What do you think?
Rate this book
Oeuvres Morales #7
Iside e Osiride
Per i Greci, l’Egitto fu sempre il luogo del meraviglioso e della sapienza. Inguaribilmente «giovani», guardavano quella terra come l’antichità stessa. Dopo secoli di questa fascinazione, testimoniata in Erodoto come in Platone e Pitagora, un sacerdote di Delfi, Plutarco, dedicò il suo Iside e Osiride a Clea, anch’essa sacerdotessa a Delfi, nel tempio di Iside. È questa senza dubbio la più importante fonte greca sulla religione egizia. La sua intenzione è innanzitutto di mostrare che cosa è e come si interpreta un mito. E a tutt’oggi è difficile pensare un testo che al mito meglio sappia introdurre. Inoltre, Plutarco vuole indicarci la concordanza fra la dottrina sacra che si cela nelle vicende di Iside e Osiride e quella che Platone aveva insegnato, nonché la concordanza di significati fra dèi greci ed egizi. Era appunto questo l’omaggio alla sacerdotessa di Iside: «Il fatto che Osiride si identifichi con Dioniso chi meglio di te lo può sapere, Clea?». Con andamento rapsodico e ampie digressioni, ricche di preziosi dettagli, Plutarco delinea il tortuoso percorso di un mito che continuerà sempre a offrirci i suoi enigmi, come annunciavano le parole incise sulla statua di Iside a Sais: «Io sono tutto ciò che è stato, che è e che sarà, e nessun mortale mai sollevò il mio peplo».
225 pages, Paperback
First published January 1, 100
44 people are currently reading
443 people want to read
About the author
Plutarch
4,289 books931 followersPlutarch (later named, upon becoming a Roman citizen, Lucius Mestrius Plutarchus; AD 46–AD 120) was a Greek historian, biographer, and essayist, known primarily for his Parallel Lives and Moralia. He is classified as a Middle Platonist. Plutarch's surviving works were written in Greek, but intended for both Greek and Roman readers.
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 19 of 19 reviews
June 17, 2023
M-au zăpăcit toți zeii egipteni și corespondenții lor greci și romani, cu numele lor constant schimbate, este, apoi nu mai este, într-un oraș este unul, in altul, este altul.
Notele de subsol pot spune că formează o a doua carte întrucât sunt numeroase și foarte utile. Daca nu ar fi fost acestea, cartea aceasta ar fi fost extrem de greu de citit, de înțeles, pentru cineva care nu a studiat istoria religiilor.
Notele de subsol pot spune că formează o a doua carte întrucât sunt numeroase și foarte utile. Daca nu ar fi fost acestea, cartea aceasta ar fi fost extrem de greu de citit, de înțeles, pentru cineva care nu a studiat istoria religiilor.
May 3, 2016
C’est la première des œuvres morales de Plutarque qui traite entièrement de théologie, et je dois avouer que je me suis régalé. Dans cet ouvrage d’un intérêt considérable, l’auteur se livre à la présentation et à l’exégèse d’un mythe égyptien, celui qui relate les amours d’Isis et d’Osiris, contrariés par leur frère Seth, appelé ici Typhon. Avant que Champollion ne nous rende la clef des hiéroglyphes, ce texte était pratiquement la seule source substantielle nous permettant d’avoir une idée de l’ancienne religion des égyptiens, les autorités chrétiennes ayant définitivement fermé les temples dans la basse antiquité. Pour remettre un peu les choses dans le contexte, il faut bien voir que ce texte a été écrit par le prêtre de l’Oracle de Delphes, l’un des plus important de la Grèce antique, à la fin du premier siècle de notre ère, sous l’empire romain, alors que le monde connu est brassé comme jamais, que les Grecs sont installés en Égypte depuis plusieurs siècles, et que l’exotisme des cultes Orientaux, qui en imposent par leur aura de mystère et d’antiquité, font fureur en Occident (Mithra, Isis, et bientôt le Christianisme…), tandis que les anciens dieux sont progressivement délaissés. On comprend vite que pour Plutarque, la question de la foi est très secondaire, à côté de la philosophie : il dédaigne franchement la première au profit de la seconde.
Le mythe en lui-même est raconté de manière très détaillée, mais Plutarque s’empresse d’expliquer au lecteur qu’il ne faut surtout pas commettre l’erreur stupide du commun de s’arrêter au sens obvie, ni même à la première explication venue, mais qu’il importe de développer une étiologie large et érudite, qui plonge ses racines dans la philosophie, afin de se garder de deux périls : d’une part la superstition, d’autre part l’athéisme. C’est très intéressant d’avoir toutes ces explications de Plutarque, car il apparaît bien vite que le champ de bataille ne se situe nullement dans le champ théologique, ou dans la croyance, mais bien dans les controverses philosophiques du temps. Plutarque, qui aime Platon, désigne par la superstition les Stoïciens, qui croient en une providence unique, mais se heurtent au problème du mal dont ils affublent la divinité, la rendant menaçante, et poussant par là même à la superstition (littéralement en grec, crainte du divin). A l’inverse, les athées, ce sont les Épicuriens, non pas tant parce qu’ils ne croiraient pas dans les Dieux, qu’il ne conjecturent plutôt qu’ils ne se préoccupent pas de nous, et in fine, se comportent comme s’ils n’existaient pas, ne se préoccupant pas d’eux. Entre ces deux extrêmes, Plutarque propose une explication qui sauve la haute idée qu’il se fait de la divinité en invoquant l’existence de créatures mêlées mi-divines mi-humaines, les démons (daïnumi en grec, signifie partager), auxquels il attribue l’existence du mal, et qui travailleraient à contrecarrer l’œuvre bienfaisante et bienveillante de la divinité. On connaît la fortune que connaîtra cette conception démonologique, et la fureur autour du diable et des sorcières sera hélas bien loin de combattre la superstition, mais excitera plutôt la malice et la fureur des hommes.
