What do you think?
Rate this book
De passage naar Europa: geschiedenis van een begin
The untold story of the crises and compromises that united a continent
As financial turmoil in Europe preoccupies political leaders and global markets, it becomes more important than ever to understand the forces that underpin the European Union, hold it together and drive it forward. This timely book provides a gripping account of the realities of power politics among European states and between their leaders. Drawing on long experience working behind the scenes, Luuk van Middelaar captures the dynamics and tensions shaping the European Union from its origins until today.
It is a story of unexpected events and twists of fate, bold vision and sheer necessity, told from the perspective of the keyplayers – from de Gaulle to Havel, Thatcher to Merkel. Van Middelaar cuts through the institutional complexity by exploring the unforeseen outcomes of decisive moments and focusing on the quest for public legitimacy.
As a first-hand witness to the day-to-day actions and decisions of Europe’s leaders, the author provides a vivid narrative of the crises and compromises that united a continent. By revisiting the past, he sheds fresh light on the present state of European unification and offers insights into what the future may hold.
As financial turmoil in Europe preoccupies political leaders and global markets, it becomes more important than ever to understand the forces that underpin the European Union, hold it together and drive it forward. This timely book provides a gripping account of the realities of power politics among European states and between their leaders. Drawing on long experience working behind the scenes, Luuk van Middelaar captures the dynamics and tensions shaping the European Union from its origins until today.
It is a story of unexpected events and twists of fate, bold vision and sheer necessity, told from the perspective of the keyplayers – from de Gaulle to Havel, Thatcher to Merkel. Van Middelaar cuts through the institutional complexity by exploring the unforeseen outcomes of decisive moments and focusing on the quest for public legitimacy.
As a first-hand witness to the day-to-day actions and decisions of Europe’s leaders, the author provides a vivid narrative of the crises and compromises that united a continent. By revisiting the past, he sheds fresh light on the present state of European unification and offers insights into what the future may hold.
531 pages, Paperback
First published January 1, 2009
41 people are currently reading
596 people want to read
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 19 of 19 reviews
August 24, 2023
Ez a kötet nem az Európai Unió történetének lineáris rögzítése, és legfőképpen nem kézikönyv, egyfajta EU-s „Mit? Miért? Hogyan?”, ami segít eligazodni a bürokratikus útvesztőben. Inkább egy elképesztően részletes kifejtése annak, amit Middelaar a közösség központi problémájának tart (és amit – immár – én is a közösség legnagyobb problémájának tartok), vagyis inkább politika- és jogfilozófia, mint eseménytörténet. Megbocsátható, ha ettől nem sokan érzik úgy, hogy akkor izibe' rohanjunk, mert ez a könyv KELL, de ezzel alighanem hibát követnének el. Egyfelől mert Middelaar tényleg olyan csávó, akiről lesüt, hogy olyan mélyen, reálisan képes érzékelni és felfejteni a fenn említett kérdést, amennyire az csak emberileg lehetséges (sőt, még annál is jobban), másfelől meg ugye az EU problematikája (és egyáltalán: maga az EU) pont az a dolog, amiről nekünk, magyaroknak (és másoknak is) sokkal bőségesebb tudásanyaggal kéne rendelkeznünk.
