Ha Ady életében nem írt volna egy verset se, csak a "kompország" metaforáját, már azzal is bérelt helye lenne a köztudatban. Mert itt van ez a Közép-Kelet-Európa, Kelet és Nyugat között, ide-oda lendülve. Szeretne ő Nyugat lenni, vagy legalábbis vágyik rá, hogy mintegy varázsütésre nyugati életszínvonalon találja magát. Ám amint szembesül ennek komplex akadályaival, mintha megsértődne, dafke felfedezi magában a Keletet, hibáit erénynek hazudja, talán mert jobb szeret a Kelet eleje lenni, mint a Nyugat hátulja. De miért? - kérdezi szegény, a sors tréfájából ide született européer. Miért látszik áthidalhatatlannak ez a szakadék Európa két része között?
Vannak könyvek, amelyek erre a kérdésre adnak egy értelmes, de talán leegyszerűsítő választ. Ilyen például Szűcs Jenő vázlata Európa három történeti régiójáról, amelyben kifejti elméletét a nyugat-keleti kognitív lejtőről. Nos, Wandycznak nincsenek ilyen ambíciói. Ő nem keres egyetlen választ, egyszerűen végigvezet minket a térség ezeréves történelmén, aztán az olvasó kihüvelyezi magának, amit akar. Áldás ez a könyv, mert pont azt a keresztmetszetet vizsgálja, amit ritkán szokás. Az Európa történelmével foglalkozó munkák a keleti végekre perifériaként tekintenek, olyan területként, ami "más", nehezen bekategorizálható, nehezen értelmezhető. Gyakran az alapján alkotnak róla véleményt, ami hiányzik belőlük a Nyugathoz képest. A Magyarországról szóló szakirodalomból viszont épp a tágabb kontextus hiányzik, különösen az, hogy a régió egyéb országaival összevetve milyen eltérések és párhuzamok fedezhetőek fel. Na, hát ez a kötet pont ezt a lyukat tömné be: fog három országot (Lengyelország, Csehország és Magyarország), és szépen felvázolja az államok megalakulásától egészen a 2000-es évek elejéig történelmüket.
Visszatérve a kérdésre: miért nem lett a Közép-Kelet inkább Nyugat (vagy legalább Közép-Nyugat)? Nos, erre számos válasz adódik. (Itt most bűnös módon a hasonlóságokra fogok fókuszálni, arra is átabotában. Pedig hát különbözőség is akad dögivel, és tán az se kevésbé fontos. Mindezt a helyhiányra fogom. Meg hogy legyen miért elolvasni másnak is a kötetet.) Ugye eleve a régió pár száz éves hátrányból indult: amikor mi ide toppantunk, Nyugaton már bőszen kóstolgatták az államiság szedertortáját. Ezzel együtt a XIII-XIV. századra úgy tűnt, a hátrány ledolgozható, hisz mind a csehek, mind a lengyelek, mind a magyarok brutális méretű államalakulatokat igazgattak - úgy-ahogy*. Igaz, bizonyos strukturális hibák már ekkor is látszódtak, például az egészségtelen társadalomszerkezet, a sajátos feudalizmusfelfogás, vagy a tőkefelhalmozás hiánya. De a kaput, úgy fest, bizonyos külső körülmények tették be, mint amilyen az agresszív és kigyúrt oszmán birodalom volt (esetünkben legalábbis). Közép-Európa annak a sajnálatos földrajzi körülménynek esett áldozatul, hogy középen helyezkedett el: keletről a törökök és (később) az oroszok, nyugatról a Habsburgok és (később) a poroszok és (még később) a németek tettek sokat azért, hogy a régió a folyamatos instabilitás állapotában leledzen. Zökkenőmentes fejlődésre ilyen körülmények között aligha kerülhetett sor - a térség államai nagyjából lefoglalták magukat azzal, hogy saját függetlenségükért harcoljanak (jobbára sikertelenül), a konszolidáció pedig álom maradt.
Az, hogy a XVI. századot követő időszakban mindhárom nép kénytelen volt eltűrni, hogy államisága így vagy úgy, de hosszú időre megszűnjön, nyilván nem segítette elő a gazdasági felzárkózást**. Sajátos mentális válaszreakciót szült, amit Lengyelországban "szarmatizmusnak" neveztek - a múltba révedés, a hagyományokba való kapaszkodás tanát, egyfajta önizolációt, ahol az Elveszett Aranykor emléke ópiumként hatott, és megnehezítette, hogy a problémákra racionális válaszokat adjanak. Ez az érzet időnként motorja lett a szabadságvágy bátor fellángolásainak, ám sajnálatos, és a mai napig le nem vetkőzött mellékhatással járt: a felek megszokták, hogy ne a jövőbe, hanem a múltba tekintsenek, ha egy problémával szembesülnek.
Ha Wandycz választ nem is ad, de egy fontos tendenciára azért rámutat: hogy Közép-Európa egész történelme nem érthető meg, ha nem vesszük figyelembe, hogy létünk voltaképpen permanens küzdelem volt a megszűnés ellen. Fejlődésük nem lehetett folyamatos vagy organikus, gondolkodásukat pedig a nyugatinál sokkal inkább meghatározta a szabadsághoz való összetett viszony, ami a kollaborálástól a lázadásig terjedhet. Amihez csak annyit tennék hozzá, hogy a szabadságért való harc nemes és fontos dolog. Csak előfordulhat (és gyakran elő is fordul), hogy olyan intenzíven küzd valaki a szabadságért, hogy a végén el is felejti, miért is küzd egyáltalán. Fel se ismerné a szabadságot, ha találkozna vele - vagy egyenesen azt hiszi, a szabadság az állandó küzdelem maga.
* Ez a tény táptalaja lett később a nacionalizmusnak, tekintve, hogy volt mit visszasírni.
** Ezen a téren a csehek nagyon tanulságos kivételt jelentettek, de mint mondtam volt, kivételekkel ezúttal nem foglalkozom.