Béla Hamvas > Quotes

“Don Quijotéról azt terjesztették, hogy irreális és individualista és idealista és fantaszta, szemben Sancho Panzával, aki józan és reális, szóval olyan ember, mint a többi. Don Quijote az az ember, aki a közösségből kiszakadt. Outsider lett. Egyedül maradt, Hamlettel, magányosan, autoritás nélkül, mint kétszáz évvel később Kierkegaard mondta, nem volt tekintettel a többségre, mondván, hogy az igazságot nem a szavazatok többsége dönti el. A többség mindössze annyit jelent, hogy a becsapottak többen vannak.”
― Béla Hamvas, Arkhai

“NIETZSCHE szerint, amit az ember másnak hazudik, elenyésző semmiség amellett, amit az ember önmagának hazudik.”
― Béla Hamvas

“Az első különbség, amit meg kell tenni, az a kiszolgáló és a szellemi mű között van. A kiszolgáló mű az, amit általában nem-irodalomnak szoktak nevezni. Fő tulajdonsága, hogy kiszolgál. A közönségízlést puhatolja és elégíti ki. Nem kell okvetlenül giccsnek lennie, ha többnyire az is. Szórakoztató irodalomnak is mondják. A különbség a kiszolgáló és a szellemi mű között az, hogy más a műben levő igény. A szellemi mű igénye szellemi, a kiszolgáló mű igénye, hogy kiszolgáljon. Főképpen a divatot, de nem mindig és feltétlenül azt. A divatot csinálhatja is, de akkor is az új divat iránt való igényt szolgálja ki. A kasszadarab, a könyvsiker típusa. Tévedés volna azt hinni, hogy hatását ki lehet számítani. A szellemi igény könnyebben kiszámítható, mint a tömeghangulat. De a mű minősége nem azon múlik, hogy mennyire találta el a tömeg ízlését, hanem azon, hogy alárendeli magát, vagyis: szolgál.”
― Béla Hamvas

“Megérteni? - mi az comprendre c'est sentir de l'esprit, ahogy Helvetius mondja, szellemmel érzékelni. A megértésnek semmi köze az intellektushoz, érzéki átélés ez is, de a szellem érzékisége. Megérteni annyi, mint beszívni a szellemet, szellemmel végigtapogatni és szellemmel látni.”
― Béla Hamvas, Arkhai

“A bolsevizmus sehol sem honosodott meg támolygás nélkül s ma is legerősebb támasza a pálinka.”
― Béla Hamvas

“Siker, amikor az embernek valamije van. Dicsőség, amikor az ember valaki.”
― Hamvas Béla

“Hát azt hiszed, ha nem szeretsz semmit, magadat tudod? Önmagadhoz csak a világon keresztül vezet az út, és nem szeretheted magad, ha mást nem szeretsz. Az, hogy elbújsz előle, nem jelenti, hogy elbújsz magad elől? Nem kell a nap, más szavakkal: nem kellesz magadnak. Mi ez? Mindentől félsz? Miért? Mind ellenedre van? Hal? Bor? Kígyó? Nap? Illat? Szél? Mind téged kínoz, nyomorult? Nem inkább az Én az, ami kínoz?”
― Béla Hamvas, A babérligetkönyv - Hexakümion

“Rettenetes dolog az igazságtól elhagyatva élni, és elfulladó szorongással látni, a hazudozás miképpen diadalmaskodik, és a korrupt ember miképpen részesül az élet pozitívumaiban, az igazság beavatkozása pedig késik, késik és egyre csak késik, és nem történik semmi, az elaljasodás fokozódik, és az ember abban a hiszemben kezd lenni, az igazság merő rögeszme, ő pedig idióta és fantaszta és hibbant görcsben él, miközben szemét lehunyja és sóhajt: igazság.”
― Béla Hamvas