A côté de ces querelles philosophiques, à l’égard des autres religions, Plutarque est plus que tolérant, il est carrément inclusif et synthétique : toute manifestation de piété, il cherche à la rattacher à ce qu’il connaît, et multiplie les étiologies (recherches de causes) à l’infini, pourvu qu’elles conservent ses propres opinions philosophiques, ainsi qu’une même unité des choses divines. Ainsi, même s’il cite une exégèse evhémériste (Evhémère était un ancien qui avait pour opinion que les Dieux étaient d’anciens grands hommes bienfaiteurs de l’humanité qui avaient été par la suite divinisés), il l’écarte, car elle pourrait nourrir l’athéisme. Par contre, il ne dédaigne ni la physique, ni la géométrie, ni l’arithmétique, ni l’histoire, ni l’étymologie, ni la morale pour construire des interprétations propres à s’harmoniser avec le mythe. Il est très souple et se contredit même par endroit, mais cela n’est pas gênant : l’important, c’est d’avoir une bonne provision d’interprétation, peu importe si elles sont vraies, là n’est pas le problème. Tout vise à une immense synthèse du réel. Plutarque le mystagogue revendique même clairement qu’il ne s’agit pas tant de découvrir une vérité cachée dont le temps nous aurait fait perdre la clef, que d’utiliser le mythe comme véhicule de connaissance et de transmission à l’égard du commun des hommes et de la postérité. Il s’attarde longuement à tracer des parallèles entres les divinités grecques et égyptiennes, et va même chercher chez les Perses Manichéistes de quoi souscrire à sa vision.
Ce texte est passionnant à plusieurs titres, par l’unicité des informations qu’il nous a transmis sur la conception du divin que pouvaient avoir les anciens, sur la religion égyptienne en particulier. L’approche de Plutarque, très imprégné de philosophie, rend son texte limpide et facile à suivre, et c’est un vrai régal que de suivre ce sympathique mystagogue soulever le voile antique de la religion, et y promener la belle lumière grecque.
June 1, 2025
La rilettura del mito egizio attraverso la lente filosofica platonica rivela con chiarezza la fascinazione universale per l’eterna lotta tra Caos e Ordine.
Ogni cultura, pur nella varietà dei suoi dèi, riti e narrazioni, è attraversata dalla medesima ansia di comprendere il mondo e il proprio posto al suo interno
Ogni cultura, pur nella varietà dei suoi dèi, riti e narrazioni, è attraversata dalla medesima ansia di comprendere il mondo e il proprio posto al suo interno
January 12, 2026
** I did not read this edition but the Frank Cole Babbitt translation of the essay from the Loeb Classical Library edition of Moralia: Volume V.
In the essay Of Isis and Osiris, Plutarch contemplates the ancient Egyptians’ religion, their deities, their rituals and other aspects of their belief system. It’s a common misconception that Egyptian and Greco-Roman mythology share the same deities, only referring to them in different names (e.g. Amun being the Egyptian equivalent of the sky god Zeus/Jupiter.) In reality, this is not the case, but Plutarch attempts to link both belief systems and examines how the Egyptian gods have been perceived amongst the Greeks, often referring to historians and philosophers such as Herodotus and Pythagoras. He even attempts to explain the derivation of different Egyptian words or names from Greek roots, as we are briefly warned in the introduction. An example of that is his claim that the name Isis comes from the greek Οἶδα (oida) which means ‘I know’. This however is not unheard of outside of Plutarch’s work, as Herodotus has also been known for his attempts to derive all manner of Greek customs, rituals and theology from Egypt.
Plutarch starts the essay by explaining some of the rituals of the Egyptian priests at places of worship such as abstaining from certain foods that they deemed superfluous like legumes, mutton and pork. They also used no salt in their food during their periods of holy living as the salt would sharpen their appetite, leading them to feel more inclined to eat and drink. Despite how high of a regard they held for the Nile, they refused to drink from it as they believed it to be fattening, and they preferred to keep their bodies well-adjusted and light while worshiping. Plutarch compares those rituals to those of the Greek priests, quoting Plato: ‘for the Impure to touch the Pure is contrary to ordinance.’ Plutarch himself served as a priest at the temple of Apollo for multiple decades and dedicated Of Isis and Osiris, among other essays, to his friend Clea, a high-ranking priestess at Delphi.
Plutarch continues on with an account of the stories of multiple Egyptian gods including Isis, Osiris, Nephthys, Seth and Horus. Throughout these narrations, he tells us who the equivalent of the Egyptian gods are believed to be in Greek and explains certain lineages, allowing both theologies to intermingle.
Example:
The explanations of who might be who are undoubtedly fascinating, however, I found Plutarch’s choice of using both the Egyptian and Greek names interchangeably very confusing. Here are some of the Egyptian names with their Greek equivalents:
-Amun is Zeus
-Horus the elder is Apollo
-Nephthys is Aphrodite
-Osiris is Dionysus
-Isis is Demeter
-Seth is Typhon
-Anubis is Cronus
Not only does Plutarch use these names interchangeably when relating their stories, but he also uses the multiple Egyptian names that a deity might have, for example, at times he will also refer to Isis in her Egyptian name, Aset.
Plutarch’s religious devotion and high regard for the deities, regardless of them being Greek or Egyptian, is very evident throughout his narrations. When telling the story of Isis and Osiris, he chooses to omit certain parts which he finds offensive towards the gods, such as the story of the dismemberment of Osiris after his capture by Seth and the decapitation of Isis by her own son Horus, criticizing those who choose to believe in such stories.
