Amúgy zolásan kezdődik, egy remekül beállított nagyjelenettel, ahogy azt csak a kaporszakállú mester tudja: Mouret abbé az ürességtől kongó templomban szabályosan és lelkesen misét celebrál. Egyszerű, szép, erős jelenet, ami máris megvilágítja a főszereplő és környezete egymáshoz való viszonyát, az ilyen drámai képekhez ő nagyon ért. A táj bemutatása is stimmel: az artaud-i völgy leírása hibátlan, érzem a talpam alatt a kiszáradt talajt. Aztán Zola sutba dobja a naturalizmust, és elmerül a romantika mocsarában… nem véletlenül: egy átélten vallásos katolikust akar bemutatni Mouret személyében, és vén megátalkodott ateista lévén ilyet csak úgy tud elképzelni, mint egyben mélységesen romantikus embert*, aki a nagy szenvedély eszközével köti magát valamihez, amit objektíven nem tud megérinteni. És egy ilyen figura bemutatásához a romantika eszközei dukálnak. A csapdát pedig, amit neki állít (mert Zolának sajnos mániája, hogy a szereplők azért vannak, hogy csapdát állítsunk nekik), szintén a romantika eszköztárából kölcsönzi: megteremti Albine-t, Rousseau vademberének női megfelelőjét, a féktelen, irányíthatatlan, természetmániás süldőlányt.
És ha ez nem lenne elég, Zola megteremti Paradout, a misztikus kertet, ami nem is kert igazán, hanem az ember vágyainak és félelmeinek projekciója, az ősdzsungel, csapda és menedék egyszerre. Megteremtéséhez felhasználja gyakorlatilag a Dél-Franciaország flórája és faunája című többkötetes mű teljes névmutatóját, valamit egy vagon hasonlatot, ami igazi jelzőorgiát eredményez. Paradou és Albine együtt olyan elegy, aminek igazán nehéz ellenállni. El is időz itt Zola a könyv középső harmadában, hogy aztán visszadobja Mouret-t a való világba – hát elég erős a kontraszt.
Nem a legjobb Zola-regény, az szinte bizonyos. Az író szükségét érzi, hogy a regénytestbe komplett teológiai értekezéseket iktasson a Mária-kultuszról, talán mert maga sem érti, Mouret hogy hihet ilyesmiben. Amúgy a maguk módján jól sikerült értekezések ezek, de megtörik a regény dinamikáját. Továbbá Zola a szenvedélyes hitet mintha csak valamiféle pszichológiai betegség tüneteként tudná elképzelni, én a magam részéről nem feltétlenül értek egyet, de végül is ez csak egy regény, Mouret abbé pedig csak fiktív személy. Paradou sűrű leírásával is lehet problémája annak, aki Zolától nem ilyet várt, de az nekem speciel tetszett. Erős, nehéz, emlékezetes fejezetek voltak ott a sűrű lombok alatt.
* A romantikus keresztényen kívül persze ismer ő másfélét is: a moralista keresztényt. Nincsenek kétségeim, hogy Zola melyik fajtával szimpatizál inkább: Archangias testvér a zolai univerzum egyik legundorítóbb figurája. Nőgyűlölő fanatikus, kárörvendő, ostoba impotens, bakkecskeszagú pokolfajzat. Aranyos.