“A szellemi mű közönség nélkül is van. Az előbbi kettő nincs: az egyik kiszolgálja, a másik kifejezi. Az első elébe megy és kegyét keresi, a másodiknak a kor, a társadalom a tárgy, amit felhasznál. A szellemi mű a közönségtől független, ami ugyanaz: fölötte áll. Nem szolgál, hanem utasít, és nem fejez ki, hanem teremt. A szellemi mű lehet didaktikus, hirdethet eszményt, feltárhat lelki vagy történeti valóságot, sohasem a tanítás, a morál, a szándék, a tendencia lesz a fontos, hanem az a helyzet, amelyről beszél. A szellemi mű beleavatkozik a korba, meg akarja változtatni; mindig van valamije, ami az adott körülményeken túlmegy. A szellemi művészet igénye: a szellem. Ennek tartozik felelősséggel, értéke független attól, hogy olvassák, használják, észreveszik-e, független attól, hogy kifejez-e kort, embert, társadalmat; egyedül a szellemtől függ, és attól, hogy benne az alkotóerő milyen fokban és milyen tisztaságban nyilatkozik meg.
A három irodalmi típus között nem értékben, hanem minőségi különbség van. Kiszolgáló irodalom is lehet irodalmilag tökéletes, mint azt Shakespeare élete bizonyítja; kifejező irodalom is alkothat nagyot, erre a naturalizmus korában volt elég olyan példa, mint Zola és Tolsztoj. A szellemi irodalom is lehet alacsonyrendű, ahogy alacsonyrendűek azok a tendenciózus művek, amelyek leleplezett prédikációk vagy programbeszédek. A szellemi mű csak abban az esetben a legmagasabb rendű irodalmi mű, ha sikerül: ha ténylegesen művészet és ténylegesen szellemi. Az irodalomban minden esetben szellemről beszélni hiba, hiszen az irodalom legnagyobb részében a szellem jelenlétének kérdése fel sem merülhet. Éppen olyan hiba, mint a szellem jelenlétének esetében irodalomról beszélni, hiszen akkor az irodalom legnagyobb részét a tudomány és a filozófia tenné ki. A szellemi irodalom a szellem és irodalom találkozása; a találkozás sikere esetében: a tökéletes irodalom és a tökéletes szellem.”
― Béla Hamvas

“Nagyon későn értettem meg, mi az, amiben megmérhetetlen magasságban állnak fölöttem egyszerű kis emberkék. Tudnak valamit, amit én nem tudok. Lényükben megvan a ragyogás, ami belőlem hiányzik. Közelebb állnak a legmagasabbhoz, és hozzájuk képest minden megszerzett fennsőbbségemmel milyen kicsiny vagyok. Elsősorban nem a szentekre gondolok, akikben oly sok a szakrális és megható képmutatás, de nem is az anyákra, akik ügyefogyottan és mániákusan gyakorolják anyaságuk tehetségeit. Van egy fajta gondtalan mosoly, amit csak olyanok arcán látok, akiket szeretnek. Lao-ce mondja, hogy a legbiztosabb hely, ha az ember magát szeretettel őrizteti. Ezt ismerem. Van, aki őriz és akinek szárnyai alatt megnyugodva tudok mosolyogni. De van egy mosoly, amely ennél több, azé, aki maga szeret. A becsvágy a kétségbeesés egy neme, mondják. Kétségbeesés pedig annyi, mint a szeretet hiánya. Ezért a hajsza és az ember olyan, mint „az éjszakába kilőtt nyíl". Ez a paradicsomi arc, a szerető arc, félelem és gond nélkül, védekezés és taktika és stratégia nélkül. Önzés nélkül, amit olyan mélyen megvetek, de amin nem tudom magam átsegíteni. Nem tudom megvalósítani azt, ami ezt fölöslegessé teszi. A tisztátalan én nem is tudja megérteni. Értem, de csak értem és meghódolok előtte. A szeretet nem okvetlen áldozat, de bármit tesz, azzá válik. Ismerem, és nem ismerem egyszerre, jelenlétéről tudomásom van, de nem tud bennem életre kelni. Van valaki, akinek lényéből a paradicsomi meleg sugárzik. Semmi feltűnő, semmi aggodalom, a legegyszerűbb, ami van, és amíg nem értettem, semmit sem tudtam. Értem. Mindent érteni.”
― Béla Hamvas

“Nos, én megpróbáltam az egész emberiséget mozgósítani, hogy egyetlen ember életéhez hozzá tudjanak nyúlni. Az emberi létezés teljes egészét felhasználom arra, hogy egyetlen picurka embert megértsek. Lehet, hogy még így se sikerül.”
― Hamvas Béla

“Mit jelent az, hogy nincsen közösség? Mint a szükségszerűség acélkapcsai, úgy tartozik itt össze minden. Nincs virágzás, mert nincsen nagyság. De nagyság azért nincs, mert nincs nép, amelyben teljesülhet. De miért nincs nép? Miért kell itt minden sorsnak felőrlődni? Mert ezen a földön nincs Te.
Hol nő a szerelem, hol nő a barátság? Hol a közösség? Hol az istenek? A Te-ben. Nem azért nem volt barátom és szerelmem, mert sokat követeltem, hanem mert itt nincs szerelem és nincs barátság. Aki talált, nem szerelmet, barátságot, közösséget talált, hanem áltatást. Ezekhez nincs szavam. Nincs itt teljesült sors, csak önmagában összeroskadt néma és kétségbeesett nyögés, ez a mi történetünk, mindenki sorsa, kicsinyé és nagyé. Mert aki nyerőnek látszik itt, az csaló. Nem tudom, hol vagy, nem tudom, ki vagy, nem tudom, vagy-e, mert nem vagy. Hol válhat diadalmassá az élet, ha nem benned, szerelem, barátság, közösség? Hol élhetek, ha nem benned? Az emberi sors teljesülése közösség nélkül lehetetlen, és itt nincsen közösség.”
― Béla Hamvas