Plutarch does not hesitate to disagree with certain notions of the Egyptians’ beliefs and continues to warn that such superstition is akin to atheism. He addresses the different ways in which deities are depicted, whether they are regarded as an element (the sun, the sky, the wind) or specific things in nature like plants or animals, such as the case of Anubis being depicted as a dog. It is important to not conceive these things as gods within themselves, for God is not senseless nor inanimate nor subject to human control, but to worship the gods through these things since they are mirrors of the power of the divine by their nature.
He also criticizes some of the rituals that take place in the name of honoring the gods, such as sacrificial practices or festivities. He regards those practices as unnecessary, deeming that the ultimate and most divine act of worship is reasoning about the gods, which in turn has a greater influence over anything else towards one’s own happiness. When anyone comes down to the oracle at which Plutarch presided, he gave the instructions only to think holy thoughts and speak words of good omen.
Plutarch ends the essay by discussing the ritual of lighting incense and the multiple benefits it is believed to possess. He does not provide a conclusion or wrap the essay up in an enveloping manner, as one would expect. It’s noted in the footnotes that some think the essay ends too abruptly while others think it is quite complete. Each reader may properly have his own opinion. I am of the former.
I suggest that one does some preliminary research if they have no pre-existing knowledge of Egyptian mythology. Specifically the Ennead (the nine main gods of Egypt), the messy story of Seth’s revenge on Osiris, Isis’s quest to bring him back, and Horus’s mission to avenge his father. Overall, I think this is an excellent insight into the theology of the ancient Egyptians from a Greek perspective and a great introduction to Plutarch in general.
In the essay Of Isis and Osiris, Plutarch contemplates the ancient Egyptians’ religion, their deities, their rituals and other aspects of their belief system. It’s a common misconception that Egyptian and Greco-Roman mythology share the same deities, only referring to them in different names (e.g. Amun being the Egyptian equivalent of the sky god Zeus/Jupiter.) In reality, this is not the case, but Plutarch attempts to link both belief systems and examines how the Egyptian gods have been perceived amongst the Greeks, often referring to historians and philosophers such as Herodotus and Pythagoras. He even attempts to explain the derivation of different Egyptian words or names from Greek roots, as we are briefly warned in the introduction. An example of that is his claim that the name Isis comes from the greek Οἶδα (oida) which means ‘I know’. This however is not unheard of outside of Plutarch’s work, as Herodotus has also been known for his attempts to derive all manner of Greek customs, rituals and theology from Egypt.
Plutarch starts the essay by explaining some of the rituals of the Egyptian priests at places of worship such as abstaining from certain foods that they deemed superfluous like legumes, mutton and pork. They also used no salt in their food during their periods of holy living as the salt would sharpen their appetite, leading them to feel more inclined to eat and drink. Despite how high of a regard they held for the Nile, they refused to drink from it as they believed it to be fattening, and they preferred to keep their bodies well-adjusted and light while worshiping. Plutarch compares those rituals to those of the Greek priests, quoting Plato: ‘for the Impure to touch the Pure is contrary to ordinance.’ Plutarch himself served as a priest at the temple of Apollo for multiple decades and dedicated Of Isis and Osiris, among other essays, to his friend Clea, a high-ranking priestess at Delphi.
Plutarch continues on with an account of the stories of multiple Egyptian gods including Isis, Osiris, Nephthys, Seth and Horus. Throughout these narrations, he tells us who the equivalent of the Egyptian gods are believed to be in Greek and explains certain lineages, allowing both theologies to intermingle.
Example:
‘Many writers have held her [Isis] to be the daughter of Hermes, and many others the daughter of Prometheus, because of the belief that Prometheus is the discoverer of wisdom and forethought, and Hermes the inventor of grammar and music.’
The explanations of who might be who are undoubtedly fascinating, however, I found Plutarch’s choice of using both the Egyptian and Greek names interchangeably very confusing. Here are some of the Egyptian names with their Greek equivalents:
-Amun is Zeus
-Horus the elder is Apollo
-Nephthys is Aphrodite
-Osiris is Dionysus
-Isis is Demeter
-Seth is Typhon
-Anubis is Cronus
Not only does Plutarch use these names interchangeably when relating their stories, but he also uses the multiple Egyptian names that a deity might have, for example, at times he will also refer to Isis in her Egyptian name, Aset.
Plutarch’s religious devotion and high regard for the deities, regardless of them being Greek or Egyptian, is very evident throughout his narrations. When telling the story of Isis and Osiris, he chooses to omit certain parts which he finds offensive towards the gods, such as the story of the dismemberment of Osiris after his capture by Seth and the decapitation of Isis by her own son Horus, criticizing those who choose to believe in such stories.
‘There is one thing that I have no need to mention to you: if they hold such opinions and relate such tales about the nature of the blessed and imperishable (in accordance with which our concept of the divine must be framed) as if such deeds and occurrences actually took place then ‘much need there is to spit and cleanse the mouth’ as Aeschylus has it.’
Plutarch does not hesitate to disagree with certain notions of the Egyptians’ beliefs and continues to warn that such superstition is akin to atheism. He addresses the different ways in which deities are depicted, whether they are regarded as an element (the sun, the sky, the wind) or specific things in nature like plants or animals, such as the case of Anubis being depicted as a dog. It is important to not conceive these things as gods within themselves, for God is not senseless nor inanimate nor subject to human control, but to worship the gods through these things since they are mirrors of the power of the divine by their nature.