Az egész könyv, mondhatjuk, egyetlen kérdéskör, egyetlen kiküszöbölhetetlen és látszólag feloldhatatlan ellentmondás körül forog. Ez pedig az integrációpártiak és az együttműködéspártiak szembenállása. Ez az a probléma, ami a kezdetektől fogva meghatározta az EU-t, amelynek fejlődése végig az erre adott válaszok dinamikájától függött. Az integrációpártiak ugye az EU-t olyan közösségként képzelik el, amelynek tagjai nemzeti szuverenitásukat (vagy legalábbis annak nagy részét) feladják, és kvázi egyetlen nemzetek feletti óriásállamként, egyetlen testként tudnak színre lépni a világpolitika színpadán. Az ő fő megtestesítőik a brüsszeli hivatalnokok, szervük pedig az Európai Bizottság, amely az EU rendelkezésének és belső szabályainak kidolgozásáért felel. Aztán vannak az együttműködéspártiak, akik az EU-t egyfajta lazább szövetségi viszonyra korlátoznák, amiben a nemzeti szuverenitás jó része megmarad az államoknál – őket maguk a tagállamok miniszterei és államfői képviselik, akik saját állampolgáraiknak tartoznak felelősséggel, és az Európai Tanácsba tömörülnek. A két csoport vagy nézőpont csatája gyakorlatilag minden egyes döntéshozatalban tetten érhető – kezdve azon, hogy egy kérdésben a tagállamok többségi szavazással döntenek, vagy kötelesek egyhangú eredményre jutni. Hiszen ha a szavazás többségi, az meggyorsítja az ügymenetet – van egy probléma, megszavazzuk, oszt lépünk tovább –, ez az integrációpártiak álma. Ám az együttműködéspártiak ebben azt a valós veszélyt látják, hogy adott esetben akár őket is leszavazhatják*, és akkor egy rosszízű döntést kénytelenek majd letuszkolni választóik torkán – az pedig akár a szavazók elvesztésébe is fájhat. Vagy ez, vagy az, bármelyik kezembe harapok, egyik sem finom: vagy a csigalassú ügymenet a gond, vagy a tagállam belső politikai modellje sérül. Ezek az ellentmondások vezettek oda, hogy az EU teljes döntéshozatala gyakorlatilag egy köztes térben zajlik: a külvilág számára észrevétlen kormányzati egyeztetések, a folyamatos kompromisszumkeresés világában, lassan, visszaesésektől tarkítva – de mégis, azért zajlik valahogy.
Csak hát az meg a másik baj, hogy láthatatlanul. Mert az EU másik megoldhatatlan problémája, hogy amíg a nemzetek identitása kézzelfogható**, addig az ún. „európai identitás” még körvonalazásra vár. Ennek feloldását az Unió három eszközzel kívánja elérni:
a.) „német stratégia” – magyarán közös európai identitás kialakítása olyan, gyakran tisztán szimbolikus eszközökkel, mint a zászló, a himnusz, az Erasmushoz hasonló, „európaiságot” képviselő figurák emlékének ápolása, vagy épp az eurón látható alakzatok***.
b.) „római” stratégia – ahol az európai polgárokat kliensnek tekintik, akiknek olyan szolgáltatást kell nyújtani, hogy akarjanak is európaiak lenni, kenyeret és cirkuszt kell adni nekik, kedvező roaming díjakat, munkavállalási lehetőséget, ösztöndíjakat, etc.
c.) „görög” stratégia – vagyis lehetővé kell tenni, hogy az európai állampolgárok érezzék, maguk dönthetnek a rájuk vonatkozó kérdésekben. Ennek eszköze pedig az Európai Parlament, ahová közvetlenül szavazhatják be képviselőiket.
Csak hát az a baj, hogy ez még mindig kevés. Mert a verseny nagy, és az európai közösségi érzés hátrányból indul, ha a jóval beágyazottabb nemzeti érzésekkel mérjük össze. Sokkal kevésbé látható, pedig a láthatóság tesz legitimmé valamit – amit pedig nem érzünk legitimnek, attól nem tűrjük el, hogy beleszóljon az életünkbe, bármilyen kis mértékben is. Gondoljunk bele: ha meglengetnek egy EU-szabályozást, ami megtiltja nekünk, magyaroknak a libatömést, rögtön felforr a vérünk, és azt kiáltjuk, milyen jogon. (Pedig hát nincs is libánk.) Ugyanakkor teljesen természetesnek vesszük, ha fizetésünk felét lenyúlja a magyar állam, és túlárazott stadionokra és irodalmi kánonépítésre költi, vagy bármire, de semmiképp sem arra, amire kéne – pedig hát milyen jogon? Miért elfogadhatatlan az egyik, és miért fogadjuk el (ha fogcsikorgatva is) a másikat?
