemzedéke . . . , akkor már késő lesz siránkozni a megbillent természeti egyensúlyon, amelyet helyreállítani sem atombombával, sem mindentudó elektronikus gépekkel nem lehet. (267. oldal)

És - természetesen! - gyönyörűen ír a természetről:

A sűrű lomb között benyilazó napsugarak óramutatója ballagott, és át is vándorolt a fészken, Hu buksi nagy fején, s a bagoly ösztönei mérték az időt, ha nem is tudta, mi a mérés, és mi az idő. (336. oldal)

[chhaya · Rating 4 out of 5]

Hú, ez most nem csúszott olyan könnyen, mint számítottam rá, nem sikerült teljesen ráhangolódnom. Pedig a változó természet és az évszakok leírása, az élet körforgásának bemutatása nagyon szép (a Lutrában nagyon élveztem), most kissé sokalltam, túlírtnak éreztem. Ettől függetlenül kiváló regény. Minden szavából süt a természet és az állatok tisztelete, ezt jó volt olvasni. A középpontban (Hú mellett) a madarak szokásainak és viselkedésének leírása áll, és persze megint tanultam valami újat: az uhuzás (vagyis a bagollyal való vadászat) meglepett, nem hallottam még róla. Az elfogott baglyon keresztül bepillantást nyerhetünk az emberek világába, a mérnök úr és a gazdaság mindennapi életébe, a közelgő háborúba, de rajta keresztül felszínre bukkan az ősök emlékezete is, összekeveredik múlt és jelen, rabság és szabadság, a vadászat izgalma - emberi és állati oldalról egyaránt... Érdekes volt ezeknek a részeknek a váltakozása, egymásba fonódása; megerősített abban az érzésben, hogy ember és természet szorosan összetartozik, minden mindennel összefügg.

[Dorottya · Rating 4 out of 5]

4.25

Negyed csillag plusz azért, mert bagoly :). Egyébként kellemes olvasmány volt, mint minden Fekete István, nagyon kedvesen olvasmányosan írja le a vidéki életet, a természetet. Kifejezetten tetszett az a része a könyvnek, ahol az van kifejtve, hogy egy, még az életében háziasított állatban hogy élnek az ösztönök, és hogy éli meg az álmai és a valóság közti különbséget. Érdekes volt az is, ahogy a baglyot körbevevő emberek sorsai (és akár állatoké is) hogy lettek megjelenítve, hogy lettek Húhoz kapcsolva.

Viszont nekem a Fekete István-regényekből hiányzik valami. Talán az, hogy én jobban szeretem a komplex, ívesebb történeteket, mint ezeket az életkép-jellegű írásokat. De ez inkább ilyen "nem veled van a baj, hanem veled"-jellegű dolog.

[Ildikó]

Senki nem tud úgy állatról írni, mint Fekete István.

[Lia · Rating 4 out of 5]

Általános iskolás koromban rengeteg Fekete István regényt olvastam, ahogy ezt is. Az író minden egyes könyvét élvezettel lapozgattam. Csak ajánlani tudom mindenkinek. :)