"Tizenegy éves koromban, 57 tavaszán olvastam egy különös újságcikket. Negyvenkét évvel később, váratlanul bukkant fel az emlékezetemben, és egy teljes regény cselekménye rémlett fel bennem pillanatok alatt az elejétől a végéig, már csak a két végpont közötti anyagot kellett elkészítenem. Nyomozni kezdtem az újságcikk után. Úgy emlékeztem, hogy napilapban jelent meg. Két hónap alatt mindent végigböngésztem, s már-már lemondtam a regénytervről – epikai hitel nélkül nem tartom érdemesnek prózát írni –, amikor rábukkantam. A Széchenyi Könyvtárban történt a dolog, ott volt előttem a cikk, nem álmodtam, nem képzelődtem: létezik, és ami miatt egyáltalán emlékeztem rá, ott volt olvasható a második hasáb közepén. Akkor végre nekiláthattam a forrásokat kutatni. Sokakat személyesen is kifaggattam, pontosan mikor, hol és hogyan történt meg az, ami engem érdekelt. Készségesen segítettek az itthon és a külföldön élők, idősek és középkorúak egyaránt. Köszönöm." - Spiró György
György (George) Spiró is a dramatist, novelist and essayist who has emerged as one of post-war Hungary's most prominent literary figures. He is a member of the Széchenyi Academy of Letters and Arts.
The son of an engineer from Miskolc in eastern Hungary, he graduated in Hungarian and Slavic literature from the Eötvös Loránd University (ELTE) in 1970, and completed additional studies in journalism and sociology. His earlier career was spent in radio journalism. More recently, in addition to his writing, he has been employed as associate professor at the Department of World Literature and currently at the Institute of Art Theory and Media Studies at ELTE.
His plays have won numerous awards, including several for best Hungarian drama of the year. A few of them are available in English translation. The best known one is Chickenhead (1986), an earthy and bitter drama of a young delinquent's disillusionment at the longed-for reunion with his drunken father. Dramatic Exchange described it as "widely considered to be the most important Hungarian play of the last 20 years."
His avant-garde style, depicting coarse language and characters outside the pale of respectability, often dismayed more traditional Hungarian critics.
His most recent work, and most ambitious creation to date, is an 800 page novel, Fogság, (Captivity), published in 2005. Set in the Roman Empire in the time of the Julio-Claudian dynasty, it follows the experiences of a Jewish wanderer named Uri. Spiró's earlier works eschewed Jewish themes, but in this work he returns to his ancestral roots.
„De most már rendben van, minden rendben van, a küzdelemnek vége. Diadalt aratott önmaga fölött. Szerette Nagy Testvért." – idézet tudjuk kitől a tudjuk miből
Nem tudok eleget 56-ról. Nem olvastam eleget Spirótól. A Tavaszi tárlat minkét problémát oldja. Ebookon vettem, rákattantam, és nem figyeltem, hogyan fogynak az oldalak. és amikor vége lett, kétségbeesetten próbáltam "lapozni". Mert a történet nem ér véget. Emberek története nem ér véget. Ezt tanította nekem többek között. Hogy az élet folyik, a jelen van, hogy túl kell élni, és van amikor minden összeomlik, egy nap alatt akár. És hogy az emberek, ha félnek, patkánnyá változnak. Vagy már megjavultunk? Ma mások vagyunk, mint ezer éve, háromszáz éve, ötven éve? Vagy csak szerencsések, hogy éppen nem kell figyelnünk, feljelentenünk? Elítélhetjük-e, aki fél, ha nekünk nem kell félni? Meddig nem kell félni? Én egyszer eldöntöttem, hogy nem félek többé.
Úgy tűnik nem kell az 50 -es években születettnek lenni ahhoz, hogy a Spiró György által megjelenített eleven világ minden szorongással teli rezgését a bőrén érezhesse az olvasó. Nekem, a 70 -es években született, a kisdobos és úttörőkorszakba még éppen belecseppent, kamaszkorát a 80 -as évek végén élő emberként éppoly félelmetes az akkori és a mai magyarország közötti párhuzam, mint a szüleim generációjának. Ezt a könyvet nem csak azért érdemes olvasni, mert Spíró tökéletes pontossággal jeleníti meg a fehér terror utáni magyar nyomorúságot, hanem azért is, hogy láthassuk hogyan köszön ez vissza 2018 -ban, modernizált formában, a mindennapi magyar közéletben.