A világháború után közvetlenül, amikor az Unió elődje megalakult, még volt előnye a láthatatlanságnak, ezt el kell ismerni. Mert akkoriban praktikusnak tűnt olyan szférába terelni a politikát, ami nincs az állampolgárok szeme előtt, ahol annak agresszivitása felszívódott, konfliktusai pedig nem a közönség tudtával bonyolódtak. Kialakítottak egy olyan protokollt, ami ugyan veszettül körülményes, ám védi is a tagállamokat attól, hogy helyrehozhatatlan dolgokat tegyenek. Ez működött is, amíg az összes résztvevő elfogadta, hogy a problémájuk ugyanaz: egy szétforgácsolt Európa helyett egy (akármilyen szinten, de) egységesnek mutatkozó Európát kell létrehozniuk, ha törik, ha szakad. Csak hát egyszer csak megjelentek az új undokak. Azok, akik az együttműködéspártiak háta mögül bújtak elő, és színleg reformokat óhajtanak, a „nemzetállamok Európáját”, csak a XXI. század illiberális divatja szerint – de valójában tesznek a konszenzusra. Paraziták, mert (az együttműködéspártiakkal ellentétben) csak követelnek, de cserébe nem kívánnak felajánlani semmit. Ők azok, akik az EU feloldhatatlan problémáján élősködnek, mint kutyabolhák, nekik elemi érdekük, hogy ez a probléma valóban feloldhatatlan is maradjon. Ha ugyanis véletlen megoldódna, akkor nem lenne miből politikai tőkét kovácsolni. És akkor ők válnának láthatatlanná.
* Mondjuk itt máris leszögezhetjük, ha le is szavaznak egy tagállamot, az önmagában még nem sokat jelent. Ugyanis paradox módon az EU-nak nincs olyan szervezete, ami kikényszeríthetné, hogy egy adott döntést a tagállam végre is hajtson – ilyen szervezetei ugyanis csak maguknak a tagállamoknak vannak. Tehát amikor az aranyáron kiplakátolt „Álljunk ellent Brüsszelnek!” feliratokat látjuk, jó, ha eszünkbe jut, hogy a kormányzat könnyen megtehetné akár azt is, hogy egyszerűen csendben ellenáll – de nem, ő inkább hangosan kinyilvánítja azt, mert a fontos nem az, hogy az adott döntés jó-e avagy rossz, és hogy bevezetjük-e vagy sem, hanem hogy az állampolgár érzékelje, vezetőik harcolnak érte. Mindegy is, ha nincs miért.
** Ugyanakkor fontos tudni, hogy sokkal kevésbé kézzelfogható ám, mint amennyire hivatkozni szoktak rá. Arról nem is beszélve, hogy volt idő, amikor ugyanolyan – vagy még ugyanolyanabb – képtelenségnek tűnt olasznak/németnek/magyarnak vallani magunkat, mint ma európainak. Csak hát a nemzetállamoknak megvoltak a maguk (nem ritkán erőszakos) eszközei arra, hogy az emberekből olaszokat/németeket/magyarokat csináljanak.
*** Ez amúgy különösen jellegzetes problémának bizonyult, már hogy ugyan mi a fészkes fene legyen a közös európai pénzeken. Sorra el kellett vetni, hogy konkrét személyek vagy épületek jelenjenek meg a bankjegyeken, mert ugye azzal óhatatlanul nagyobb örömet okoztak az egyik államnak, egy másikat pedig talán megsértettek volna. (Itt van például Francis Drake alakja – ő a spanyolok szemében undok kalóz, az angolok szemében meg nemzeti hős. Na most kinek van igaza?) Így aztán maradtak a semleges, konkrét épülethez nem köthető oszlop- és hídrészleteknél, amelyek az európai művészeti korszakoknak állítanak emléket. A bankjegyek egyik oldalát pedig megkapták maguk a nemzetek, hogy ízlés szerint díszíthessék.