“A szocializmus azzal az igénnyel és követeléssel lépett fel, hogy a demokratikus kapitalizmusban elrejtett kizsákmányolást megszünteti, és a gazdaság kérdéseit az igazság jegyében egyszer s mindenkorra megoldja. Ezért a jóhiszemű emberek a világ minden táján a szocializmus mellé álltak. Hatalomra kerülve azonban abban a pillanatban kiderült, hogy Anatole France-nak igaza van a Pártütő angyalokban. A mai életben, ha az ellenzék a hatalmat megszerzi, nem tud mást tenni, mint az elűzött kormányzat, csak azt még rosszabbul. Ha az életrend azonos, azon belül a tényezők változása alig jelent valamit. A szocializmus a korrupt tulajdon fogalmán nyugvó zsiványságot nemhogy nem számolta fel, hanem magasabb és finomultabb, szervezettebb és elméletileg megalapozottabb adminisztratív kizsákmányolási rendszert léptetett életbe, amelynek becstelensége eddig a történetben ismert semmiféle korszak rabszolgaságához még csak nem is hasonlít. Ezért a mai válság centruma a szocializmusban van. A szocializmusból való kiábrándulás a huszadik századnak még a világháborúknál is lényegesebb eseménye. Ma már tudjuk, hogy ebből semmi sem jöhet ki. A szociális gondolat ma már világcsalás éspedig egy kizsákmányolás-maximum ideológiai védelme, pontosan ugyanolyan, mint amilyen a középkorban a klerikalizmus volt. Csak még súlyosabb. A szocializmus a klérus világcsalása ellen kelt fel, és egyetlen célja volt azt a kizsákmányolást likvidálni, amelyet határtalanná és kizárólagossá tett.”
― Béla Hamvas

“(…) Az extrém luciditás Európában másfélezer évvel ezelőtt egyszer már felvillant, amikor a görög mítosz felbomlott, de akkor az ember csak cinikus lett és frivol. A görög ízlés megóvta attól, hogy korruptabb legyen. A hellenizmus cinizmusa és frivolitása is az örök rend felbomlása fölött érzett kétségbeesés következménye, de a graeculusok még elmerülhettek abban, hogy létüket elviccelték. Az újkor elején a megrázkódtatás mérgezettebb volt. A középkori hazugságrendszer az emberiséget oly mélyen megsebezte, hogy desperát dühében csak egy tökéletesen vallástalan és elszántan életélvező világ felépítésére gondolhatott. Ebből a szempontból Descartes koncepciója tulajdonképpen trauma eredménye, és mindaz, amit a következő századok gondoltak, e traumából keletkezett. A legutóbbi négy évszázad minden korszerű elméletének jelentősége nem azon múlt, hogy az igaz volt, vagy sem, hanem azon, hogy a középkori klerikalizmus ellen táplált animozitásnak milyen méretekben és milyen radikálisan adott hangot. Az egész újkori fizika és asztronómia tulajdonképpen bosszú volt a Biblián. Teljesen függetlenül attól, hogy az elméletek a valóságnak megfeleltek, vagy sem, az úgynevezett tudomány hatása azon múlt, mennyire tudta a klerikalizmus világképét kompromittálni. Később egy Kant, vagy Darwin, vagy Haeckel, vagy Freud esetében alig marad más, mint vigyorgó káröröm, amelynek sikerült a középkort lelepleznie és a szocializmus sem egyéb, mint gyűlölködő visszaköpködés az eredetre, vagyis a kereszténységre, és a materializmus sem más, mint bosszú a középkori spiritualizmuson. A majomtól való származás hipotézise semmi egyéb, mint grimasz az isteni származás gondolatára, és enélkül egyáltalán nem is érthető, és a fontos benne nem az, hogy tény, hanem, hogy sért. Az újkor egész gondolkozását az határozza meg, hogy ellen-vallás és ellen-klerikalizmus és ellen-kereszténység. Az életrendet az határozza meg, hogy minden szellemi fegyelmet lehajít, és brutálisan életélvező. Az egész tudományt az határozza meg, hogy ellen-hagyomány (Guénon). Minden gondolat, minden találmány és minden elmélet és minden fölfedezés mögött a középkori kereszténység ellen táplált ressentiment áll, vagyis az egész újkort tulajdonképpen és végeredményben a klérus ezeréves hazugságrendszere determinálja. Semmi új itt nincs, ez a négyszáz év ugyanaz, ami volt, fordított előjellel. Semmi eredeti, még a hazugság, az erőszak, a kizsákmányolás területén sem, ismétlése az árulásnak és a besúgásnak, az inkvizíciónak és a könyvelégetésnek, a cenzúrának és a máglyának, és a börtönöknek és a tömegmészárlásnak.”
― Béla Hamvas

