Az indián Fattyú és Tashina idilli helyen ismerkednek meg, ahol a csendet csak a vízesés surrogása, a méhek zümmögése és Fattyú harmonikamuzsikája töri meg. De az idillt – akár a pokolgép az emberi testet – szétszaggatják a múlt rémfantomjai, a jelen brutalitása. A férfi és a nő együtt indulnak el, hogy kiderítsenek egy rejtélyes gyilkosságot, vállalva az üldöztetéseket, verekedéseket, pisztolylövéseket… Vavyan Fable napjainkban játszódó új regényében egyaránt bejárjuk a Paradicsomot és a Pokol bugyrait; a feszültséget csak az írónő közismert humora és a főszereplők egyéniségéből sugárzó varázs oldja fel.
Vavyan Fable 11 éves kora óta ír. 1987-ben jelent meg első regénye (eddig összesen harminchat és ezek számos újabb kiadása), köztük zsaru-, akció- és kalandregények, fantasyk (mesélőkönyvek), bohóságok és (megbotránkoztató) novellák.
Fesztelenül könnyed, merész stílusával, vagány humorával, csak rá jellemző, játékos, egyedi nyelvezetével ledöntötte a műfajkorlátokat, így vált az igényes szórakoztatásra vágyó olvasók kedveltjévé.
Regényeiben egyedülálló módon váltogatja a karakter- és helyzetkomikumot a nyelvi humorral.
Nívós gondolatvilága sokunkhoz közel áll, a tőle kölcsönzött szófordulatok, nyelvi lelemények, idézetek szállóigeként/aforizmaként terjednek, beépülnek szókincsünkbe, ujjlenyomatszerűen felismerhetők az irodalmi és köznyelvben egyaránt.
Fable nem csupán történetet vet papírra, ő babonázóan mesél, minket is bevonva az általa teremtett, minden ízében életre lehelt, ezersok színű világba, melyet aztán oly nehezünkre esik elhagyni a végén. Hősei nem fekete vagy fehér jellemek, inkább pepiták, jó s rossz tulajdonságokkal, mint mi magunk is; még főgonoszai is emberszabásúak.
Rajongói szerint Vavyan Fable olyan író, akit az ember nem tud letenni, mert elvarázsol, magával sodor, gondolkodásra késztet, és végig a tenyerén hordozza az olvasót.
Fable nem ömlik ránk a médiából, könyvei nem marketingsikerek, hanem igaziak; úgy tartja, ő ne divatban legyen, hanem olvasásban.
Vidéken él, erdő-mező-kispatak, madártrilla, patadobogás, oxigén társaságában.
Olvasóival a www.fabyen.hu oldal Szalon rovatában szívesen beszélget.
Priviben a fable@fabyen.hu címen írhat neki.
Önéletfestés a '90-es évekből:
"Molnár Évaként születtem abban az évben, amelynek messze nem ez volt a legfőbb eseménye, hanem a forradalom s annak eltiprása. Koromnál fogva nem vehettem részt a szovjet tankok elleni harcban, anyám karján gőgicséltem a pincében. Később - jártam iskolába; tizenegy évesen ragadtam először tollat azzal a szándékkal, hogy önmagam szórakoztatására regényeket írjak, mivel akkorra végeztem az otthoni és máshoni könyvespolcok első és hátsó sorával, a tévében pedig örökké A jégmezők lovagját és a Bátor embereket adták. Ez idő tájt indiánregények tucatjait követtem el.
Ha kérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, már látszott: sosem leszek nagyobb 150 centinél. Viszont írónak készültem. Így hát kézenfekvő, hogy egészségügyi szakközépiskolát végeztem, és ápolónő lett belőlem. Dolgoztam néhány kórházban. Felvételiztem a Tanárképzőbe; nem nyertem. Olykor rátámadtam a Mozgó Világra avagy az ÉS-re egy-egy novellával; nem szerettek. A 30. születésnapomon kudarcfalat állítottam. Kiraktam az elutasított felvételi kérelmemet, az elutasított telefon- és lakásigénylést, könyvkiadók és lapszerkesztőségek elutasító szép üzeneteit, a kihúzatlan lottószámaimat.
A harmincegyedik születésnapomra jelent meg az első regényem, a harmincnegyedikre a tizedik. Az álom valóra vált: tanácsi alkalmazott írta be a személyimbe, a foglalkozás rovatba, noha rövid i-vel: iró. Ennek örömére nosztalgia-indiánregényt hoztam létre, immár a közismert, megátalkodott Vavyan Fable-stílusban, Fattyúdal címen. Fiammal, férjemmel, kutyámmal élek egy 82 éves házban. Világnézetem haragoszöld: az idült természetszeretet vírusát (remélem) a regényeimen keresztül (is) terjesztem."
Még középiskolásként olvastam először a Fattyúdalt, és emlékszem, hogy imádtam. Annyira tudni akartam, hogy mi a fene történik, vajon Fattyú és Tashina összejönnek-e, túlélik-e az egészet, és egyáltalán mi lesz velük, hogy sunyiban a pad alatt olvastam. Egészen addig, amíg le nem buktam – mert nem bírtam megállni, és egyszer csak hangosan kuncogni kezdtem.
Most felültem a nosztalgiavonatra, és újra elővettem. Kicsit féltem tőle, mert az ember fejében a régi kedvencek sokszor szebbek maradnak, mint amilyenek valójában. Nem tudom, hogy a nosztalgia miatt tetszett még mindig ennyire, vagy tényleg ilyen jó ez a történet – de az biztos, hogy újra beszippantott. Ugyanúgy hajtott a kíváncsiság, ugyanúgy izgultam a szereplőkért, és ugyanúgy vigyorogtam olvasás közben.
Lehet, hogy ma már mást veszek észre benne, mint középiskolásként. Talán árnyaltabban látom a karaktereket, talán több rétegét érzem a történetnek – de a lényeg ugyanaz maradt: szórakoztatott, lekötött, és jó érzés volt újra ebben a világban lenni.
És most komolyan elgondolkodtam azon, hogy elővegyem Fable régi könyveit is. Talán ha újra belemerülök ebbe a hangulatba, végre rá tudom szánni magam arra is, hogy a legutolsó könyvét elolvassam – mert attól jelenleg valamiért nagyon félek.