Paolo Santarcangeli propone en este libro un recorrido histórico novedoso y completo por todos los laberintos imaginables, trazando su génesis y evolución en todos los ámbitos y en todas las épocas en los que ha encontrado forma de expresión. Porque el laberinto, según nos cuenta Santarcangeli, es un arquetipo universal de vocación tanto esotérica como exotérica, de tragedia y de juego, que se elabora en representaciones que varían y se parecen tanto como pueden variar y parecerse todas las culturas del orbe. En un sentido antropológico, el laberinto vendría a ser una de las figuraciones mentales y plásticas que mejor reflejan la universalidad cultural de la humanidad en su disyuntiva perenne, situada ante encrucijadas que exigen una decisión, que postulan una opción vital, una búsqueda ininterrumpida del centro para eliminar al Monstruo que anida en su seno. Así, lo que Santarcangeli desarrolla en este extenso y documentado estudio es la historia del hombre frente a los enigmas que le formula constantemente la vida y su afán por dilucidar y esclarecer, por recrear e interpretar a través de los tortuosos caminos del conocimiento, su esencia y la más laberíntica e inevitable de sus la muerte.
Bevallom, az etnográfiai jellegű munkákkal kapcsolatban általában véve távolságtartó vagyok – talán mert sok hasonlóságon alapuló következtetéssel dolgoznak, ami egy kevésbé józan elme keze alatt (az „elme keze”, ez jól nézhet ki) a legvadabb ökörségekhez vezethet*. Ugyanakkor Santarcangeli könyve mégis lenyűgözött – egyszerűen elképesztő, logikailag milyen kompakt hipotézis-felépítményt emelt erre az amúgy igen homályos alapra: a labirintus-rejtélyre. (Itt gyorsan zárójelezek egyet: Santarcangeli könyve csak abban az esetben nevezhető etnográfiai munkának, ha az etnográfiát a lehető legeslegtágabban értelmezzük. Kultúrtörténet, művészetelmélet, pszichológia, egy csipet történelem… van itt minden. Úgyhogy ezért is éreztem fontosnak a „jellegű” kifejezés beillesztését.)
Olyan egyébként, mintha egy Dan Brown-vázlatból indulnánk ki: az egyszeri ember elkezd nyomozni valami tyúklopási ügyben, aztán rá kell jönnie, szörnyű, iszonytató világméretű összeesküvés közepébe pottyant. Csak szerencsére ezt a vázlatot kilopták a méltán népszerű író asztalfiókjából, és egy hozzáértő kezébe adták. Az alap a labirintus képe: látszólag játék, egy röpke hobbi-tanulmányra futja belőle. De aztán kiderül, hogy a labirintus mindenhol ott van, és bár formailag és a felhasználás módját tekintetve számos változáson ment keresztül, de sokrétű jelentéstartalma kollektív mentális ősképpé teszi. Jelképezi a világ kiismerhetetlenségét, az „akadályoztatott zarándoklatot”, a beavatás rítusát, sőt (Freudnak összefut a szájában a nyál, úgyhogy pipára gyújt: orális fixáció!) a szexualitást is, mint a női öl szimbóluma. A közepén meg, a mélysötétben, hogy mégse legyen ennyire egyszerű, ott a Minotaurusz: a démoni lény, a küzdelem, a próba, a tudatalatti manifesztációja, állat az emberben és ember az állatban, sőt: talán magának az ördögnek az ősképe. (Szarvak és paták – véletlen lehet?) Minden utal mindenre, minden összefügg mindennel, mi pedig csak bámulunk, mert rájövünk: mi is egy labirintusban lakunk. Lenyűgöző kultúrtörténeti teljesítmény.
Ui.: Amúgy meg olyan névvel, hogy Paolo Santarcangeli, szerintem nem is lehet rossz könyvet írni.
* Természetesen nem vonom kétségbe, hogy az etnográfiát művelők józan elmék.
Studium motywu labiryntu w kulturze, od prehistorii po czasy współczesne autorowi (połowa XX wieku). Bardzo fajne, aczkolwiek zdecydowanie najlepsze są fragmenty poświęcone starożytności, analizie mitu Tezeusza i Minotaura itp..