“A kereszténységen kívül levő világ válsága a reménytelen válság, a jövőtelen, a hiábavaló, amelyből nem jön ki semmi, amiért az ember csak szenved, de céltalanul és értelmetlenül, ez a világ önmagában felmorzsolódik, menthetetlen és visszavonhatatlan és végleges, amely világháborúkon (az első után jön a második, aztán a harmadik) és polgárháborún és éhségen és ínségen és vérontáson és nyomoron keresztül a semmibe visz. Ez a világ, sajátságosképpen úgy tesz, mintha legelső feladatunk lenne gyomrunkat megtömni, másokon uralkodni, díszruhákat ölteni, katonabandát hallgatni, lövöldözni, parancsolni, vagyis úgy tesz, mintha lélek és szellem és üdv és halál és gondolat egyáltalán nem is lenne, vagyis, mintha kereszténység nem lett volna soha. Úgy tesz, mintha a világnak nem lenne középpontja, és nem lenne értelme. Titokban azonban tud róla, és küzd ellene, és meg akarja fojtani. És mert meg akarja fojtani, ő maga menthetetlen. Ő az, aki megfullad. Ez a reménytelen válság, mondom, a hiábavaló és jövőtelen. Nekem gyakran úgy tűnik, hogy az egész föld és az egész emberiség, egész államberendezkedésével és technikájával és tőzsdéivel és tudományával nem tesz egyebet, mint eszeveszetten küzd a kereszténység ellen, amely ma, nem kevésbé, mint kétezer évvel ezelőtt a görögöknek, vagyis az intellektualistáknak bolondság, a zsidóknak, vagyis a moralistáknak, a. puritánoknak botrány. Küzd ellene, és harcol és dühöng és kapálózik és toporzékol és üldözi és kineveti és megátkozza, és haját tépi, és el akarja törölni és megsemmisíteni és kiirtani és meg nem történtté tenni, és hiába és hiába, a kereszténység egy szót se szól, csak van, és hiába, hiába ütik és üldözik, csúfolják, hiába profanizálják, hazudják és nevetik és cáfolják, hiába ajkbiggyesztés, mosoly és legyintés, hiába szkepszis, gyűlölet, itt van, mint bolondság és botrány és seb és átok és irtózat és őrület és üdvösség és borzalom és mámor, és megmozdíthatatlanul itt van, és az egész nagy arzenál a levegőben elpufog, és a halottak hegye egyre nő és nő, a kereszténység itt van, karcolás nélkül és elérhetetlenül, és itt van és hiába –
És a másik? kérdem.
A másik válság a kereszténységen belül. A kereszténység válsága, a kétezer éves válság, amit én magamban az apokaliptikus válságnak nevezek. Ennek az előbbihez csak az a köze, hogy szintén válság. Szintén megoldhatatlan. Szintén reménytelen. De nem hiábavaló, és nem a megsemmisülésbe vezet. Az előbbinek vége a világ teljes felmorzsolódása, amit, úgy látszik, megakadályozni nem sikerül. Egészen nagy arányokban láthatja itt a földön, ha szemét kinyitja, és nem egészen buta. A kereszténység válsága kétezer éve tart, mert a kereszténység maga válság és ítélet. Tertullianus azt mondja, hogy a kereszténység leszámolás Isten és a világ között. Ez a leszámolás kétezer éve tart. Ez az evangéliumi válság, a merőben földi ember válsága. Vége pedig: Isten országának megvalósulása. –”
― Béla Hamvas, Karnevál

“Keresztény testvéreim, óvakodjatok attól, hogy jók legyetek, és hogy jóságtokat számon tartsátok, és a jóságra hivatkozzatok. Az Úr színe előtt semmire se tudsz hivatkozni, üres kézzel jöttél, és meztelenül és erőtlenül, és amit azóta tettél, csak erőtlenebbé tett és bemocskolt és összetört, és ez vagy te.”
― Hamvas Béla

“A kásáról le lehet mondani, a pálinkáról nem.”
― Béla Hamvas, Szilveszter ; Bizonyos tekintetben ; Ugyanis: három regény