Az egész könyv, mondhatjuk, egyetlen kérdéskör, egyetlen kiküszöbölhetetlen és látszólag feloldhatatlan ellentmondás körül forog. Ez pedig az integrációpártiak és az együttműködéspártiak szembenállása. Ez az a probléma, ami a kezdetektől fogva meghatározta az EU-t, amelynek fejlődése végig az erre adott válaszok dinamikájától függött. Az integrációpártiak ugye az EU-t olyan közösségként képzelik el, amelynek tagjai nemzeti szuverenitásukat (vagy legalábbis annak nagy részét) feladják, és kvázi egyetlen nemzetek feletti óriásállamként, egyetlen testként tudnak színre lépni a világpolitika színpadán. Az ő fő megtestesítőik a brüsszeli hivatalnokok, szervük pedig az Európai Bizottság, amely az EU rendelkezésének és belső szabályainak kidolgozásáért felel. Aztán vannak az együttműködéspártiak, akik az EU-t egyfajta lazább szövetségi viszonyra korlátoznák, amiben a nemzeti szuverenitás jó része megmarad az államoknál – őket maguk a tagállamok miniszterei és államfői képviselik, akik saját állampolgáraiknak tartoznak felelősséggel, és az Európai Tanácsba tömörülnek. A két csoport vagy nézőpont csatája gyakorlatilag minden egyes döntéshozatalban tetten érhető – kezdve azon, hogy egy kérdésben a tagállamok többségi szavazással döntenek, vagy kötelesek egyhangú eredményre jutni. Hiszen ha a szavazás többségi, az meggyorsítja az ügymenetet – van egy probléma, megszavazzuk, oszt lépünk tovább –, ez az integrációpártiak álma. Ám az együttműködéspártiak ebben azt a valós veszélyt látják, hogy adott esetben akár őket is leszavazhatják*, és akkor egy rosszízű döntést kénytelenek majd letuszkolni választóik torkán – az pedig akár a szavazók elvesztésébe is fájhat. Vagy ez, vagy az, bármelyik kezembe harapok, egyik sem finom: vagy a csigalassú ügymenet a gond, vagy a tagállam belső politikai modellje sérül. Ezek az ellentmondások vezettek oda, hogy az EU teljes döntéshozatala gyakorlatilag egy köztes térben zajlik: a külvilág számára észrevétlen kormányzati egyeztetések, a folyamatos kompromisszumkeresés világában, lassan, visszaesésektől tarkítva – de mégis, azért zajlik valahogy.
Csak hát az meg a másik baj, hogy láthatatlanul. Mert az EU másik megoldhatatlan problémája, hogy amíg a nemzetek identitása kézzelfogható**, addig az ún. „európai identitás” még körvonalazásra vár. Ennek feloldását az Unió három eszközzel kívánja elérni:
a.) „német stratégia” – magyarán közös európai identitás kialakítása olyan, gyakran tisztán szimbolikus eszközökkel, mint a zászló, a himnusz, az Erasmushoz hasonló, „európaiságot” képviselő figurák emlékének ápolása, vagy épp az eurón látható alakzatok***.
b.) „római” stratégia – ahol az európai polgárokat kliensnek tekintik, akiknek olyan szolgáltatást kell nyújtani, hogy akarjanak is európaiak lenni, kenyeret és cirkuszt kell adni nekik, kedvező roaming díjakat, munkavállalási lehetőséget, ösztöndíjakat, etc.
c.) „görög” stratégia – vagyis lehetővé kell tenni, hogy az európai állampolgárok érezzék, maguk dönthetnek a rájuk vonatkozó kérdésekben. Ennek eszköze pedig az Európai Parlament, ahová közvetlenül szavazhatják be képviselőiket.
Csak hát az a baj, hogy ez még mindig kevés. Mert a verseny nagy, és az európai közösségi érzés hátrányból indul, ha a jóval beágyazottabb nemzeti érzésekkel mérjük össze. Sokkal kevésbé látható, pedig a láthatóság tesz legitimmé valamit – amit pedig nem érzünk legitimnek, attól nem tűrjük el, hogy beleszóljon az életünkbe, bármilyen kis mértékben is. Gondoljunk bele: ha meglengetnek egy EU-szabályozást, ami megtiltja nekünk, magyaroknak a libatömést, rögtön felforr a vérünk, és azt kiáltjuk, milyen jogon. (Pedig hát nincs is libánk.) Ugyanakkor teljesen természetesnek vesszük, ha fizetésünk felét lenyúlja a magyar állam, és túlárazott stadionokra és irodalmi kánonépítésre költi, vagy bármire, de semmiképp sem arra, amire kéne – pedig hát milyen jogon? Miért elfogadhatatlan az egyik, és miért fogadjuk el (ha fogcsikorgatva is) a másikat?