‘To put the matter briefly, it is not right to believe that water or the sun or the earth or the sky is Osiris or Isis; or again that fire or drought or the sea is Typhon, but simply if we attribute to Typhon whatever there is in these that is immoderate and disordered by reason of excesses or defects; and if we revere and honor what is orderly and good and beneficial as the work of Isis and as the image and reflection of reason of Osiris, we shall not be wrong.’
He also criticizes some of the rituals that take place in the name of honoring the gods, such as sacrificial practices or festivities. He regards those practices as unnecessary, deeming that the ultimate and most divine act of worship is reasoning about the gods, which in turn has a greater influence over anything else towards one’s own happiness. When anyone comes down to the oracle at which Plutarch presided, he gave the instructions only to think holy thoughts and speak words of good omen.
Plutarch ends the essay by discussing the ritual of lighting incense and the multiple benefits it is believed to possess. He does not provide a conclusion or wrap the essay up in an enveloping manner, as one would expect. It’s noted in the footnotes that some think the essay ends too abruptly while others think it is quite complete. Each reader may properly have his own opinion. I am of the former.
I suggest that one does some preliminary research if they have no pre-existing knowledge of Egyptian mythology. Specifically the Ennead (the nine main gods of Egypt), the messy story of Seth’s revenge on Osiris, Isis’s quest to bring him back, and Horus’s mission to avenge his father. Overall, I think this is an excellent insight into the theology of the ancient Egyptians from a Greek perspective and a great introduction to Plutarch in general.
December 3, 2024
“ὡς οὐδὲν ἀνθρώπῳ λαβεῖν μεῖζον οὐδὲ χαρίσασθαι θεῷ σεμνότερον ἀληθείας; τἄλλα μὲν γὰρ ἀνθρώποις ὁ θεὸς ὧν δέονται δίδωσιν”
Mert az ember nem kaphat nagyobb dolgot az igazság felismerésénél, s az isten sem adhat ennél becsesebbet. (Plut. De Iside, 1.)
Az Európa Könyvkiadónál 1986-ban megjelenő kötet (6000 példányban) W. Salgó Ágnes fordításában adja közre Plutarkhosz e kései művét, előzménye az ELTE Ókori Történeti Tanszékei által közreadott 1976-os, mindössze néhány száz példányban megjelenő fordítás Bollók János és Wojtilla Ágnes tollából, jelen összefoglalás az előbbi, könnyebben hozzáférhető fordításból dolgozik. A kötet Apuleius mellett az egyik legfontosabb forrása az Ízisz-kultusz megértésének és vizsgálatának.
A nyolcvan fejezetből álló értekezés első szakaszában (1-11. fejezet) az igazság megismeréséről, majd különféle étkezési és öltözködési szokásokról olvashatunk, a papok által viselt lenruha a növényi, földi eredetet hangsúlyozza, valamint a tisztaságot jelképezi, a feleslegtől való mentességet, ami az ételfogyasztásban is megnyilvánul. A szentélyben bort sem szabad fogyasztani, a tengeri halakkal kapcsolatban is fenntartásaik vannak, valamint a disznót és a hagymát is tisztátalan dolognak tekintik. A 9-10. fejezet már a papok személyéről szól, megnevezésükről, szabályrendszerükről, és a furcsa szokások szellemi-vallási megalapozottságáról.
A következő szakasz (12-21. fejezet) a tulajdonképpeni sedes materiae, az Iszisz és Oszirisz mítosz elmesélése, amelyre aztán számtalan utalást találunk az egyiptomi templomi feliratokon, valamint a későbbi irodalomban. A történetet számos kiegészítéssel, variánsban megjelenő motívumokkal gazdagítja Plutarkhosz, Rhea és Zeusz nászára vezeti vissza a mítosz kezdetét, amit Héliosz azzal átkozott meg, hogy Rhea egyetlen hónapban, egyetlen évben sem szülhessen, azonban Hermész elmésen elnyeri Szelénétől minden nap hetvenedrészét, ami kiegészíti a háromszázhatvan napot még öt nappal, így ebben az időablakban lehetősége volt megszülni Osziriszt (az első napon). Második napon született Apollón, harmadikon Tüphón, negyedik napon Iszisz, majd az ötödiken Teleuté/Aphrodité/Niké. Oszirisz Iszisszel lépett nászra, Tüphón pedig Teleutéval. Oszirisz uralkodóként lép fel, civilizáló hérosz szerepében, megismertette az egyiptomiakkal a föld terményeit, törvényeket adott, és megtanította őket az istenek tiszteletére, sokan már a korban is Dionüszosszal azonosították. Tüphón azonban ármányt szőtt, egy ládába fektette Osziriszt, majd rázárta, és a ládát a tengerre eresztették. Amikor Iszisz tudomást szerez a dologról, a keresésére indul, addigra a ládát már körbenövi egy fa, amit a bübloszi király használt fel tartóoszlopnak a háztetőjéhez. Bübloszban álruhában érkezik Iszisz, dajkának fogadják, halhatatlanná akarja tenni a királyi gyermeket tűzben sütögetéssel, ám felfedezik, de amikor büntetésre kerülne a sor, felfedi magát, elkéri a tartóoszlopot és elviszi, felnyitja és gyászolja szeretett férjét és testvérét, Osziriszt. Természetesen nem megkerülhető az azonosság az eleusziszi misztériumokkal, Perszephoné elrablásával és Démétér bolyongásával egybekötve. Amikor Iszisz meglátogatja a fiát, otthagyja a koporsót, miközben Tüphón, az álnok, tizennégy darabra szaggatja a testét és szétszórja, ezért van annyi sírja Oszirisznek szerte Egyiptomban. Később Oszirisz feljön az alvilágból és felkészíti fiát, Hóroszt a küzdelemre Tüphón ellen, amiből végül Hórosz került ki győztesen.