“A földkerekségen mindenütt és több ezer év óta a történet egész folyamán a törvényeket azért hozták, és a hatóságok azért rendelkeztek, és szokások és életszabályok azért alakultak, hogy a személyes életet megkönnyítsék és rendezzék és szabályozzák és tisztítsák és szépítsék. Itt pontosan az ellenkezője történik. Az összes rendelkezést kivétel nélkül az emberi szabadság ellen hozták. Bizonyíték? Máris mondom. Amint tapasztalja, Ambradában a törvény következménye nem a nagyobb rend, hanem a nagyobb rendetlenség. Nem a morál növekszik, hanem az immoralitás. Nem a tiszta közélet, hanem a korrupció. Nem az emberek között levő béke és egyetértés, hanem a gyűlölködés és a viszály. A parancs azért van, hogy még azt a kevés kis rendet is feldúlja, ami még megmaradt. Minden szabályozóbizottsággal és minden hivatallal és minden intézménnyel nő a kémek száma, a rablók és tolvajok száma és az árulók száma és a terroristák és a névtelen levélírók száma, és nő a száma a fajtalanoknak és a részegeskedőknek és a tetveseknek, és nő a száma azoknak, akik kimondhatatlanul szenvednek. Miért? Mert itt mindenki szabadságiszonyban él, és mindenki fél ember és személy és szabad lenni.”
― Béla Hamvas, Szilveszter ; Bizonyos tekintetben ; Ugyanis: három regény

“Az irodalom kritika és szolgálat. Az élet bírálata és az eszme szolgálata. Az eszmék is szolgálnak, egymást szolgálják: a szép a jót, a jó az igazat, az igaz a szépet és a jót. Minél magasabban áll valaki, annál inkább kell szolgálnia. Ez az uralom titka. Mert az uralom nem hatalmi ösztön, hanem alázat. Az élet fölött való uralom és az istenek előtt való alázat.
A bírálat vezető gondolata nem a politika, vagyis nem a külsőség, nem a manifeszt látszat és manifeszt eszme és manifeszt valóság, hanem a vallás, vagyis a belső valóság, a latens ember, és az igazi eszme. Az igazi művészet vallásos.
Az igazi irodalom az istenek útján jár.”
― Béla Hamvas

“Tud ön a rossz elragadtatásában követni? Vérfagyasztó tévedés áldozatai vagyunk. Ó, boldogtalan Mirabel! Mind azt hiszik, hogy a rossz hasznosabb, mint a jó, erre mind rosszak lesznek. De ez nem elég. Mind azt hiszik, hogy a rossz érdekesebb, mint a jó, erre mind a rosszra rendezkednek be, sőt büszkék rá. De még ez sem elég. Mind azt hiszik, hogy a rossz a realitás, erre a jót elnevezik idealizmusnak, és elméletet csinálnak. Ez a hármas borzalom. Érti? Mert én nem értem.
Tudja mi ez? Ellenállás nélkül minden megy tovább. Mintha semmi sem történt volna. Mintha Lao-ce és Hérakleitosz, Buddha és Szókratész, Nagarjuna és Shankaracharya és rabbi Hillél és Plótinosz és Bruno és Ramakrishna szájukat se nyitották volna ki soha. Ami van, az a zsarnokok és az őrültek és a gazfickók, a forradalmak és a háborúk és a börtönök és a munkatáborok. Ami ezen kívül van, az idealizmus. Nem történt semmi. Sem Echnaton, sem Saint-Exupéry nem szólt egy szót sem. Minden megy tovább az atombomba útján. Nincs ellenállás. Mintha semmi sem történt volna, és ezt a valamit hívják realitásnak, ezt a minden megrázkódtatásnál erősebbet és hatalmasabbat és következetesebbet hívják realitásnak, minden elvnél és áldozatnál és hajmeresztőnél és Golgotánál hatalmasabbat hívják realitásnak, ezt a széptől és nagytól és igazságtól és békétől való elhagyatottságot hívják realitásnak, azt a sötét gödröt amelybe minden keservesen kiküzdött világosság elmerül, amelybe senkinek sincs betekintése, amit senki nem ismer, ezt hívják realitásnak, amely túl van minden emberin, nem könyörületes, nem könyörtelen, nem jó és nem rossz, nem közömbös és nem résztvevő, ezt hívják realitásnak, térdre, gyarló Mirabel, hiába imádkozol, ez a realitás és ez marad. Álmaim végén vagyok.”
― Béla Hamvas, Szilveszter ; Bizonyos tekintetben ; Ugyanis: három regény