A világháború után közvetlenül, amikor az Unió elődje megalakult, még volt előnye a láthatatlanságnak, ezt el kell ismerni. Mert akkoriban praktikusnak tűnt olyan szférába terelni a politikát, ami nincs az állampolgárok szeme előtt, ahol annak agresszivitása felszívódott, konfliktusai pedig nem a közönség tudtával bonyolódtak. Kialakítottak egy olyan protokollt, ami ugyan veszettül körülményes, ám védi is a tagállamokat attól, hogy helyrehozhatatlan dolgokat tegyenek. Ez működött is, amíg az összes résztvevő elfogadta, hogy a problémájuk ugyanaz: egy szétforgácsolt Európa helyett egy (akármilyen szinten, de) egységesnek mutatkozó Európát kell létrehozniuk, ha törik, ha szakad. Csak hát egyszer csak megjelentek az új undokak. Azok, akik az együttműködéspártiak háta mögül bújtak elő, és színleg reformokat óhajtanak, a „nemzetállamok Európáját”, csak a XXI. század illiberális divatja szerint – de valójában tesznek a konszenzusra. Paraziták, mert (az együttműködéspártiakkal ellentétben) csak követelnek, de cserébe nem kívánnak felajánlani semmit. Ők azok, akik az EU feloldhatatlan problémáján élősködnek, mint kutyabolhák, nekik elemi érdekük, hogy ez a probléma valóban feloldhatatlan is maradjon. Ha ugyanis véletlen megoldódna, akkor nem lenne miből politikai tőkét kovácsolni. És akkor ők válnának láthatatlanná.
* Mondjuk itt máris leszögezhetjük, ha le is szavaznak egy tagállamot, az önmagában még nem sokat jelent. Ugyanis paradox módon az EU-nak nincs olyan szervezete, ami kikényszeríthetné, hogy egy adott döntést a tagállam végre is hajtson – ilyen szervezetei ugyanis csak maguknak a tagállamoknak vannak. Tehát amikor az aranyáron kiplakátolt „Álljunk ellent Brüsszelnek!” feliratokat látjuk, jó, ha eszünkbe jut, hogy a kormányzat könnyen megtehetné akár azt is, hogy egyszerűen csendben ellenáll – de nem, ő inkább hangosan kinyilvánítja azt, mert a fontos nem az, hogy az adott döntés jó-e avagy rossz, és hogy bevezetjük-e vagy sem, hanem hogy az állampolgár érzékelje, vezetőik harcolnak érte. Mindegy is, ha nincs miért.
** Ugyanakkor fontos tudni, hogy sokkal kevésbé kézzelfogható ám, mint amennyire hivatkozni szoktak rá. Arról nem is beszélve, hogy volt idő, amikor ugyanolyan – vagy még ugyanolyanabb – képtelenségnek tűnt olasznak/németnek/magyarnak vallani magunkat, mint ma európainak. Csak hát a nemzetállamoknak megvoltak a maguk (nem ritkán erőszakos) eszközei arra, hogy az emberekből olaszokat/németeket/magyarokat csináljanak.
*** Ez amúgy különösen jellegzetes problémának bizonyult, már hogy ugyan mi a fészkes fene legyen a közös európai pénzeken. Sorra el kellett vetni, hogy konkrét személyek vagy épületek jelenjenek meg a bankjegyeken, mert ugye azzal óhatatlanul nagyobb örömet okoztak az egyik államnak, egy másikat pedig talán megsértettek volna. (Itt van például Francis Drake alakja – ő a spanyolok szemében undok kalóz, az angolok szemében meg nemzeti hős. Na most kinek van igaza?) Így aztán maradtak a semleges, konkrét épülethez nem köthető oszlop- és hídrészleteknél, amelyek az európai művészeti korszakoknak állítanak emléket. A bankjegyek egyik oldalát pedig megkapták maguk a nemzetek, hogy ízlés szerint díszíthessék.
November 19, 2022
Трохи поплавило в місці, де автор пише про європейську символіку як пусту форму, яка може колись і набуде змісту. Читаю це і згадую прапори ЄС на Майдані та знак ЄС на брелоку вбитої жінки з Бучі. Мда.
December 13, 2023
De Europese Unie begrijpen is geen sinecure. Enerzijds zijn er al die verwarrende instellingen: de Raad, de Europese Raad (?), de Commissie, het Europees Parlement en ga zo nog maar even verder. Anderzijds verheldert ook de vraag over wat de EU dan precies ís de zaken niet; een internationale organisatie, een oprukkende federatie (oh gruwel zeggen de statendenkers) of toch eerder een intergouvernementeel samenwerkingsverband (maar de Gemeenschapsgedachte dan)?
