Két dolog is az eszembe jutott. Az egyik, hogy ne éjszaka olvassak ilyen témájú könyvet, a másik, hogy éjszaka olvassak ilyen témájú könyvet. Az első azért, mert megzavarja az éjjel csendjét, nyugalmát. Rosszat lehet álmodni tőle, én darazsakról álmodtam, nem bántottak, de körülöttem repkedtek, körbefogtak, veszélyben éreztem magam. Csak álltam mozdulatlanul és vártam, hogy elmenjenek, hogy vége legyen a lehetséges támadásnak. Persze, arrébb is mehettem volna, de erre csak reggel jöttem rá. Nem emlékszem mi lett az álom vége. A másik pedig azért (hogy éjjel olvassuk), mert azok a történetek, amik az emberi szenvedésről, az értelmetlen gyilkolásról, halálról, pusztításról szólnak, azok éjszaka kerülnek közelebb hozzánk, ilyenkor vagyok-vagyunk – lehetünk a legkiszolgáltatottabbak a könyv mondanivalójához. És ha így nézem, így gondolkodom, akkor a könyv nem volt rövid sem. De nem volt teljes sem. Nem volt teljes, mert egy trauma feltárásához több idő, több találkozás, több és más emlékek „kiásása” is szükséges. Itt egy baráti beszélgetést olvasunk végig, közös pontok megtalálásával, egymáshoz való kötődésekkel, másból eredő, de mégis azonosságokra mutató „élményekkel”. Nem terápia, inkább segítőbeszélgetés, nem részletes feltárás, hanem kimondás és meghallgatás. Olyan beszélgetés, amire nem lehet felkészülni, sem az elmondónak, sem a meghallgatónak. Yalom ezt a feszültséget nagyon pontosan érzékelteti. Én úgy éreztem, nem volt rövid. Ebből a több évtizede átélt és cipelt történetből, ennyit tudott, akart elmondani. Ennyit kapart elő, ennyi újrasebzést engedett meg magának, ennyit bírt el a felidézéssel. A meghallgatójának pedig ennyiből kellett, hogy segítsen a továbblépésben, a feldolgozás elkezdésében, a feloldásban, feloldozásban. Rámutat (és valóban rá is mutat) arra, hogy a barát ártatlansága nem kétséges, kimondja helyette a felszabadító mondatot. Ettől még nincs megoldva, nincs letudva, nincs önmagának megbocsátva, nincs pontosan értelmezve a miért és a hogyan, de úgy gondolom, Yalom szándéka nem is ez volt. Ő (talán) azért mondja el így és csak ennyire a történetet, mert a beszélgetésben való lehetőségre (is) fel akarja hívni a figyelmet. Az együttérzésre, az együttszenvedésre, az együttgondolkodásra, a soha nem felejtésre, de a traumák rekonstruálására, helyretevésére, az elmondás és a meghallgatás fontosságára, az önmagunkba nézésre utal. Ebben (is) jó ez a kis könyv.