“Az otthont sürgősen megszüntetni, az asszonyokat és a leányokat munkába küldeni, hogy állami vállalatok takarítsanak, mindenki üzemi konyhákból táplálkozzék, úgy intézni, hogy a többség családjától távol dolgozzék és tömegszállásokon lakjék, emeletes ágyakon, tizenhatan egy szobában, a rádió reggel öttől este tízig a kormányzatot sikereiért dicsőíti, mozgalmi indulók és Lehár-valcerek, a vendéglőben csak nem leülni, a kétszer féldeci faszeszt felhajtani, a paprikás krumplit bekapni és csak annyi bért fizetni, amennyi az egyik fizetéstől a másikig éppen kis deficittel elég ne legyen, de azt is időnkint leszállítani, ezenkívül többször önkéntes adakozást indítani. Később még egyszerűbb lesz, mert a következő generáció kétéves korától állami nevelőintézetben nő fel, már nem tudja, mit jelent Keatset és Hölderlint olvasni, Cézanne-t nézni és a tengert és a Louvre-t látni és az Oxford Library-t és a Matterhornt és a dalmát szigeteket és egyre könnyebb lesz arra szoktatni, hogy egyik napról a másikra éljen, egyetlen java a csajka és a kanál, egy ruhája, ami rajta van, nősülni fölösleges, a női barakkban akad elég kaland és a kiszolgáltatottság miatt nem lázad többé. Sikerül az embert idiótává és koldussá és reszketővé tenni.”
― Béla Hamvas

“Az újkor teljes egészében és külön minden egyes mozzanatában csak egy módon érthető. Európa a klerikális ámításnak nem volt hajlandó hinni tovább. A buddhizmushoz e több tekintetben igen hasonló szellem nem azért győzött, mert a brahman kasztnál, illetve a klérusnál magasabb rendű és erősebb volt, hanem, mert a brahman, vagyis a klérus volt korrupt és kimerült, elbizakodott és tudatlan. A klérus ezer évnél hosszabb ideig az Evangéliumot hirdette, hogy nevében a népeket kizsákmányolhassa és megtiporhassa, az értelmet börtöneivel és inkvizíciójával elhallgattatta, üldözte. Az újkorban egyetlen betűt sem írtak le és egyetlen elméletet se gondoltak el és egyetlen kísérletet se végeztek, amelyet nem e tűrhetetlen árulás ellen való tiltakozó szembefordulás sugallt. Buddha nem a brahmanizmussal fordult szembe, hanem a Véda-hagyománnyal és az európai újkor nem a klérussal fordult szembe, hanem az Egyházzal és a kereszténységgel. Szeretném, ha e szavak százmilliárd lumen fényerővel világítanának. Az első idők történeti hevében senki se volt, aki észrevette. Még érthető. De ötszáz év alatt sem akadt, aki a nagy felvilágosodásban az embert felvilágosította volna, hogy aki a kereszténységet támadja, hibát követ el. Mert a sötétség oka nem a kereszténység, hanem a magát a kereszténységbe rejtő klerikalizmus. Mi történt? Európában az ötszáz éves hadjárat következménye, hogy a kereszténység és az Egyház iránt való bizalmat megingatták és a klerikalizmus erősebb, mint valaha.”
― Béla Hamvas

“A középkorban a történet nehézségeivel kevesen küzdöttek tisztességesen. A tisztességtelen nem az volt, hogy a nehézségeket elkönnyelműsködték és azokat hatalmi méretkörben akarták megoldani. Még a nagy pápák sem egészen ártatlanok abban, amit Powys evil-do-that-good-may-come magatartásnak nevez. Rosszat tenni, hogy a jó eljöhessen. Ideiglenesen. Átmenetileg, szól az akkor még kielégítően nem megfogalmazott, de már jól kigyakorolt praxis. Csak azért, hogy pillanatnyi bonyodalmakat megoldjon, lehet hitszegő, zsivány, nem baj. Például, ha közérdekből történik, szabad hazudni, terrorizálni, kizsákmányolni. Hadd jöjjön a gyönyörű jövő. A jó feltétele, hogy előbb valaki gaztetteket kövessen el. A boldog állam csak úgy valósulhat meg, ha az emberek felét munkatáborba zárják. Az ember nem üdvözülhet, csak ha előbb magát bemocskolja. A mennyei birodalomért, vagy pláne a humanizmusért.”
― Béla Hamvas

“Egyetlen órát kívántam csak. Leülni valahol, a következő pillanattól való reszketés nélkül –
Karipa hallgat.
Egy szavad sincs? kérdem.
Nem tudok szólni ahhoz, akinek a kulcs a kezében van, és az ajtó előtt sírdogál –”
― Béla Hamvas, Karnevál