Végre nem kell a monstrumnak tekintett Fogsággal reklámoznom Spiró Györgyöt az ismerőseimnek, a Tavaszi Tárlat alig háromszáz oldalas és mégis, az egyik legjobb magyar regény, amit eddig olvastam. Kevés vagyok én ahhoz, hogy a regény cselekményéhez bármi érdemlegeset hozzá tudjak fűzni, azt viszont elmondhatom, hogy ritkán olvasok olyan regényt, ahol a karakterek ennyire emberiek, olyanok tehát, akik elfelejtik, hogy mit csináltak két hónapja, vagy mit ebédeltek a tegnapelőtt. Az ehhez hasonló apróságok miatt válnak igazán szerethetővé Spiró írásai és biztosan állíthatom, hogy az egyik kedvenc kortárs írómmá kezd válni.
Bardzo dobra, bardzo ciekawa lektura. Ale naprawdę - równie wymagająca. Wyobrażam sobie, że dla czytelników spoza krajów byłego "bratniego bloku" niemal niezrozumiała. Kapitalny przewodnik po nieistniejącym już Budapeszcie - konia z rzędem, kto odnajdzie się na tych ulicach i placach, które tyle razy zmieniały w tamtym stuleciu swoich patronów. Drugiego konia - kto się nie pogubi w meandrach nazwisk, nazw i tytułów, tworzących węgierską kulturę lat 40-tych i 50-tych. Ale jak już uda się nie pogubić ... To jedno z bardziej poruszających oskarżeń komunistycznego faszyzmu - tak, Spiro stawia jednoznaczny znak równości między tymi systemami - jakie kiedykolwiek czytałem. Faszyzmu dnia codziennego - takiego ... 'powszedniego'. Tu nikt nie ginie, nikogo nie torturują, wszystko dzieje się jakby obok. Ale dopada każdego. Wszędzie.
Siempre es bueno leer una historia de otro lugar y otra época que, muchas veces, no se han tenido en cuenta antes; del otro lado del telón de acero, una Hungría post-revolución del 56. Totalmente recomendable para aprender y conocer sobre cosas vergonzosas que muchas veces se vivieron en latinoamérica, pero en este caso, con un color rojo de fondo.
(Recomendación mía: revisar antes lo que ocurrió en la Revolución húngara del 56 para ponerse mejor en contexto y entender un poco más porqué se nombra a alguien como si ya se conociera de antemano... y los nombres húngaros son impronunciables 77)
Hagyományosan nem vagyok jó bármilyen sztorielem előre kitalálásában, de annyira azért talán még én sem vagyok vak, hogy ne lássam, hogy az amúgy kifejezetten aranyos alapötlet, miszerint a főszereplő 1956. október 23-án műtét után lábadozik egy kórházban, pontosan hova fog kifutni.
A történet pontosan oda fut ki, ahová gondolnánk, Spiró pedig szépen megfogja az olvasó kezét, és a szokásos részletgazdagság mellett tárlatvezetőként végigvezet az 50-es évek szürke kommunizmusának szürke részletein. Ezen a ponton 3-ról 4 csillagra raktam az értékelést, mert így visszagondolva valójában minden elem teljesen működőképes a történetben, a történelmi tabló hibátlan, ráadásul a merev történelmi háttér mögött rengeteg kérdést vet fel az olvasóban a kisemberi létezésről, a házastársi, apai szerepekről, amikre persze választ nem lehet, nem is akar adni.
Különösen aranyos, hogy az amúgy a regény címét adó B-plot, a feleség küzdelme a tavaszi tárlat megrendezésével pont annyira érdektelen volt számomra olvasóként, mint a főszereplő számára - ez nem tudom, hogy pontosan kiről mit mond el.
"Salon Wiosenny" nie wali czytelnika bezwzględnością i absurdem węgierskiego komunizmu między oczy, a raczej w subtelny sposób ukazuje przypadkowość wyroków systemu i nieuniknioność konformizmu. György Spiró korzysta z historycznej szczegółowości i siły ironii, by ukazać nie tylko (nie)logikę ustroju, ale też uniwersalność pewnych ludzkich zachowań. Moje drugie spotkanie z literaturą węgierską uważam za wysoce udane i pouczające.
This is a good book and Spiró is a good writer. Still, I gave it a bad score, because I just could not enjoy it since it was a must read for school and I did not have the mood. These things can ruin a story. Nevermind, if you want to read an accurate and credible book about this period of hungarian history than Tavaszi Tárlat is the perfect novel for you.