Az kötet harmadik nagyobb szellemi egysége (22-24. fejezet) a magyarázat, amiben az euhémerisztikus magyarázat (emberből istenné válás) helyett a daimónhit mellett foglal állást, az emberi és isteni világ köztes lényeit vizsgálja, amely Platónnál a dualisztikus világszemléletben kiemelt szerepet kapott. A 25. fejezettől kezdve számos szöveghelyet beidéz Plutarkhosz, amellyel bizonyítja, hogy tulajdonképpen Tüphón a rossz daimónja, Oszirisz pedig a jóé, és ebből a jó daimón állapotból fog Iszisz és Oszirisz is istenné válni (30. fejezet).
A 32-41. fejezet egy allegorikus magyarázatot kínál a mítosz megfejtésére, amelyben Osziriszt a Nílussal azonosítja, Isziszt pedig a Nílus áradásait befogadó termékeny földdel, ebben a konstellációban pedig Tüphón lesz a sós, ennélfogva haszontalan, sőt mérgező tenger, amelybe a Nílus is belefolyik, ebbe magyarázatba belefoglalja például Héliosz és Szeléné kocsiját, amelyet egyesek épp ebben az értelmezési keretben inkább hajónak fognak fel, valamint megemlékezik a phallosz-ünnepről, ugyanis a monda szerint Tüphón Oszirisz szeméremtestét a folyóba dobta, amit bizonyos halak elfogyasztottak, ezeket azóta is gyűlölik az egyiptomiak, és Iszisz pedig ennek emlékére egy hatalmas phallosz-szobrot készíttetett, nem függetlenül Oszirisz nedves-folyós megtermékenyítő magjától.
A 41-45. fejezet egy kozmikus magyarázatot ad, eszerint Oszirisz a Hold, ami szintén nedve és termékeny, Tüphón pedig a száraz, perzselő Nap, ami mindenek pusztulását hordozza, itt a holdciklusok egyes fázisait azonosítja a mítosz kronológiájával, valamint számmisztikát és további égi jelenségeket, mint a holdfogyatkozást említi. Azonban ennek a leírásával valójában csak arra teremt alapot, hogy cáfolatát nyújtsa a kozmikus magyarázatnak (46-49. fejezet) ugyanis Tüphón rossz természete nem lehet azonos a Napnak, mint fénynek, mint a természet éltetőjének szerepével. Ezen a ponton sorolja példaként a zoroasztrizmust, Mithras tanítását, valamint a khaldeus, püthagoreus és platonikus tanokat, amelyek mind valamilyen dualisztikus elképzelést tartanak fenn a világról.
Az 50. fejezettől kezdve elő-előbukkan az állatkultusz, amelyet elutasít a szerző, a 56. fejezetben pedig már bizonyos arányszámokkal dolgozó csodaszép háromszögekről ír, amivel a mindenség természete leírható. A 61. fejezetben már onomasztikai magyarázat következik egy kis etimológiával fűszerezve az istenek nevét, illetve jelzőit illetően, a 63. fejezet pedig a szisztrumról, mint a vallás egyik fontos kellékéről számol be, annak szimbolikus jelentéséről és funkciójáról. A 69-71. fejezet egy érdekes megfeleltetést alkalmaz Oszirisz és a természet között, egyfajta gyászként írja le a természeti ciklusok változását, egyrészt az istenhez könyörögnek a termésért, ám amikor megérkezik, azt felélik, elpusztítják, majd az elmúlt termést gyászolják és ismét a következőért imádkoznak, ebből fakadóan vitatja, hogy Osziriszt a gabonával lehetne azonosítani és vegetációs istenként lehetne tisztelni. A 74. fejezet ismét az állatkultusszal foglalkozik, igyekszik valamiféle magyarázatot adni az állatok népszerűségének szerepére, miközben teljesen a kultuszon kívólinek tartja őket. A 79-80. fejezet ismét a szertartás kellékeiről, valamint a mindennapokban is használt füstölőkről, gyógynövényekről, illatszerekről számol be.
Mert az ember nem kaphat nagyobb dolgot az igazság felismerésénél, s az isten sem adhat ennél becsesebbet. (Plut. De Iside, 1.)
Az Európa Könyvkiadónál 1986-ban megjelenő kötet (6000 példányban) W. Salgó Ágnes fordításában adja közre Plutarkhosz e kései művét, előzménye az ELTE Ókori Történeti Tanszékei által közreadott 1976-os, mindössze néhány száz példányban megjelenő fordítás Bollók János és Wojtilla Ágnes tollából, jelen összefoglalás az előbbi, könnyebben hozzáférhető fordításból dolgozik. A kötet Apuleius mellett az egyik legfontosabb forrása az Ízisz-kultusz megértésének és vizsgálatának.
A nyolcvan fejezetből álló értekezés első szakaszában (1-11. fejezet) az igazság megismeréséről, majd különféle étkezési és öltözködési szokásokról olvashatunk, a papok által viselt lenruha a növényi, földi eredetet hangsúlyozza, valamint a tisztaságot jelképezi, a feleslegtől való mentességet, ami az ételfogyasztásban is megnyilvánul. A szentélyben bort sem szabad fogyasztani, a tengeri halakkal kapcsolatban is fenntartásaik vannak, valamint a disznót és a hagymát is tisztátalan dolognak tekintik. A 9-10. fejezet már a papok személyéről szól, megnevezésükről, szabályrendszerükről, és a furcsa szokások szellemi-vallási megalapozottságáról.
