Az hamar világossá vált számomra, hogy ez nem szakmunka, hanem riportkönyv, következésképpen nem várhatok el tőle tágabb kontextusokat, de cserébe bizonyára kapok némi személyességet, szuperközeli képeket a harcoló lengyel alakulatokról, és ez sem megvetendő. Aztán rá kellett jöjjek, hogy ez még csak nem is annyira riportkönyv (bár kétségtelenül a riportkönyvek eszközeivel dolgozik), hanem mítoszteremtés. Mégpedig egy áldozati mítosz konstruálása, főszerepben a lengyel hadsereggel, aki tenger vért folyat el a nácikkal való küzdelem során, mégpedig idegen földön, miközben végig a hőn imádott távoli hon képe lebeg a szeme előtt. Wańkowicz mintha kéjelegne a szenvedés és a borzalom képeiben: a kötet jelentős része horrorisztikus képek sorjázása, leszakadó tagok, kiomló belek, géppuskával kettészelt közlegények* minden harmadik mondatban, amit nevezhetnénk akár naturalisztikusnak is, de valójában ez nem naturalizmus, hanem romantika. Ugyanis miközben szerencsétlenek szakmányban hullanak, szinte mindig módot találnak arra, hogy holmi ún. „utolsó mondatot” hullajtsanak elénk, olyasmit, hogy „Lengyelország örök!”, de legalább egy szimpla: „Előre, bajtársak! Ne törődjetek velem!”-et. Komolyan, én már vártam, hogy egy aknavető-repesz által letépett fej elénekelje a lengyel himnuszt. (A lengyel himnusz amúgy meg is volt. Ha nem is letépett fej által.) Félreértés ne essék, egyáltalán nem kételkedem benne, hogy ezek a srácok elképesztően bátrak voltak, és abban sem, hogy a szövetségesek között a lengyelek elszántsága párját ritkította. Még azt is el tudom fogadni, hogy a lengyel katonák megérdemlik – ha már ennyit szenvedtek az ügyért –, hogy valaki egy efféle írott emlékművet emeljen nekik. Csak hát ilyen töménységben nekem már teher olvasni. De egy lengyel nacionalista bizonyosan másképp vélekedne erről.
(Kíváncsi voltam, hogyan oldja meg a közismerten vonalas Kossuth Kiadó a „két lengyel hadsereg” problémáját. Tudniillik azt, hogy egyfelől létezett egy Sztálinnak alárendelt, kommunista lengyel hadsereg, illetve létezett az Anders-hadsereg, ami az emigráns lengyelekből, illetve – elsősorban – a Sztálin által foglyul ejtett, majd az angoloknak átengedett lengyel hadifoglyokból állt. Utóbbiak pedig nyilván nem különösebben rajongtak a szovjetekért – ami azt illeti, legszívesebben Monte Cassino után rögvest megostromolták volna magát a Kremlt is. És hát ugye eme hőseposz utóbbiaknak állít emléket. Nos, a problémát a szerző a lehető legegyszerűbben oldja fel: úgy csinál, mintha nem lenne. Ehhez mondjuk minden joga megvan, mert ő ugye Monte Cassinóról beszél, és ott csak az Anders-hadsereg volt jelen. De hogy a kötet szerkesztői előszava annyival elintézi a kérdést, hogy Anders „nem egyezett” Sztálinnal – ami gyönyörű eufemizmus a katyńi mészárlásra, illetve a gulágra –, hát az elég ordas csúsztatás.)
* Épp rántott csirkecombot ettem, amikor az a rész jött, hogy cipeli társát a hős lengyel baka, és egyszer csak érzi, hogy folyik rá a sebesült – illetve ekkor már, gondolom, halott – agyveleje. És itt, ezen a ponton bennem eltört valami. De a csirkecombot azért megettem. Juszt is.