“Sohasem akartál inni a hajnali égből? Ezért olyan sötét a sorsod, ezért hajnaltalan. Nem ittad a csillag fényének hűs tejét. Nem érezted soha tiszta fűszeres illatát. Nem láttad napkeltén a fáktól bozontos hegyoldal fölött az égen, és lent, ahol a víz ragyog a távoli síkságon. Tudom. Nehéz. Akkor, csak akkor tudtam, hogy mennyire az. Csak akkor váltam el teljesen – mitől? Embernek lenni? Egymásnak? Veletek? Együtt? Mindig csak együtt, ketten, hárman, sokan. Embernek lenni, és beszélni, akarni. Embernek megmaradni. Örökre itt lenni.
Mondd, hová lesz e csillag fénye? Hová a hang, amit az üstökös vad zuhanása kelt a végtelen térben? Hová lesz az őslény nyöszörgése, az őserdő mélyén a kígyó sziszegése, s a sötétben adott csók? Mi lesz a magányos szélből, amikor hajnalon csendben a lomb között puhán a völgybe leszáll? Megmarad? És mi marad meg, mondd, mikor élsz örökké, ha beszélsz és akarsz, vagy ha éjszaka felébredsz, és hallod a haraszton a kúszó bogár neszét, s valamit gondolsz, csak annyit, hogy jó? Csak akkor maradsz meg, ha tudnak? Ha bemartad magad az emberi sorsba, és halálod után is ezer esztendeig szobrodhoz járnak, és még akkor is akarsz? Ki marad örök, Caesar vagy a tücsök?”
― Béla Hamvas

“A hatalmi ösztön azt hiszi, hogy a világ tetején a Mindenható trónusa áll és ebbe bele akar ülni. Az idióta. Miért vigyorog a bolond? Mert tudja, hogy Isten nem ül a trónuson. A trónus megvan. A hagyomány azt mondja, hogy Isten a trónust a teremtés legelső napján az Arabotban, a legfelsőbb mennyben megteremtette. De sohasem ült bele. Maga helyett a hetedik napon a Szabbatot, az ünnepet ültette. Az egész földkerekségén ezt csak a bolond tudja. A hülye becsvágy azt hiszi, hogy Isten palásttal és kormánypálcával ott ül és parancsol, abban a hiszemben, hogy Befehlen ist Seligkeit. Csak a nagyravágyás hiszi, hogy parancsolni a földön a legnagyobb gyönyör. A bolond vigyorog és nem győz rajta viccelni. Ha a bolondnak a trónust felajánlanák, fejére csörgősapkát tenne, hahotázna és a trónus támláján tótágast állna és hosszú orrot mutatna. Micsoda hallatlan mulatság látni a loholókat, amint nyelvük kilóg és tülekednek és egymást tapossák, az árulókat és az orgyilkosokat és akik csontjukig sárgák az irigységtől és forrnak a bosszútól, pokoli mulatság az egész úgynevezett történet, eszeveszett és bomlott őrjöngésével a trónusért, vagyis a hatalomért. A világhatalom nem Isten, hanem a bálvány. Trónus! Hatalom! Talán egyszer Isten megteszi, a maga mulatságára, hogy valakit a trónusba ültet. Lehet, hogy erre a szerepre az Antikrisztust jelölte ki. Pokolian komikus lesz, nevethetünk rajta, csak kibírjuk. A bolond nevet. Mind a trónusra akar ülni, mind, mind, azt hiszi, diktátor lehet és parancsolhat.”
― Béla Hamvas

“Nekem a forradalomból elegem van. Én valami egészen egyszerűt szeretnék, amint mondtam, én szeretnék valahol otthon lenni.”
― Béla Hamvas, Szilveszter ; Bizonyos tekintetben ; Ugyanis: három regény