A következő szakasz (12-21. fejezet) a tulajdonképpeni sedes materiae, az Iszisz és Oszirisz mítosz elmesélése, amelyre aztán számtalan utalást találunk az egyiptomi templomi feliratokon, valamint a későbbi irodalomban. A történetet számos kiegészítéssel, variánsban megjelenő motívumokkal gazdagítja Plutarkhosz, Rhea és Zeusz nászára vezeti vissza a mítosz kezdetét, amit Héliosz azzal átkozott meg, hogy Rhea egyetlen hónapban, egyetlen évben sem szülhessen, azonban Hermész elmésen elnyeri Szelénétől minden nap hetvenedrészét, ami kiegészíti a háromszázhatvan napot még öt nappal, így ebben az időablakban lehetősége volt megszülni Osziriszt (az első napon). Második napon született Apollón, harmadikon Tüphón, negyedik napon Iszisz, majd az ötödiken Teleuté/Aphrodité/Niké. Oszirisz Iszisszel lépett nászra, Tüphón pedig Teleutéval. Oszirisz uralkodóként lép fel, civilizáló hérosz szerepében, megismertette az egyiptomiakkal a föld terményeit, törvényeket adott, és megtanította őket az istenek tiszteletére, sokan már a korban is Dionüszosszal azonosították. Tüphón azonban ármányt szőtt, egy ládába fektette Osziriszt, majd rázárta, és a ládát a tengerre eresztették. Amikor Iszisz tudomást szerez a dologról, a keresésére indul, addigra a ládát már körbenövi egy fa, amit a bübloszi király használt fel tartóoszlopnak a háztetőjéhez. Bübloszban álruhában érkezik Iszisz, dajkának fogadják, halhatatlanná akarja tenni a királyi gyermeket tűzben sütögetéssel, ám felfedezik, de amikor büntetésre kerülne a sor, felfedi magát, elkéri a tartóoszlopot és elviszi, felnyitja és gyászolja szeretett férjét és testvérét, Osziriszt. Természetesen nem megkerülhető az azonosság az eleusziszi misztériumokkal, Perszephoné elrablásával és Démétér bolyongásával egybekötve. Amikor Iszisz meglátogatja a fiát, otthagyja a koporsót, miközben Tüphón, az álnok, tizennégy darabra szaggatja a testét és szétszórja, ezért van annyi sírja Oszirisznek szerte Egyiptomban. Később Oszirisz feljön az alvilágból és felkészíti fiát, Hóroszt a küzdelemre Tüphón ellen, amiből végül Hórosz került ki győztesen.
Az kötet harmadik nagyobb szellemi egysége (22-24. fejezet) a magyarázat, amiben az euhémerisztikus magyarázat (emberből istenné válás) helyett a daimónhit mellett foglal állást, az emberi és isteni világ köztes lényeit vizsgálja, amely Platónnál a dualisztikus világszemléletben kiemelt szerepet kapott. A 25. fejezettől kezdve számos szöveghelyet beidéz Plutarkhosz, amellyel bizonyítja, hogy tulajdonképpen Tüphón a rossz daimónja, Oszirisz pedig a jóé, és ebből a jó daimón állapotból fog Iszisz és Oszirisz is istenné válni (30. fejezet).
A 32-41. fejezet egy allegorikus magyarázatot kínál a mítosz megfejtésére, amelyben Osziriszt a Nílussal azonosítja, Isziszt pedig a Nílus áradásait befogadó termékeny földdel, ebben a konstellációban pedig Tüphón lesz a sós, ennélfogva haszontalan, sőt mérgező tenger, amelybe a Nílus is belefolyik, ebbe magyarázatba belefoglalja például Héliosz és Szeléné kocsiját, amelyet egyesek épp ebben az értelmezési keretben inkább hajónak fognak fel, valamint megemlékezik a phallosz-ünnepről, ugyanis a monda szerint Tüphón Oszirisz szeméremtestét a folyóba dobta, amit bizonyos halak elfogyasztottak, ezeket azóta is gyűlölik az egyiptomiak, és Iszisz pedig ennek emlékére egy hatalmas phallosz-szobrot készíttetett, nem függetlenül Oszirisz nedves-folyós megtermékenyítő magjától.
A 41-45. fejezet egy kozmikus magyarázatot ad, eszerint Oszirisz a Hold, ami szintén nedve és termékeny, Tüphón pedig a száraz, perzselő Nap, ami mindenek pusztulását hordozza, itt a holdciklusok egyes fázisait azonosítja a mítosz kronológiájával, valamint számmisztikát és további égi jelenségeket, mint a holdfogyatkozást említi. Azonban ennek a leírásával valójában csak arra teremt alapot, hogy cáfolatát nyújtsa a kozmikus magyarázatnak (46-49. fejezet) ugyanis Tüphón rossz természete nem lehet azonos a Napnak, mint fénynek, mint a természet éltetőjének szerepével. Ezen a ponton sorolja példaként a zoroasztrizmust, Mithras tanítását, valamint a khaldeus, püthagoreus és platonikus tanokat, amelyek mind valamilyen dualisztikus elképzelést tartanak fenn a világról.
Az 50. fejezettől kezdve elő-előbukkan az állatkultusz, amelyet elutasít a szerző, a 56. fejezetben pedig már bizonyos arányszámokkal dolgozó csodaszép háromszögekről ír, amivel a mindenség természete leírható. A 61. fejezetben már onomasztikai magyarázat következik egy kis etimológiával fűszerezve az istenek nevét, illetve jelzőit illetően, a 63. fejezet pedig a szisztrumról, mint a vallás egyik fontos kellékéről számol be, annak szimbolikus jelentéséről és funkciójáról. A 69-71. fejezet egy érdekes megfeleltetést alkalmaz Oszirisz és a természet között, egyfajta gyászként írja le a természeti ciklusok változását, egyrészt az istenhez könyörögnek a termésért, ám amikor megérkezik, azt felélik, elpusztítják, majd az elmúlt termést gyászolják és ismét a következőért imádkoznak, ebből fakadóan vitatja, hogy Osziriszt a gabonával lehetne azonosítani és vegetációs istenként lehetne tisztelni. A 74. fejezet ismét az állatkultusszal foglalkozik, igyekszik valamiféle magyarázatot adni az állatok népszerűségének szerepére, miközben teljesen a kultuszon kívólinek tartja őket. A 79-80. fejezet ismét a szertartás kellékeiről, valamint a mindennapokban is használt füstölőkről, gyógynövényekről, illatszerekről számol be.