Simpele antwoorden op deze, en meer van dit soort vragen zijn er niet. De EU, (of toch Europa?), is immer in beweging en dit laat van Middelaar prachtig zien. Door het combineren van fraaie geschiedschrijving en filosofische overwegingen over het Lot, beschrijf hij hoe de EU geworden is tot wat deze nu is, maar ook hoe dit gemakkelijk anders had kunnen lopen en hoe onze toekomst ongewis is.
Is dit dan ook een interessant boek voor leken, diegenen die menen niks met de EU van doen te hebben? Jazeker. Zoals van Middelaar ook in zijn inleiding schrijft: De EU is geen plek waar je naartoe kan reizen. We leven er allemaal middenin. Ik zou dit boek dan ook aan iedereen aanraden met ook maar het kleinste beetje Europese interesse, aan al diegenen die dit alles beter willen begrijpen.
Simpele antwoorden op deze, en meer van dit soort vragen zijn er niet. De EU, (of toch Europa?), is immer in beweging en dit laat van Middelaar prachtig zien. Door het combineren van fraaie geschiedschrijving en filosofische overwegingen over het Lot, beschrijf hij hoe de EU geworden is tot wat deze nu is, maar ook hoe dit gemakkelijk anders had kunnen lopen en hoe onze toekomst ongewis is.
Is dit dan ook een interessant boek voor leken, diegenen die menen niks met de EU van doen te hebben? Jazeker. Zoals van Middelaar ook in zijn inleiding schrijft: De EU is geen plek waar je naartoe kan reizen. We leven er allemaal middenin. Ik zou dit boek dan ook aan iedereen aanraden met ook maar het kleinste beetje Europese interesse, aan al diegenen die dit alles beter willen begrijpen.
May 9, 2025
Uitgelezen op Europadag 😝
November 14, 2022
Zeer goed boek over de geschiedenis van de EU. Het is inzichtelijk en zet aan het denken hoe het verder gaat.
Het is echter totaal niet toegankelijk geschreven. De schrijfstijl is zeer academisch en de schrijver verwacht daarnaast dat je vier talen spreekt. De citaten in drie talen waarin het boek in principe niet is geschreven, breken de verhaallijn te vaak. En dan ontbreekt ook nog een vertaling.
Het is echter totaal niet toegankelijk geschreven. De schrijfstijl is zeer academisch en de schrijver verwacht daarnaast dat je vier talen spreekt. De citaten in drie talen waarin het boek in principe niet is geschreven, breken de verhaallijn te vaak. En dan ontbreekt ook nog een vertaling.
June 2, 2021
the first half of the book takes a historical view of the formation of European institutions, with emphasis on the way these grew up away from the democratic oversight of the national publics and parliments, and on how the EU used procedural rules to gradually invest itself more power. in this sense, his overarching theme that EU powers derive from successive procedural ‘coups’ holds up when the historical evidence is examined. the author, coming from background in dutch national politics, is more eurosceptic than most writers on the subject, but IMO he has a refreshing perspective
the second half of the book details three strategies van middelaar sees the EU undertaking to gain the approval of the european public.this is where the book gets somewhat tiresome, but the author gives a comprehensive view of how the goal of ‘ever-closer union’ may be accomplished, and the pitfalls that may lie in wait.
the book is almost entirely political- there is no mention of the economic performance of the EU, or of the economic effect of the various treaties or legal rulings he talks of. there is also almost no discussion of the role of the national parties, aside from De Gaulle in the 60’s, and some discussion of Thatchers role in the 1985 Milan conference. this additional context would have made it easier to see if the authors opinions matched the reality of events
that said, this is a very well written book, and anyone interested in the formation and structure of the EU, and in particular interested in the potential shortcomings of the Brussels method of governance, could do an awful lot worse than to pick this up
the second half of the book details three strategies van middelaar sees the EU undertaking to gain the approval of the european public.this is where the book gets somewhat tiresome, but the author gives a comprehensive view of how the goal of ‘ever-closer union’ may be accomplished, and the pitfalls that may lie in wait.