Táto múdra kniha ukazuje, že tvorca na každom riadku – od začiatku do konca - vedel odkiaľ, kam a kade. Poctivo premyslené, detailne vyspravené, situačne umocnené a kvalitnými dialógmi okorenené. Hneď vidieť, že autor je prevažne dramatik.
Výborné čítanie o každodennosti malého človeka, ktorého prišliapli veľké dejiny. Takýchto námetov a kníh tu už bolo dosť, ale Jarná výprava je nadpriemer.
Spiró netlačí na pílu všetkým tým, čo by sa do toho mohlo pomestiť, inými slovami, nerobí z toho karneval, ktorý sa potápa vlastnou váhou. Naopak, on len dôsledne rekonštruuje a so smutným úškrnom odkrýva.
I read this book looking for some more information about Hungarian rebellion, being in this last period fascinated by East European history. I found it an interesting narration and the author reveals to be reliable in telling about one of the most difficult moment in his own country's history. The story results to be bitter and often near to the paradox. by the way, the reading is easy and it flows quickly. Only, if you don't know in details Hungarian history and its protagonists after WWII, it could be difficult to understand some parts of the story.
Trudno jest mi sprawiedliwie ocenić ostatnią z książek tego wybitnego autora. Mimo wspaniałych momentów lektura jednak mnie rozczarowała, oprócz tych kilku przebłysków nie ma w niej, moim zdaniem, nic ze wspaniałej narracji i historii, ktorą Spiró potrafił pokazać w Iksach, czy Niewoli. Aczkolwiek potrafię zrozumieć, że zamysł na tę książkę mógł być inny. W końcu temat jest współczesny i dotyczący kraju autora. Na pewno z większą wiedzą na temat XX w. historii Węgier lektura byłaby o wiele przyjemniejsza.
Hamisítatlan közép-európai kafkaisággal megírt történet '56-ról meg arról, h a milyen nagyon nagyon NAGYON szemetek voltak a rohadt komenisták, röhögnék is rajta, h mi másról is lehetne írni 2010-ben, ha 2010 óta nem ehhez közeledtünk volna.
Bardzo dobra proza, po przeczytaniu westchnęłam, skąd ja to znam? Z kraju, w którym mieszkam, odpowiedziałam po chwili. Historia jak walec rozjechała wschód Europy, ale przynajmniej jest o czym pisać, z czego się cieszyć i czego żałować.
Der Klappentext hat mir leider besser gefallen. Obwohl das Buch sehr stimmig konzipiert ist, und die paranoiden Gedankengänge des arschkriechenden duckmäuserischen "Helden" gut beschrieben werden, bin ich mit der Geschichte nicht wirklich warmgeworden. Sehr breit wird ausgewalzt welcher wichtige Parteikader, Künstler, Arzt.. wo wohnt, mit wem was besprochen hat und wie interveniert hat, in den Dialogen und geistigen Reflexionen sind eh alles Trotteln und Speichellecker so wie der "Held" und die gesamte ungarische Gesellschaft auch, jeder vernadert jeden. Leider schlägt sich diese unsägliche Geisteshaltung aller Protagonisten auch sehr konsistent auf den Schreibstil des Romans durch, und da beginnt es mich zu stören. Endlose langweilige unwichtige Orts- und Personenbeschreibungen ohne Pep und Sinn interessieren mich nicht wirklich. Klar soll dies genau die kritisierte sterbenslangweilige Gesellschaft spiegeln, aber spätestens ab Seite 100 habe ich mir erstmalig sehnlichst gewünscht, dass den handelnden Personen irgendwas wirklich furchtbares passiert, damit sie endlich zu lamentieren aufhören bzw. dafür einen Grund haben. Die angekündigte kafkaeske bedrohliche Situation ist irgendwie eher ein Hirngespinst des Hauptprotagonisten und wird für mich vom Autor auch nicht geliefert.
Ich kann mir zwar vorstellen, dass dieser Roman für einen Ungarnkenner, der die Straßen, die Gesellschaft, die Politiker dieser Zeit und auch die sozialistische Klassenstruktur kennt, ein spannender und wichtiger kritischer Beitrag sein mag, für mich als Österreicherin sprang jedenfalls der Funke nicht wirklich über.
Fazit: Mir war es zu langweilig und die Figuren haben mich genervt aber nicht auf eine gute spannende Art, indem sie mich wütend gemacht haben, sondern mit einer substanzlosen Fadesse.