May 6, 2017
Leggere il De Iside et Osiride si è rivelato più arduo del previsto, ma è innegabile che quello che abbiamo davanti è un testo che combina in maniera ben calibrata principi di filosofia, storia e religione.
Il trattato plutarcheo dedicato a Clea, sacerdotessa dell'Oracolo di Delfi, diventa fruibile testimonianza del culto e degli usi e costumi propri della tradizione sacra egiziana; mostra come siano presenti molti parallelismi e punti in comune tra mitologia egizia e greca attraverso un ampio repertorio di vocaboli egizi che, secondo Plutarco, hanno origine proprio da termini derivanti della lingua greca. Plutarco sfrutta le sue conoscenze e riesce ad associare caratteristiche di Iside, Osiride e Tifone ad aspetti del Πάνθεον (Pantheon) tipicamente greco.
Un saggio non di immediata comprensione né dallo stile scorrevole, ma davvero interessante per il suo contenuto.
Voto complessivo: Tre e mezzo su Cinque.
Il trattato plutarcheo dedicato a Clea, sacerdotessa dell'Oracolo di Delfi, diventa fruibile testimonianza del culto e degli usi e costumi propri della tradizione sacra egiziana; mostra come siano presenti molti parallelismi e punti in comune tra mitologia egizia e greca attraverso un ampio repertorio di vocaboli egizi che, secondo Plutarco, hanno origine proprio da termini derivanti della lingua greca. Plutarco sfrutta le sue conoscenze e riesce ad associare caratteristiche di Iside, Osiride e Tifone ad aspetti del Πάνθεον (Pantheon) tipicamente greco.
Un saggio non di immediata comprensione né dallo stile scorrevole, ma davvero interessante per il suo contenuto.
Voto complessivo: Tre e mezzo su Cinque.
June 30, 2019
Honestly, I have expected way more from this book. Plutarch has ended up in interpreting Egyptian believes and particular Osiris and Isis as forces of nature, some kind of weather patterns. I really don't know from where he has gotten confidence to write on this topic, and after reading this book I don't have any desire to know it. He attempts to bring roots of the Egyptian religion down to simplistic, basic things as human's fears in front of nature's power. I think Egyptians of his time would strongly disagree with him. I gave 3 stars just out of respect to ancient philosophers.
January 7, 2024
in general, cand adaug carti pe goodreads, nu ma straduiesc sa caut o editie in mod particular - daca se intampla sa gasesc mai intai in engleza o carte pe care am citit-o, de fapt, in romana, nu schimb editia inainte de a ii face o recenzie, deoarece oricum ma concentrez in mod special asupra continutului de obicei.
aceasta carte este exceptia.
este de asemenea prima carte a carui calificativ il acord strict in functie de traducere.
am gasit "despre isis si osiris" din intamplare, la carturesti. cum nu parea sa existe nici o alta editie, am decis sa o iau pe aceasta, desi formatarea lasa mult de dorit. o cautare ulterioara mi-a dezvaluit oricum ca este cam singura care se gaseste, sau in orice caz prima care apare in urma cautarii pe google, vanduta de mai multe librarii cunoscute - lucru destul de dezamagitor, intrucat continutul s-a dovedit a fi mult mai prost decat coperta.
primul lucru care mi-a sarit in ochi a fost introducerea. limbajul oarecum simplist, aproape nepotrivit cu subiectul pentru care este folosit, transforma biografia lui plutarh intr-o compunere de a 7-a, in care sunt compilate pur si simplu mai multe informatii preluate de pe google. al doilea a fost traducerea lucrarii in sine. nu cred ca la plutarh se pune problema unui "dumnezeu" in sensul in care il intelgem astazi. intr-o carte in care notele de subsol sunt din abundenta (am putea spune chiar ca se abuzeaza de ele), lipsa unei note pentru sublinierea acestei diferente este putin nefericita. ca sa nu mai vorbim ca oricum, unde apar, notele de subsol par mai degraba paragrafe extrase direct de pe wikipedia - informatii care ar putea fi sintetizate in cateva randuri (de exemplu datele privitoare la diferiti filosofi, regi, etc., dar si la diferite orase si repere geografice) devin blocuri de text. mai mult, se pot intalni in mai multe cazuri fraze lipsite de sens - preferata mea este "[Pitagora] a avut o mare admiratie pentru acesti preoti care, la randul lor, admirau; [...]". admirau pe cine? sau "ma tem ca, admitand aceasta explicatie, nu sunt depasite marginile bunei cuviinte, ca nu in felul acesta se declara razboi, nu numai intregii antichitati - [...] - si nici unor numeroase familii sau neamuri [...]".
traducerea este realizata, conform cartii, de o oarecare maria genescu. pe internet nu par sa existe nici un fel de date despre dansa, in afara de lucrarile pe care se presupune ca le-a tradus, si acestea doar pe site-uri de unde sunt comercializate. imi este greu de spus in acest punct daca traducerea prezenta a fost realizata de un om adevarat sau pur si simplu de un program.
