A boldog-boldogtalan őslakók által csak Fertő Cityként emlegetett nagyváros éjszakájában tort ül a bűn. És mintha ez nem volna épp elég: jut belőle a nappalokra is. A helyi rendfenntartókat nem véletlenül emlegetik egy napon a középkor szent őrültjeivel. Ehhez a küzdelemhez gyomor kell, idegek. Meg stukker. Meg könyökütés. Mindezen földi jókkal felfegyverezve, oldalán a hirtelen, szőke Kyra Emettel járja a nagyváros dzsungelét a modern szamuráj, Vis Major. A bűnüldözés leghatékonyabb fegyvere ő a húszas kaliberű smasszerpuska óta. Egy-jobb napjain két-lépéssel mindig a rosszfiúk előtt jár. Rendszerint győz. Utcahosszal… Egy regény, melynek tempójával csak egy Ferrari Testrossa, élvezeti értékével viszont az égvilágon semmi sem versenyezhet.
Vavyan Fable 11 éves kora óta ír. 1987-ben jelent meg első regénye (eddig összesen harminchat és ezek számos újabb kiadása), köztük zsaru-, akció- és kalandregények, fantasyk (mesélőkönyvek), bohóságok és (megbotránkoztató) novellák.
Fesztelenül könnyed, merész stílusával, vagány humorával, csak rá jellemző, játékos, egyedi nyelvezetével ledöntötte a műfajkorlátokat, így vált az igényes szórakoztatásra vágyó olvasók kedveltjévé.
Regényeiben egyedülálló módon váltogatja a karakter- és helyzetkomikumot a nyelvi humorral.
Nívós gondolatvilága sokunkhoz közel áll, a tőle kölcsönzött szófordulatok, nyelvi lelemények, idézetek szállóigeként/aforizmaként terjednek, beépülnek szókincsünkbe, ujjlenyomatszerűen felismerhetők az irodalmi és köznyelvben egyaránt.
Fable nem csupán történetet vet papírra, ő babonázóan mesél, minket is bevonva az általa teremtett, minden ízében életre lehelt, ezersok színű világba, melyet aztán oly nehezünkre esik elhagyni a végén. Hősei nem fekete vagy fehér jellemek, inkább pepiták, jó s rossz tulajdonságokkal, mint mi magunk is; még főgonoszai is emberszabásúak.
Rajongói szerint Vavyan Fable olyan író, akit az ember nem tud letenni, mert elvarázsol, magával sodor, gondolkodásra késztet, és végig a tenyerén hordozza az olvasót.
Fable nem ömlik ránk a médiából, könyvei nem marketingsikerek, hanem igaziak; úgy tartja, ő ne divatban legyen, hanem olvasásban.
Vidéken él, erdő-mező-kispatak, madártrilla, patadobogás, oxigén társaságában.
Olvasóival a www.fabyen.hu oldal Szalon rovatában szívesen beszélget.
Priviben a fable@fabyen.hu címen írhat neki.
Önéletfestés a '90-es évekből:
"Molnár Évaként születtem abban az évben, amelynek messze nem ez volt a legfőbb eseménye, hanem a forradalom s annak eltiprása. Koromnál fogva nem vehettem részt a szovjet tankok elleni harcban, anyám karján gőgicséltem a pincében. Később - jártam iskolába; tizenegy évesen ragadtam először tollat azzal a szándékkal, hogy önmagam szórakoztatására regényeket írjak, mivel akkorra végeztem az otthoni és máshoni könyvespolcok első és hátsó sorával, a tévében pedig örökké A jégmezők lovagját és a Bátor embereket adták. Ez idő tájt indiánregények tucatjait követtem el.
Ha kérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, már látszott: sosem leszek nagyobb 150 centinél. Viszont írónak készültem. Így hát kézenfekvő, hogy egészségügyi szakközépiskolát végeztem, és ápolónő lett belőlem. Dolgoztam néhány kórházban. Felvételiztem a Tanárképzőbe; nem nyertem. Olykor rátámadtam a Mozgó Világra avagy az ÉS-re egy-egy novellával; nem szerettek. A 30. születésnapomon kudarcfalat állítottam. Kiraktam az elutasított felvételi kérelmemet, az elutasított telefon- és lakásigénylést, könyvkiadók és lapszerkesztőségek elutasító szép üzeneteit, a kihúzatlan lottószámaimat.
A harmincegyedik születésnapomra jelent meg az első regényem, a harmincnegyedikre a tizedik. Az álom valóra vált: tanácsi alkalmazott írta be a személyimbe, a foglalkozás rovatba, noha rövid i-vel: iró. Ennek örömére nosztalgia-indiánregényt hoztam létre, immár a közismert, megátalkodott Vavyan Fable-stílusban, Fattyúdal címen. Fiammal, férjemmel, kutyámmal élek egy 82 éves házban. Világnézetem haragoszöld: az idült természetszeretet vírusát (remélem) a regényeimen keresztül (is) terjesztem."
Ó, igen. Ismét 12 évesnek érzem magam, mikor is ellopkodtam anyukám szekrényéről a Vavyan Fable könyveket és rögtön felnőtt nőnek éreztem magam. Akkor azt hittem, az ő könyveinél jobbat sosem találok majd. A nosztalgia megszépít mindent, de ez tényleg az egyik kedvencem volt az írónőtől, a Jégtánc és a Szennyből az Angyal mellett. Most is jót elrötyögtem rajta, bevallom. Kyra és Vis Major párosa örök kedvencem marad.
Így pár év távlatából azért be kellett látnom, hogy felnőtt fejjel kevésbé tudtam azonosulni Kyra karakterével, néha kifejezetten idegesített egy-két gondolatmenete, de lehet, hogy ez csak azért van, mert azóta jelentősen megváltozott a nők ábrázolása a könyvekben (legalábbis azokban, amiket én szeretek olvasni). Emiatt nem is haladtam olyan gyorsan a könyvvel, mint általában szoktam.
Ami kicsit elszomorított – és amire tényleg nem emlékeztem – az a totális homofóbia volt, ami egy-két helyen elég élesen előjött. Tudom, hogy ez a könyv a ’90-es évek Magyarországában íródott, de valahogy elszoktam már ettől és nekem rendkívül zavaró volt. Tény, hogy nem olvastam az írónő mostanában kiadott könyveit, de csak remélni merem, hogy ettől a felfogástól eltávolodott a későbbi könyveiben – vagy legalábbis nem ilyen formában használja az LGBT karaktereket: elnagyolt karikatúraként, nevetség tárgyaként.
Nem vagyok nő, és ez valószínűleg meglehetősen befolyásolta az olvasmányélményt. Számomra túl nőies, nem tudtam azonosulni a szereplőkkel, és nem is volt szimpatikus egyik sem. Még akkor sem, ha tudtam, hogy karaikatúrának kellene tekinteni mindegyikőjüket. Az akció, pörgés megvolt, de ezen felül utáltam.