Alaine Polcz

“Magunk is játszottunk a halállal, meghaltunk betegségben, megöltek a rablók, és nagy gyönyörűséggel fulladtunk a vízbe fürdés közben. Ősszel, halottak napja körül, a nagyobb fiúk fehér lepedőbe burkolóztak, kivájt tökbe gyertyát gyújtottak; amely a kivágott szem- és szájüregen át kísértetiesen világított, ezt tették a fejükre, és így, halál képében lépegettek a sötétbenaz ablakokhoz, a beszélgető emberekhez, vagy megállottak a nyitott ajtók előtt. Volt sikoltozás és rémület, noha a legkisebbeket kivéve mindenki tudta, hogy mi ez a kísértetjárás, mégis kellemesen borzongtunk, rémüldöztünk, nevettünk és féltünk.”
― Alaine Polcz, Meghalok én is?

“Egyszer bejött a pincébe egy orosz katona, aludtam. Álmomból ébresztett föl, fölém hajolt, fölrázott. Ugyanaz a fiatal nő, aki a sebet látta a hátamon, azt mondta, hogy olyan lett az arcom, mint a lovaké – a rémülettől. Kitágultak és reszkettek az orrcimpáim, kidagadtak az erek a homlokomon, és a szembogaram furcsán kitágult. De ez csak az első perc volt. Aztán jött az alkudozás, a könyörgés románul. Magyarul pedig a többieknek könyörögtem: itt a kommandatúra a közelben, menjen át valaki, és szóljon! Kérjen segítséget! Vagy küldjenek át egy gyermeket, hiszen tudják, hogy a gyermekeket nem bántják az oroszok. – De nem, nem mozdult senki. Nyolcvan ember hallgatta tétlenül a könyörgésemet. Mutattam, hogy befogom a géppisztoly csövét, a tenyeremet teszem rá, hogy ne tudjon lőni a katona. Féltek, hallgattak és tűrték, hogy előttük és a gyermekek előtt megerőszakoljanak.
Ezt vajon hogy számolják el önmagukkal? És én hogy tudom elszámolni, ha nem segítek, mert félek – és hányszor nem segítek…
A legmélyebb álmomból is felébredek, ha kinn az utcán sikoltanak. Kirohanok a balkonra, kutatva, mi történik, gondolom, odavágok valamit, egy vázát, egy cserép virágot ledobok, valamit tenni kell, mert most valaki segítségért kiált, és tudom, hogy nem jönnek ki a házakból az emberek. Amikor én segítségért kiáltottam, nem mozdult senki. Mikor az utcán segítségért kiáltottam… Pedig kilestek az ablakon. (A félelem győz le mindent, és nem a szeretet?)”
― Alaine Polcz, Asszony a fronton