“Apollón szentélyének kapujára ezt a feliratot vésték: gnóthi szeauton. Hozzávetőleges szószerinti fordítása: ismerd meg önmagadat. Az emberiség gondolkozásának története zsúfolva van találgatással, hogy mit jelenthet ez a rejtélyes két szó, ami oly világosnak látszik, mint a nap. Találgatások, amelyek között vannak nevetségesek, és vannak nagyszerűek. Goethe azt mondja, hogy a gnóthi szeauton eredete nem apollóni, hanem kegyes, vagy talán nem is olyan kegyes papi csalás, amely ravasz félrevezetők műve. Az önismeretet azért eszelték ki, hogy az embertől lehetetlent követeljenek. Mert lehetetlen, hogy az ember megismerje önmagát. De ezzel a tekintetet befelé fordították, s az embert így szerelték le.
Ziegler e feltevés miatt komolyan megharagszik. Azt mondja - és igaza is van -, hogy még Goethe sem volt ment korának szégyenteljes magatartásától, amely az istenségek legnagyobb megnyilatkozásait profanizálta. Voltaire sem lehetett volna szellemeskedőbb, felvilágosultabb. Pedig abban, amit Goethe mond, van egy szikra igaz. Persze nem az, ami a papi csalásra vonatkozik. Ez egészen gyerekes. Az igaz abban van, hogy az önismeret mint a világtól elforduló befelé irányuló tekintet egészen hamis, és Apollón szelleméből ilyesmi nem fakadhat. Ma jól látni ezt, oly nagyra vannak pszichológiával, önmegfigyeléssel mindennemű maga felé fordult reflexióval, s azt hirdetik, hogy ebből az ember tökéletesebb és mélyebb ismerete fakad. Ostobaság.
Igen: az ember tele van áltatással. Csalja a világot és csalja önmagát. Részint, mert tudatlan, részint, mert ravasz, részint, mert gonosz. Hazudik másnak, és ha lehet, még többet hazudik önmagának. Hiú, gőgös, korlátolt és vak. Botorkál, képzelődik, álmodozik, becsapódik és becsap. Hamisít és meghamisodik. Valóságok előtt szemet huny, őrületet felmagasztosít. Csupa látszat, koholmány, felültetés, illúzió, s így bogozódik az a szövevény, ami ez a hazug, látszat, csaló világ: torzkép, tévedés, hiba, ferdeség, valótlan.
De amikor az ember mindezt elkezdi fölfejteni, elkezd, ahogy mondják, leleplezni, pszichologizálni, analizálni, kezdi magát figyelni, szétszedni, kezdi magát megismerni, az egész helyzet egyáltalán nem változik meg semmit. Micsoda őrültség még csak el is képzelni, hogy az emberi szűk és rövidlátás, naivitás, hiúság és önzés megszűnhet! Milyen végtelen ostobának kell lenni annak, aki fel tudja tételezni, hogy az ostobaság levethető. Pszichológia? Kritika? Önismeret? Hátha az, amit önismeretnek hívunk csak más bonyolultabb és gőgösebb formája az önáltatásnak? De, míg a közönséges önáltatásra néha rá lehet eszmélni, erre a kritikára nem. Mert az esetleg tudatára juthat annak, hogy hazudik: ez a hazugság azonban ismeretnek, sőt tudásnak hívja magát. Az önáltatásból föl lehet ébredni, az önismeretből soha.
Ha a gnóthi szeauton csak azt jelentené, hogy ismerd meg magad, nem származhatna Apollóntól, a könyörtelen igazság isteni szellemétől. Ezt a követelményt Apollón nem támasztja. Ki tudja jobban, mint ő, hogy a közönséges önáltatás csak naiv, esetlen, komikus és bosszantó, de az, amit önismeretnek hívnak, ha hideg, finom, meggondolt és fölényes is, csak más és magasabb rendű formája ugyanannak az áltatásnak. Az ember nem ismeri magát, és nem tudja megismerni magát. A leghelyesebb, nehogy nagyobb baj legyen belőle, minden további nélkül elismerni.”
― Béla Hamvas, Arkhai

“A dráma centruma a bűn, a botrány centruma a szégyen.
A senki-korszakban azonban már botrány sincs, mert az ember szennyben él. Nincs szégyen, mert eleve mindenki mocskos. Különös, hogy amit Mussolini vagy Hitler tett, bár feneketlen szennynek látszik, nem hajmeresztő botrány, hanem abból, ami történt, nem lett semmi, vagyis lyuk lett, és gödör és űr, amiből semmi sem következett, és az emberben nem maradt más, mint irtózat és undor. A diktátorepigonra ez még fokozottabb mértékben vonatkozik. Mert a senki-korszakban a hatalom megszerzése és gyakorlata nem jelent különösebb nehézséget. Mint a karrier sem. Bizonyos, aránylag könnyen elsajátítható készség, amely kézikönyvekben éppen olyan pontosan leírható, mint az, hogy miképpen kell nitroglicerint készíteni.”
― Béla Hamvas

“Mr. Eulestentzénnek igaza van. Az ambradai emberélet borzalma, hogy a szülők, az iskola, a hatóság, a nevelés, a könyvek tömege, a sajtó, a rádió, a szeminárium, a művészet, a sport már a serdülő gyermek önérzetét felmorzsolja és az emberekből szolgát csinál, ez a szklávizmus eszméje, bizonyos értelemben ez a pánszklávizmus, amelynek emberideálja az, akinek szótartásról, nyíltságáról, emberiességről, becsületről, őszinteségről sejtelme sincs, vagyis nincs sejtelme az önérzetről, az önérzetről és az önérzetről. Ha az ember Ambrada határát átlépi, fel kell készülnie arra, hogy itt csupa önérzettelen emberrel fog találkozni, éspedig tekintet nélkül rangjára és műveltségére, helyzetére és erkölcsi kvalitásaira, mondom, tekintet nélkül arra, hogy az miniszter, vagy titkár, vagy tábornok, vagy kalauz, vagy segédmunkás, vagy ami tetszik, mindegy. Ebbe az emberbe bele lehet rúgni, ijedten félreáll, ki lehet fosztani, hagyja magát, be lehet csapni, száját se meri kinyitni, el lehet cipelni kényszermunkára, vagy börtönbe, vagy kivégzésre, meg se nyikkan.”
― Béla Hamvas, Szilveszter ; Bizonyos tekintetben ; Ugyanis: három regény