the book is almost entirely political- there is no mention of the economic performance of the EU, or of the economic effect of the various treaties or legal rulings he talks of. there is also almost no discussion of the role of the national parties, aside from De Gaulle in the 60’s, and some discussion of Thatchers role in the 1985 Milan conference. this additional context would have made it easier to see if the authors opinions matched the reality of events
that said, this is a very well written book, and anyone interested in the formation and structure of the EU, and in particular interested in the potential shortcomings of the Brussels method of governance, could do an awful lot worse than to pick this up
May 12, 2020
En realidad me acerqué a este libro pensando que iría sobre la historia de Europa de los últimos mil años hasta la construcción de la Unión Europea aunque pronto me dí cuenta que se centraba en la evolución de la European Community desde el tratado del Carbón y del Acero. Eso no le quita en absoluto mérito ni interés, de hecho, ha sido apasionante conocer el desarrollo tan laborioso y complicado de las instituciones comunitarias. Es verdad que al principio me costó cogerle ritmo al libro, sobre todo en la primera parte, donde mi desconocimiento de los términos usados y la falta de un orden cronológico riguroso me hacían retroceder páginas constantemente. Sin embargo, una vez conseguí ubicar bien los conceptos, el libro es espectacular y te revela con total transparencia los mecanismos y dificultades de la Unión Europea. Por fin puedo poner palabras a esa sensación que pesa en el ambiente de la inacción de la Unión Europea. Uno por fin es consciente de la poca autonomía que tiene la 'inner sphere' y cómo al final la voz en prácticamente todo la siguen teniendo los gobiernos de los estados miembros. Compartiendo la opinión que he leído en otro comentario, después de leer el libro (y más con el reciente Brexit) uno se queda con la deprimente sensación de que la Unión Europea está en un punto muerto y sin mucha posibilidad de renovarse.
July 2, 2022
Всі 4 зірки за останню частину книги!
March 1, 2023
Probably the best work out there on the History of the EU
September 6, 2023
uncompromising, an exceptionally important perspective on the European Union
October 10, 2023
Brilliant. The best possible book about the EU.
January 8, 2024
In the first part of "The Passage to Europe" by Luuk van Middelaar, the author explores the historical evolution of the European Union (EU). He delves into the origins of the EU and its precursor, the European Communities, tracing their roots back to the aftermath of World War II. Middelaar discusses key events and treaties that shaped the formation of the EU, highlighting the motivations and challenges faced by European leaders in their efforts to create a united Europe.
The book describes how the EU emerged as a response to the devastation caused by war, with the goal of fostering peace, stability, and economic cooperation among European nations. Middelaar also examines the role of influential figures and the complex negotiations that led to the development of the EU's institutional framework.
Throughout this part of the book, Middelaar presents a detailed account of the historical context, political ideologies, and diplomatic maneuvering that laid the foundation for the modern European Union.
Section 1: "The Step Across"
Unanimity in Early Decision-Making: Initially, decisions within European institutions were often reached through unanimity, where every member state needed to agree. Middelaar discusses the challenges this posed, especially considering diverse national interests and the need for swift action in post-war Europe.
The Push for a New Approach: Figures like Jean Monnet and Robert Schuman recognized the limitations of unanimity and advocated for a shift towards a different decision-making process that could facilitate quicker, more decisive actions in critical matters, laying the groundwork for the move towards majority-based decision-making.
Section 2: "The Leap"
Treaty Negotiation and Signing: Middelaar delves into how treaties, decided by a qualified majority vote, were negotiated and signed by the member states. This involves the complexities of reaching consensus during the treaty-making process, especially when decisions were made by a majority but required unanimous ratification by member states.
Ratification Hurdles: The section focuses on the obstacles encountered during the ratification phase of these treaties. Despite being approved by a majority vote, the treaties often required unanimous ratification by individual member states, leading to potential delays, negotiations, and sometimes failures in the ratification process.
Section 3: "The Bridge"
Impacts of Ratification Challenges: Middelaar explores the consequences of difficulties in ratification processes. This involves delays in implementing crucial policies, disputes between member states, or instances where a treaty's rejection by one or a few member states affected the entire Union.
Reforms and Adaptations: This section also touch upon reforms or adaptations made to streamline the treaty ratification process. The EU might have addressed these challenges by modifying procedures or mechanisms to facilitate smoother ratification, ensuring that the decisions made by a majority could be effectively implemented.