in fine, pentru cei care vor sa citeasca aceasta carte recomand fie achizitionarea unei editii cu alta traducere (daca aceasta exista), fie cautarea ei in alta limba.
aceasta carte este exceptia.
este de asemenea prima carte a carui calificativ il acord strict in functie de traducere.
am gasit "despre isis si osiris" din intamplare, la carturesti. cum nu parea sa existe nici o alta editie, am decis sa o iau pe aceasta, desi formatarea lasa mult de dorit. o cautare ulterioara mi-a dezvaluit oricum ca este cam singura care se gaseste, sau in orice caz prima care apare in urma cautarii pe google, vanduta de mai multe librarii cunoscute - lucru destul de dezamagitor, intrucat continutul s-a dovedit a fi mult mai prost decat coperta.
primul lucru care mi-a sarit in ochi a fost introducerea. limbajul oarecum simplist, aproape nepotrivit cu subiectul pentru care este folosit, transforma biografia lui plutarh intr-o compunere de a 7-a, in care sunt compilate pur si simplu mai multe informatii preluate de pe google. al doilea a fost traducerea lucrarii in sine. nu cred ca la plutarh se pune problema unui "dumnezeu" in sensul in care il intelgem astazi. intr-o carte in care notele de subsol sunt din abundenta (am putea spune chiar ca se abuzeaza de ele), lipsa unei note pentru sublinierea acestei diferente este putin nefericita. ca sa nu mai vorbim ca oricum, unde apar, notele de subsol par mai degraba paragrafe extrase direct de pe wikipedia - informatii care ar putea fi sintetizate in cateva randuri (de exemplu datele privitoare la diferiti filosofi, regi, etc., dar si la diferite orase si repere geografice) devin blocuri de text. mai mult, se pot intalni in mai multe cazuri fraze lipsite de sens - preferata mea este "[Pitagora] a avut o mare admiratie pentru acesti preoti care, la randul lor, admirau; [...]". admirau pe cine? sau "ma tem ca, admitand aceasta explicatie, nu sunt depasite marginile bunei cuviinte, ca nu in felul acesta se declara razboi, nu numai intregii antichitati - [...] - si nici unor numeroase familii sau neamuri [...]".
traducerea este realizata, conform cartii, de o oarecare maria genescu. pe internet nu par sa existe nici un fel de date despre dansa, in afara de lucrarile pe care se presupune ca le-a tradus, si acestea doar pe site-uri de unde sunt comercializate. imi este greu de spus in acest punct daca traducerea prezenta a fost realizata de un om adevarat sau pur si simplu de un program.
in fine, pentru cei care vor sa citeasca aceasta carte recomand fie achizitionarea unei editii cu alta traducere (daca aceasta exista), fie cautarea ei in alta limba.
March 4, 2020
To me it felt that Plutarch tried to explain Isis and Osiris through certain concepts from the Ancient Greek philosophy, but he kept reverting back and forth to the same points, ultimately leaving the reader in an impasse.
I'm certain this work has an enormous value as a historical script; however, to an ordinary reader wishing to expand their literary curiosity Plutarch might be a bit too much.
I'm certain this work has an enormous value as a historical script; however, to an ordinary reader wishing to expand their literary curiosity Plutarch might be a bit too much.
October 24, 2019
Un libro fascinante y muy valioso, si es que te interesa conocer y entender las creencias religiosas del antiguo Egipto y las de los hombres en todas las épocas. Mas fascinante aun por lo que puedes descubrir al comparar tu propia creencia religiosa, si es que la tienes, con la de los antiguos egipcios.
December 20, 2024
Sempre parte del periodo spocchiosetto delle superiori. Però alla fine qualcosa di utile deve avermelo insegnato. Tipo sta cosa che se ti spezzatano e spargono i tuoi brandelli in un fiume, se la persona che ti ama ci tiene poi viene a prenderti e puoi rinascere. Mmmh ripensandoci meglio non avere aspettative così alte sugli altri e non farsi spezzettare
February 2, 2025
Plutarco fa mansplaining a Clea riguardo a cose che per lo stesso Plutarco “chi potrebbe saperle meglio di te, Clea?”. Segue poi roast alle teorie di Eudosso, le immancabili considerazioni su come il Platone che scrisse la Repubblica era molto diverso da quello che poi scrisse le leggi e, tra una cosa e l’altra, anche qualche cosa di interessante sul mito di Osiride e Iside.
July 26, 2018
Cuanto detalles sobre los egipcios, sus costumbres, sus mascotas, sus perfumes...cuánta sabiduría en esta pequeña joya ¡te despierta!
February 7, 2019
three stars more for historical content than for literary value.
February 11, 2022
Tuttavia, l'apparato critico riguardo alle "cose dell'Egitto", è un poco insufficiente.
June 12, 2021
De Plutarco siempre tuve presente "Vidas paralelas", por ignorancia no había reparado en la existencia de este texto.... texto que deviene en pliegue entre la religión egipcia y griega, y explica también elementos, muchos elementos, de ritos y concepciones actuales....aquí está la cuna.
August 4, 2014
I've read this book in order to gather information for my next book, but I've also found it's very interesting and deep; Plutarch's way of giving rationaland/or philosophical explanations to Egyptian myths is very modern and gives a whole new dimension to the beautiful story of these two gods. Although it may be boring at times,on the whole a fascinating book.
October 20, 2014
I need to read it again, and then maybe again after that. It is written almost as if he were relating dreams he had or talking while under the influence. It feels like if you read it "the right way", you might discover some hidden meaning, which makes it feel somewhat magical.
March 21, 2014
Do not read this edition. The formatting is awful.
Displaying 1 - 19 of 19 reviews