Through this first part, Middelaar emphasizes how the move from unanimity to majority voting was a crucial evolution in the EU's decision-making process. It allowed for more streamlined and efficient governance while navigating the complexities of multiple national interests within the Union. This shift symbolizes the ongoing transformation of the European project towards a more integrated and effective union.
And he emphasizes how the challenges surrounding the signing and ratification of treaties decided by majority voting illustrate the complexities and tensions inherent in the EU's decision-making processes. These obstacles highlight the delicate balance between collective decision-making and national sovereignty within the European Union.
The book describes how the EU emerged as a response to the devastation caused by war, with the goal of fostering peace, stability, and economic cooperation among European nations. Middelaar also examines the role of influential figures and the complex negotiations that led to the development of the EU's institutional framework.
Throughout this part of the book, Middelaar presents a detailed account of the historical context, political ideologies, and diplomatic maneuvering that laid the foundation for the modern European Union.
Section 1: "The Step Across"
Unanimity in Early Decision-Making: Initially, decisions within European institutions were often reached through unanimity, where every member state needed to agree. Middelaar discusses the challenges this posed, especially considering diverse national interests and the need for swift action in post-war Europe.
The Push for a New Approach: Figures like Jean Monnet and Robert Schuman recognized the limitations of unanimity and advocated for a shift towards a different decision-making process that could facilitate quicker, more decisive actions in critical matters, laying the groundwork for the move towards majority-based decision-making.
Section 2: "The Leap"
Treaty Negotiation and Signing: Middelaar delves into how treaties, decided by a qualified majority vote, were negotiated and signed by the member states. This involves the complexities of reaching consensus during the treaty-making process, especially when decisions were made by a majority but required unanimous ratification by member states.
Ratification Hurdles: The section focuses on the obstacles encountered during the ratification phase of these treaties. Despite being approved by a majority vote, the treaties often required unanimous ratification by individual member states, leading to potential delays, negotiations, and sometimes failures in the ratification process.
Section 3: "The Bridge"
Impacts of Ratification Challenges: Middelaar explores the consequences of difficulties in ratification processes. This involves delays in implementing crucial policies, disputes between member states, or instances where a treaty's rejection by one or a few member states affected the entire Union.
Reforms and Adaptations: This section also touch upon reforms or adaptations made to streamline the treaty ratification process. The EU might have addressed these challenges by modifying procedures or mechanisms to facilitate smoother ratification, ensuring that the decisions made by a majority could be effectively implemented.
Through this first part, Middelaar emphasizes how the move from unanimity to majority voting was a crucial evolution in the EU's decision-making process. It allowed for more streamlined and efficient governance while navigating the complexities of multiple national interests within the Union. This shift symbolizes the ongoing transformation of the European project towards a more integrated and effective union.
And he emphasizes how the challenges surrounding the signing and ratification of treaties decided by majority voting illustrate the complexities and tensions inherent in the EU's decision-making processes. These obstacles highlight the delicate balance between collective decision-making and national sovereignty within the European Union.
This entire review has been hidden because of spoilers.
April 4, 2014
Im-pres-cin-di-ble libro para entender desde una perspectiva historicista el devenir de la Unión Europea desde su fundación. Escrito con sensibilidad europea, con una visión crítica de su evolución y un análisis político acertado de algunos de los principales problemas que la UE exige en su construcción diaria, con especial atención a la creación y formación de una necesaria vox populi europea. Totalmente necesario para una buena aproximación a las instituciones europeas y su papel ante los "públicos nacionales".
September 29, 2024
Parts I and II were fantastic and surely must be some of my favorite writing on Europe. I thought Part III was somewhat less interesting but still insightful. The author has a strong command of power, politics, and history. With respect to constitutional development, he effortlessly ties together the law and the politics that serve as the real basis for European governance. The references are rich and provide many avenues for future reading. Though this book was published about a decade ago, the patterns of behavior van Middelaar identifies in European politics can still be seen to this day.
June 19, 2013
I couldn't really connect with this book, and though the author attempted to remain neutral their preference for the EU, rather than a Europe without this, came through. My preference for history is neutral and non-moralising...this book was both. Some may find this book worth their time, but I did not. Not recommended.
Read
January 4, 2025meh
June 1, 2021
This book is a work of mastery. No less.
Displaying 1 - 19 of 19 reviews